/Bella szemszöge/



- Baj van Bella? – állított meg a szobám előtt Demetri.

- Miből gondolod, hogy baj lenne? – kérdeztem vissza, de a hangomban semmi élet sem volt.

- Furcsán viselkedsz és nem vagy életvidám, pedig általában az vagy. Nekem elmondhatod, bármiről is van szó – győzködött.

- Nem lehet Demetri. Most még nem – válaszoltam és becsuktam magam mögött az ajtót. Hallottam, ahogy fúj egyet és elmegy.

A szobámban felrémlettek azok a veszélyes pillanatok, amikor Edward-ék elbúcsúztak Aro-tól. Szívem szerint elbújtam volna a kastély legsötétebb zugába, hogy rázhasson a zokogás, és, hogy minél hamarabb elfelejtsem Edward arcát, de sajnos nekem is jelen kellett lennem akkor, mert nem kockáztathattam meg, hogy Aro meghallja Edward azon gondolatait, amik velem kapcsolatosak, mert akkor tudomást szerzett volna a tiltott éjszakánkról, amivel hatalmas veszélybe sodortam az egész Cullen családot, főleg Őt.

Már felcsillant bennem a remény halvány szikrája, hogy nem kell használnom a képességemet, mikor nevelő apám kezet nyújtott Edwardnak, aki, mint egy úriember elfogadta azt. Gyorsan kiterjesztettem a pajzsomat szerelmemre és eltakartam a közös esténk részleteinek az emlékét, valamint a beszélgetésünket a kertben, ami így csakis a mi titkunk maradt. Apám gyanakodva méregette Őt, de nem úgy tűnt, mint aki bármit is megsejtett erről a kis törvénytelen „légyottról.”

Amikor elengedte a kezét Aro, visszahúztam a pajzsomat és hatalmas kő esett le a szívemről, ugyanakkor a fájdalom sokszorosára nőtt. Tudtam, hogy most már nincs veszélyben, de ez azt is jelentette, hogy nem találkozunk valószínűleg csak hosszú évek múlva. Azt hittem nem fájhat jobban semmim sem, de amikor Edward szemébe néztem, megláttam a mérhetetlen keserűséget, a vívódást és a szerelem halvány szikráját a tekintetében, amit én is éreztem és ez sokkal rosszabbá tette az érzéseimet.

Közelebb jött hozzám szerelmem és én legszívesebben ott, mindenki előtt megcsókoltam volna, de még időben leállítottam magamat, mert tudtam, hogy lebuknánk, ráadásul az felért volna egy öngyilkossággal. Ahogyan észrevettem, Edward is hasonló gondokkal küzdött, de neki is hatalmas az önuralma.



- Örülök, hogy megismerhettelek – szólalt meg udvariasan, amikor elém lépett.

- Én is nagyon örülök – válaszoltam, de egyikünk sem sugárzott az örömtől, amiről beszéltünk.

- Remélem, még találkozunk egyszer, hamarosan – E mögött az egyszerű mondat mögött csak mi ketten láttuk az igazat. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy ezer év múlva jövök, addig meg csak kibírja a megszakadt szíve. Ennek ellenére én is reménykedtem benne. Majd rám villantotta azt a féloldalas mosolyát, amit annyira szerettem. Én is visszamosolyogtam, de az én mosolyom nem szívből jött. Legszívesebben sírva fakadtam volna, hiába lehetetlen, ilyenkor nem tudok mosolyogni. Nem vagyok jó színésznő. Edward is észrevette, hogy nem igazi, szívből jövő görbület volt, de nem szólt egy szót sem. Egy utolsó pillantást vetett rám, majd visszament a családjához.

Láttam, hogy pár perce elindultak a repülőtérre. Nem bírtam tovább, az önuralmam utolsó foszlánya is elszállt és az egész testem belerázkódott a könnyek nélküli sírásba. Nem tartózkodott senki sem a szobám közelében, aminek most örültem, mert nem akartam, hogy bárki is tanúja legyen az összeroppanásomnak.

Amikor elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy abbahagyjam a rázkódást, kimentem az erkélyre nézni a naplementét. Mikor kiléptem éppen egy amerikai magánrepülőgép emelkedett a magasba és az egyik ablakánál megláttam Edwardot, ahogy a kastélyt nézi merev tekintettel, majd rám kapta a szemeit. Amíg el nem tűnt a horizontról, addig néztem őt, majd később a repülőgépet, és mikor már azt sem láttam a levegőt. Minden nyugodt volt, békés, de az én szívem belül kettéhasadt.

Visszaléptem a szobámba és leültem az ágyamra, amiktől emlékek kezdték ostromolni az agyamat. Bele sem mertem gondolni mi lesz velem az elkövetkezendő években… nélküle. Felelőtlenség volt beleszeretni ilyen hamar, alig két nap alatt, de a szívnek nem az agy parancsol.





/Edward szemszöge/



Életem eddigi legrosszabb élménye volt, amikor búcsút kellett mondanom Bellának.

A repülőtér felé száguldottam az autómmal és még mindig Ő járt a fejemben. A szomorú tekintete, amiből mindent ki tudtam olvasni akkor is, ha a gondolatai némák számomra. Jasper, Alice és én ültünk egy autóban, bár Emmett is velünk akart volna jönni, de tapintatosan közöltem vele, hogy most nem vagyok vevő a poénjaira. Sőt, most senkire és semmire nem vagyok vevő.

A mindig életvidám húgom sem szólt egy szót sem egész úton, pedig kellett volna valaki, aki eltereli a gondolataimat Belláról. Sajnos még a vezetés sem tudott teljesen lekötni, mint általában, de nem hiszem, hogy most bármi le tudott volna kötni, csak Ő. Egy ideig őrült elképzeléseket gyártottam, hogyan mehetnénk vissza Volterrába, milyen ürüggyel, de a legjobb ötletem az volt, hogy ott felejtettem valamit. Ebben a tervben csak az hibázik, hogy a vámpírok nem feledékenyek. Belegondolva nem csak nekem vannak rossz érzéseim ebben az autóban, hanem Jasper-nek is. Neki el kell viselnie mindenki érzéseit, amik most nem lehetnek túl jók, hacsak magamból indulok ki.



- Sajnálom Jazz – kértem tőle bocsánatot, miközben felszálltunk a repülőre.

- Edward, fogalmam sincs, miért érzed ezt, de ha valakivel beszélni akarsz… - ajánlkozott.

- Nem, köszi, most nem. – Soha sem… – folytattam magamban.

- Velem sem Eddy fiú? – ült mellém Emmett. – Semmi gáz, megértem. Fel kell dolgozni, hogy ennyi jó nő vett körül, de nem sikerült becsajozni.

- Nem erről van szó.

- Persze, nem hiszek neked. Mesélj csak, ki tetszett a legjobban? Heidi? Esetleg Aro lánya, Bella?

- Emmett, ne most – kérleltem.

- Mikor lettél te ilyen savanyú? – nézett rám hitetlenkedve, majd Rosalie-hoz fordult.

- Amikor rátaláltam a szerelemre – suttogtam, hogy senki se hallja meg.



Amikor felemelkedett a gép, csodálatos rálátás nyílt Volterrára. Tekintetemet végigfuttattam a várfalakon, még a szemem meg nem akadt egy gyönyörű női alakon. Az egyik erkélyen állva megpillantottam szerelmemet. Ő is észrevett és csak egymást néztük mindaddig, míg el nem tűntünk a horizontról. Fájdalom hasított belém, mikor rájöttem, soha többé nem lehetünk együtt, mert a törvény tiltja, a családomat pedig nem hagyhatom el. Valahogy meg kell találnom a módját, hogy még halljak őfelőle. Hogy lássam még, legalább csak egyszer egy hónapban. Ő nem tudhat rólam, hiszen mindkettőnket megölném, de én még figyelemmel kísérhetem a létezését. Demetri talán segítene, de akkor Aro tudomást szerezne rólunk… Akkor, ennyi jutott nekem a sorstól. Két nap a szerelmemmel. Szó se róla, életem legcsodálatosabb két napja volt, de ez kínzóan kevés idő akkor, ha az öröklét a tiéd…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés