( Edward szemszöge)

Egy sötét sikátor felé tartottam. Hallottam két felgyorsult szívverést – persze mindkettő más okból vert hevesen. Mellesleg az a tény is megkönnyítette a dolgomat, hogy be tudtam azonosítani a fickó helyzetét a gondolatai alapján. Csak kicsit előbb fel akartam vágni amolyan Columbos feelinggel. Mindig is vonzottak a magánnyomozók. Mármint nem feltétlenül a személyük – kivéve, ha valami dögös maca töltötte be ezt a szerepet - hanem a munkájuk. A sok izgalom, ami a bujkálással jár, a lebukás veszéllyel, kicsit felpörgetné az uncsi életem. Egy sötét zugban álltam meg pár méterre Bellától és a pasitól. A férfi a falhoz nyomta őt. Ettől önkéntelenül is Esme esete jutott eszembe. Ahogy Demetri megerőszakolja, ahogy felpofozza, megalázza, majd megöli. Bellával ez nem történhet meg. Most itt vagyok, és megmentem őt.
- Maradj nyugton! – préselte jobban Bellát a férfi a falhoz.
- Segítség! – próbált kiabálni, mire a férfi befogta a száját. Bella se volt rest, s jó erősen beleharapott a kezébe. A férfi csak káromkodott, mire én elkezdtem nevetni.
- Ki van ott? – próbált kivenni engem a fickó a sötétből. Ennyit a magánnyomozói képességeimről. Ebből se élnék meg. Nem volt más választásom, kiléptem a fényre, s közeledni kezdtem feléjük.
- Állj meg! – fordult felém a fickó, ezzel lehetőséget adva Bellának, hogy hasba térdelje. Összerogyott, s én futni kezdtem feléjük- persze csak emberi tempóban. Mikor odaértem, felkaptam a pasit a földről, s most én nyomta a falnak, ahogy ő tette az előbb Bellával.
- Mi van te kis mitugrász? Azt akarod, hogy anyucit azzal keltsék fel, hogy a drágalátos kis fiacskája az intenzíven fekszik? – kérdezte vigyorogva a pasi.
- Kérj szépen bocsánatot a hölgytől! – néztem vele farkasszemet.
- Miért, mi lesz, ha nem teszem? Rám küldött a dzsiájdzsó babáidat?
- Ez – térdeltem immáron én a gyomrába.
- Kérj szépen bocsánatot! – ismételtem meg.
- A francokat – erre behúztam neki egyet. Komolyan megölném, ha nem lenne itt Bella. De a jelek szerint nem igazán akar elmozdulni innen. Talán megkérhetném, hogy „Figyu, Bella. Elmennél, vagy elfordulnál két percre, hogy megöljem ezt a szemetet?” Lehet, kicsit erős lenne. Akkor már inkább ez : „ Nézd csak, mi az ott?” Majd vámpírsebességgel eltűnünk, megölöm a fickót, vámpírsebességgel visszajövök, leütöm hátulról Bellát, mire elájul, majd elkezdem rázogatni, felébred, s azt hazudom, hogy csak álmodta az egészet. Nem szabad ennyi krimit és horrort néznem. Á, nem vagyok én jó ezekben. Alice kellene ide. Bezzeg ő elő tudna rukkolni, vagy ezer tervvel. Vagy miért nem lehet olyan képességem, hogy meg tudom állítani az időt, s a körülöttem lévőket? Akkor minden sokkal könnyebb lenne. De nem! Nekem nem lehet ilyen képességet adni.
- Ha nem tudsz egy értelmes mondatot kinyögni, akkor majd én a szádba rágom: Bocsánat hölgyem, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam, s egyáltalán vettem a bátorságot, hogy magácskára néztem.
- Anyád – felelte, s utána vért köpött a földre. Esme megemlítésétől elvesztettem a fejem.
- Rossz válasz – emeltem ütésre öklöm, s a következő pillanatban le is csaptam rá. Ütöttem, rugdostam, ahol csak értem. Vér folyt a szájából, orrából, sőt már véres volt az egész teste. Nem hiszem, hogy túl sok csontot hagytam épen. Mikor felszállt a vörös köd, elengedtem, s ő a földre zuhant. Asszem, kicsit túlzásba vittem. Bella felé fordultam, aki eddig csendben állt mellettem.
- Hűh - csak ennyit bírt kinyögni.
- Én… Bella…én… - nem tudtam mit mondani. De ő csak a férfi mellé lépett, s elkezdte rugdosni.
- Ezt azért, mert cicának hívtál – rúgott a bordái közé.
- Ezt azért, mert elraboltál – ismételte meg előbbi rúgását.
- Ezt azért, mert erőszakkal megcsókoltál – lábát a férfi leggyengébb pontja felé irányította, s lesújtott. Úúú! Ez még nekem is fájt. Önkéntelenül is odakaptam, s egy pillanatra eltakartam férfiasságomat kezeimmel. Később még jól jöhet.
- Gyere, Bella! – húztam el a férfi mellől, s pár méterrel arrébb vezettem.
- Na, mi van, te kis herceg? Meg tudtál mozdulni? – nézett rám gúnyosan. Már megint kezdi? Ennek a nőnek sosem elég?
- Bella, nem vagyok herceg - csak majdnem -, eljönnél velem valahová? – vetettem be a híres féloldalas mosolyomat, amitől minden nő elájul.
- Nem kávézom hülyékkel! – fordított nekem hátat. Mi? Most nem lesz az övé, az utolsó szó. Visszafordítottam magam felé.
- Én sem kávézok veled - mondtam sértődötten. Én nem vagyok hülye.
- Na, látod! Pont ezért vagy hülye! – vigyorgott rám. Mi? Ez kihívás volt? Hát, akkor ideje, hogy életében először veszítsen. Eddig szórakozhatott Edward Cullennel.
- Megmentettem az életed. Csak úgy mellékesen jegyzem meg. – néztem körbe fütyörészve. Látszott rajta, hogy meglepődött. Taktikát váltottam édes, taktikát.
- Ez igaz. – vallotta be kelletlenül. – Tehát kérhetsz érte bármit.
- Bármit? – kérdeztem vissza. Tudtam, hogy ettől megőrül.
- Bármit. – fújta ki a levegőt.
- Akkor egy randit kérek tőled. – mily meglepő voltam.
- Nem. – vigyorgott rám.
-  De az előbb azt mondtad, hogy kérhetek bármit.
- Hazudtam. – húzta fel a vállát, s indult el a disco felé. Ez a nő teljesen megaláz téged Edward Cullen, de te mégis úgy loholsz utána, akár egy kiskutya. Hamar utolértem, s megragadtam a karját.
- Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. – engedtem el a karját. Nem akartam ennél is nagyobb veszekedést.
- Keresztbe tettem a két ujjam. Bocsi. – indult el ismét.
- Amúgy Edward – fordult vissza. – A ma estéd szabad. De holnap várlak. Tudod, nyár van. – mondandója befejeztével a disco felé tartott ismét. Legalább ennyi. Ez is több,  mint a semmi. Legalább most foglalkozhatok Alice-szel is. Hazarohantam, de az ajtó előtt megtorpantam. Össze kellett szednem magam. Ha tényleg Alice volt a tolvaj – biztos, hogy ő volt, de mindenkinek kijár az ártatlanság joga – vajon most mi folyhat odabent? Előbb talán kihallgatom a gondolatait. Igen, az lesz a legjobb.
„ Istenem! Piros, fehér, rózsaszín, kék, fekete. Minden új és drága és divatos és…és az ENYÉM! Hanna felpróbálhatná azt is!” Most már biztos, hogy ő volt. Berontottam, de amit magam előtt láttam, attól földbe gyökerezett a lábam. A ruhahalmok beterítették az egész nappalit, s az egyiken épp Alice feküdt. Beterítette magát a ruhákkal, mintha takarók lennének. Ez a kép Dagobert bácsira emlékeztetett. Ő is pont így lubickolt a pénzben. Mikor húgom meglátott, elakadt a lélegzete – nem mintha szükségünk lenne oxigénre.
- Edward…én… meg tudom magyarázni – próbálta menteni a helyzetet. Körbenéztem. Hanna épp ruhát próbált az egyik sarokban. Máris olyan lett, mint Alice. Szegényke nem tudta felhúzni a hátán a cipzárt. Elég vicces volt, ahogy próbálkozott vele.
- Várj, majd én – a hangom hallatán kicsit megijedt. Eddig nem fedezte fel, hogy itthon vagyok. Odamentem hozzá, s felhúztam a cipzárt. Miután végeztem, magam felé fordítottam.
- Nagyon szép vagy – tűrtem egy tincset a füle mögé. A bóktól elpirult.
- Most nagy bajban vagyok? – hunyta le félig pilláját. Olyan édes! Hát, hogy lehetne haragudni egy ilyen csöppségre?
- Nem – mosolyogtam rá gyengéden.
- Tényleg szép vagyok? – forgott előttem párat.
- Tényleg. Te vagy a legszebb hat éves, akivel ma találkoztam. – erre ő csak nyelvet öltött rám.
- Olyan jó, hogy nem haragszol ránk. – tapsikolt húgom, még mindig a ruha halomban. Ha lehetne, ő ruhákban fürödne, aludna, s halna meg. Mit szeretnek benne annyira a nők? Nem tudom felfogni épp ésszel. Megfordultam,s visszamentem az előbbi tartózkodási helyemre.
- Azt mondtam, hogy nem haragszom Hannára. Azt nem, hogy rád sem. – erre ő meghökkenve nézett rám, s kimászott a ruhák közül.
- Most nézd meg! Miattad, még a ruháktól is megváltam. – rezegtette meg pilláit. Máskor talán hatott volna, de most túl mérges voltam rá.
- Mit nem lehet azon felfogni, hogy kerüljük a feltűnést? Vagy talán azt szeretnéd, hogy ránk találjanak? – keltem ki magamból.
- Muszáj volt. – felelte csendesen.
- Mit értesz azon, hogy muszáj volt?
- Nem akartam köpenyben mutatkozni a vendég előtt. – nézett rám félve.
- Ki a vendégünk, Alice? – kérdeztem dühösen. De ekkor kicsapódott az ajtó, s a hátam mögött megszólalt egy hang.
- Én.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés