„Nem értem, kegyetlen véletlen,
Egy idegen testében, ébredtem fel.
Figyelem magamat, akár egy másikat,
Jót mond, vagy igazat,
És mit énekel?

Elfojtott dühömet ne lássa más,
Csak a falak őrizzék titkomat!
Mert bennem őrült láng ragyog,
Én idelenn idegen vagyok.”

(Ákos: Idelenn idegen)

- Mac, állj meg! – kiabáltam utána, de mintha egy süketnek ordibálnék, nem pedig egy vámpírnak. – Mac, állj már meg! Beszélnünk kell!

- Nincs miről beszélnünk! – sziszegte a fogai között és tovább baktatott a szobája felé.

- Már hogy a fenébe ne lenne miről beszélnünk! – Kezdtem elveszíteni a türelmemet.

Felmordult, de nem szólt egy szót sem, csak belépett a szobaajtaján és már éppen becsapta volna, amikor odaértem, majd egy határozott mozdulattal becsúsztattam a kezem a résen. Kitárta az ajtót és összeszűkült szemekkel nézett le rám. Álltam a pillantását, mire fél perc múlva felsóhajtott.

- Nem tudlak magamról lerázni, igaz? – kérdezte megsemmisülve.

- Nem, ameddig meg nem mondod, hogy mégis ma a frász bajod van? – tettem csípőre a kezemet.

- Nem is tudom – filozofált színpadiasan. – Várj, hadd gondolkozzam egy picit! Oh, igen, megvan! Az állítólagos barátom, akiben megbíztam, összeszűrte a levet egy olyan alakkal, aki fűvel-fával lefekszik! – vágta hozzám a szavakat és én egy pillanatig köpni-nyelni nem tudtam.

Az agyam nem volt képes felfogni a szavak értelmét, egyszerűen leblokkoltam. Soha nem hittem volna, hogy Macario ilyenre is képes, de ez még csak az eleje volt.

- Most már téged is kihúzhat a listáról, te is megvoltál! – Annyira szenvtelenül beszélt, hogy minden, amit mondott, megsebzett. – Hmmm, vajon ki lesz a következő? Irina vagy Kate?

Szinte ösztönösen cselekedtem és mire felfogtam, hogy mit is teszek, már megtörtént. A másodperc töredéke alatt Mac előtt álltam és a kezem hatalmas csattanással landolt az arcán. Az ütés erejétől oldalra billent a feje és a padlóra szegezte a tekintetét. Szája szegletében mosoly bujkált, ahogyan az állkapcsát tapogatta.

- Kicsit nagyobbat ütsz és eltöröd! – jegyezte meg csak úgy, mellékesen.

- Megérdemelted volna, hogy eltörjem az állad! – suttogtam dühtől izzó hangon és sarkon fordultam, mert nem állt szándékomban ilyen állapotban beszélni vele.

- Miért? – kérdezte és éreztem a hátamba fúródó aranybarna szemeit. – Csak azt mondd meg, hogy miért?

Visszafordultam és értetlenül tekintettem rá.

- Azok után, ahogyan viselkedett veled, azt hittem, hogy soha többé nem akarsz majd vele szóba állni, most meg mit kell megérnem? – drámaian felsóhajtott. – Hogy, mint egy turbékoló gerlepár járkáltok fel s alá!

- Tudod, hogyan érzek iránta! – súgtam lehajtott fejjel, hogy ne kelljen vizslató szemébe néznem.

- Tudom, de azt is tudom, hogy képes volt lefeküdni Tanyával és ezzel fájdalmat okozni neked – válaszolta és éreztem, hogy ott állt előttem.

- Régen történt, és nem tudta, hogy mit csinál – védtem Edwardot, de tudtam, hogy Mac nem így látja a dolgokat. – És nem jelentett neki semmit!

- Ha régen történt és nem jelentett semmit, akkor akár el is mondhatta volna neked, amikor beszélgettetek – mormolta. – Nem fél év után kellett volna kiderülnie a dolognak.

- Nem számít – motyogtam, és ezt nem kellett volna.

- NEM SZÁMÍT?! – kiabálta és egy mozdulattal bevágta mögöttem az ajtót, hogy a félfa megreccsent. – Nem számít? Bella, jóformán egy vadidegennek adtad el a lelked!

- Mert adtam volna el neked? – pillantottam fel rá mérgesen, mire meglepődött. Ezt használtam ki, hogy tereljem a témát. – Edwardról még mindig sokkal többet tudok, mint rólad! Ő legalább beszélt magáról, nem úgy, mint te!

A keze ökölbe szorult és homlokához nyomta, hogy lehiggadjon.

- Ezt már megbeszéltük és megállapodtunk – morogta. – Én nem kérdeztem Edwardról – szerelmem nevét maró gúnnyal mondta ki – te pedig nem kérdezel az előző életemről.

- Rendben – mondtam dacosan. – Akkor ezek szerint azt csinálok, amit akarok, és ha ebben benne szerepel Edward, az csak rám tartozik, igaz?

Nyelt egyet, de nem felelt. Én itt befejezettnek tekintettem a társalgásunkat és kiléptem a folyosóra. Tudtam nagyon jól, hogy Mac nem fogja feltárni előttem sötét múltját, de tévedtem.

- Tényleg tudni akarod, hogyan éltem, mielőtt Denaliba jöttem, és, hogy miket követtem el? – kérdezte az ajtóban állva, de hangja alig volt több a suttogásnál.

Megálltam a lépcső tetején, de nem néztem vissza rá. Ha blöffölt, hát nagyon jól csinálta.

- Tudod, hogy érdekel a dolog, de vagy annyira konok és makacs, hogy úgysem fogod elmondani! – válaszoltam és lehunytam a szemeim, majd mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak, és az ajtón kilépve Edward ne vegye észre rajtam, valami nem stimmel.

- 1881-ben születtem Madridba, Spanyolországban egy eléggé tehetős család egyetlen gyermekeként. – Hallottam a hangján, hogy nagy erőfeszítésébe került minderről beszélnie.

Jobbnak láttam, ha ezt nem itt meséli el – bár tudtam, hogy Edward vezényletével mindenki vadászni ment, de biztos, ami biztos -, ezért visszaindultam a szobájába. Halkan csukta be mögöttem az ajtót és az ablakhoz lépett, nekem háttal állva meg. Én leültem az egyik fotelbe, és vártam a folytatást.

- Mint gazdag polgár fia nem kellett semmivel sem törődnöm, és ez meg is látszott az akkori életvitelemen. Nem mondanám azt, hogy lázadó kamasz voltam, csak követtem az akkor szokásos életstílust. A lázadás akkor következett be, amikor egy éjjel találkoztam valakivel. Valakivel, aki megpecsételte a sorsomat.

Elmerengett egy pillanatra, majd megrázva a fejét újból nekikezdett.

- Csak utólag tudtam meg, hogy már előtte kiszemelt magának a Volturi Eleazar jóvoltából. 1899-ben Spanyolországban megszaporodott az újszülöttek száma, és a Volturi testőrséget küldték ki az ügy megoldására. A forrongások leverése után útba ejtették Madridot, hogy esetleges szökevények után kutassanak, helyette viszont Eleazar egy véletlen folytán felfigyelt rám. Tudod nagyon jó, hogy mi a képessége, így azt is sejtheted, hogy egy év múlva miért küldték a városba Adrianát.

Először nézett rám, amióta beszélt, és a tekintete fájdalmat tükrözött. Megsajnáltam őt, és már szóra nyitottam a számat, hogy inkább ne is mondja, de ő rendíthetetlen volt.

- Egy sötét sikátorban botorkáltam hazafelé, amikor megpillantottam őt. Addigi életem során még soha nem találkoztam hozzá fogható nővel. Gyönyörű, éjfekete haja a hátára omlott, bőre sápadtságán átütött némi barnaság, kecses alakja mellett eltörpült minden, és ha az arcába néztem, egyszerűen elvesztem. Egy percig sem titkolta, hogy tulajdonképpen mi ő, de nem is tudta volna, hiszen karmazsinvörös szemei elárulták már az első percben, hogy nem ember.

- Szeretted őt? – kérdeztem rá, mert ezt nem említette.

- Nehéz megmondani, mert Adrianának fantasztikus képessége volt, de… - Eltöprengett a válaszon, és csak percek múlva felelt. – Azt hiszem igen, szerettem őt… emberként.

- Emberként? – vontam fel a szemöldököm, mire halványan elmosolyodott.

- Fél évig velem maradt és elmesélt mindent a vámpírlét szépségeiről. Akkor még nem tudtam, hogy ez is a „kiképzésem” része volt, a felkészítés új életemre. Tudni kell, hogy Adriana képessége csak vámpírokra hatott, ezért sietnie kellett, magához kellett láncolnia, hogy nagyobb befolyást tudjon rám gyakorolni.

- Múlt időben beszélsz róla… - állapítottam meg, és ő elnézett a fejem felett.

- Ha odaérek a történetben, megtudod, hogy miért. – Ennyi volt csak a rejtélyes válasza és már „száguldott” is tovább. – A kiléte miatt csak éjszaka tudtunk találkozni, és ezt apám is észrevette. Nem az volt a problémája, hogy az éj leple alatt távozok és csak kora hajnalban esek haza, hanem meg szerette volna ismerni a nőt, aki „elcsavarta a fia” fejét. Ez viszont egy kicsit furcsa találkozás lett volna, így mindig hárítottam, míg végül maga Adriana kérte a találkozót. Addig mindvégig visszafogottan viselkedett, de azon az estén megmutatta valódi énjét és az iránta érzett szerelmemet elfedte a gyűlölet.

Odajött a másik fotelhez, és helyet foglalt benne. A keze ökölbe szorult, ahogyan felidézte magában az emlékeket. Az erek kékesen rajzolódtak ki sápadt, ám barna bőre alatt, az inak megfeszültek. Egy csattintással csapta össze állkapcsát és elfordította rólam a tekintetét.

- Mi történt? – kérdeztem suttogva.

Mély levegőt vett, majd egy bágyadt és koránt sem őszinte mosollyal nézett vissza rám.

- Azt hiszem, te még mindig jobban jártál azzal, hogy Edward változtatott át, mint én – sóhajtotta. – A te testedben annak a vámpírnak a mérge munkálkodik, akit valami isteni csoda folytán szeretsz. Na, meg persze az sem mellékes, hogy neked nem kellett végignézned, ahogyan lemészárolják a családodat.

Nagyot nyeltem és elgondolkoztam egy pillanatra. Tényleg szerencsésnek mondhatom magam, hogy Edward mérge csordogál az ereimben, ám amit a családról mondott. De jobb most erre nem is gondolni…

- Ezt tette? Megölte a szüleidet a szemed láttára?

- Nem, nem csak a szüleimet. – Tekintete megkeményedett. – Először a személyzetünkkel végzett, utána anyámmal, majd apámmal. Ivott mindegyikük véréből mondván, így kisebb az esélye, hogy engem is lemészárol. Négy nap múlva újszülött vámpírként ébredtem és ekkor már nem csak a szépségével, hanem a képességével is magához és ezáltal a Volturihoz tudott kötni. Adriana ereje abban rejlett, hogy egy érintéssel képes volt olyan gondolatokat, érzéseket, benyomásokat elültetni benned, amik talán soha nem is léteztek, így szinte kizárólagos hatalma volt feletted. A képességének korlátoltsága viszont igen súlyos volt. Ha egy vámpírt a befolyása alá kerített, akkor a többiekre nézve ártalmatlannak bizonyult mindaddig, amíg a szerencsétlent „el nem engedte”.

- Ezért mondtad azt, hogy emberként talán szeretted őt – jöttem rá.

- Igen – mosolygott fáradtan. – Vámpírként teljesen elvette a józan eszedet és azt tetted, amit ő vagy a királyi család akart. Készségesen követtem őt bárhová – úticélunk természetesen Volterra volt, kis kerülőkkel – és közben belevetettem magam a vámpírlét szörnyűségeibe. El sem kell mondanom, hogy mennyi vér tapad a kezeimhez és nem is tagadom, hogy olyan dolgokat műveltem, amikre nem vagyok büszke. Ha hamarabb ráébredek a képességemre, és nem Eleazarnak kell felfednie előttem, talán megelőzhettem volna bizonyos dolgokat.

- Tehát a Volturi tudott az érkezésedről? – ugrottam át a kérdéssel a számára és számomra is borzalmas részleteket.

- Izgatottan és tárt karokkal fogadtak – forgatta meg a szemeit. – Ahogyan egyre jobban ráéreztem a képességemre, annál nagyobb lett az értékem a testőrség keretein belül. Persze Aro félt, nehogy túlságosan elragadtassam magam, ezért Adriana állandó és személyes testőröm lett, így némileg visszaesett a rangsorban. Mindez 1900-ban történt, amikor tizenkilenc éves voltam.

- Ha akarod, léphetünk egy nagyot – ajánlottam, mert sejtettem, mennyire fájdalmas lehet neki ezekről az évtizedekről beszélnie.

- Igen, az jó lenne. Akkor, ha megengeded, átugornék kilencven évet és rátérek a lényegre.

- Te mesélsz, nem én – oldottam némileg a hangulatot, és ez bejött, mert elnevette magát.

- Igen, ez tény és való, de amilyen akaratos kis szörnyeteg vagy, harapófogóval húznád ki belőlem a dolgokat – heccelt.

- Ezt most meg sem hallottam – mormoltam, de azért duzzogva fontam keresztbe a kezeimet.

- Adriana nagyon jól végezte a munkáját, hiszen a testőrség „gyöngyszeme” lettem – macskakörmözött a levegőbe –, de minden megváltozott Eleazar távozásakor és egy vadászat alkalmával.

- Várj, várj! – szóltam közbe türelmetlenül. – Azt hittem, hogy a Volturitól nem lehet csak úgy távozni?

- Kissé nehézkes, hiszen Chelsea képessége kihat a kapcsolatokra, de nem úgy, mint Adrianáé. De most nem is ez a lényeg. A Volturi és főleg Aro túlságosan nagyra tartja a különleges vámpírokat, és ha ők menni akarnak, szabadon bocsátják őket, de azért próbálják marasztalni a kedves vendéget. Néha azért tesznek kivételeket is, mint például…

- Adriana – fejeztem be a mondatát, mert sejtettem, hogy a múlt idő nem az egykori szerelemnek szólt.

- Néha az az érzésem, mintha olvasnál a gondolataimban – vonta fel a szemöldökét. – Csak nem?

- Megnyugodhatsz, nem csentem el Edward képességét – morogtam.

- Huh – törölte meg látványosan a homlokát, mintha egy izzadságcseppet tüntetne el, ami soha nem is volt ott.

- De ami késik, az nem múlik – fenyegettem sötéten.

- Azt hiszem jobb lesz, ha időben felhúzom a nyúlcipőt és lelécelek.

- Elfuthatsz, de nem menekülhetsz – vigyorogtam rá, mire megcsóválta a fejét.

- Ott tartottam, hogy 1990-ben történt valami, ami elültette bennem az elhatározást: nem leszek többé szörnyeteg. Eleazar kivált a testőrségből és Carmennel egy olyan életformába kezdtek, amiről addig csak szóbeszédeket hallottam. Egy vámpír állatvérrel táplálkozzon?! Ez számomra elképzelhetetlennek tűnt.

- Pedig nem az… - vetettem közbe.

- Hé, utólag könnyű okosnak lenni – csattant fel játékosan, és mindketten felnevettünk.

- Bocs, bocs – szabadkoztam. – Folytasd, kérlek!

- Ha a véres részleteket is meg akarod tudni, akkor majd kukkants bele Edward gondolataiba, és ott megtalálod annak az estének a szörnyűséges képeit.

- Ez volt az, ami miatt a teraszon úgy kiakadtál – jelentettem ki határozottan.

- Igen, egy percre elmerengtem, és nem figyeltem oda, kik is vannak körülöttem. Az volt az utolsó eset, amikor embervért ittam, de az énekesemet nem tudtam megölni – suttogta.

- Az énekesedet? – értetlenkedtem.

- Azt a személyt hívjuk énekesnek, aki olyan hatással van a vámpírra, mint rám volt az a kislány. A vére hívogat, csábít, énekel neked.

- Mint Edward és én – motyogtam félig hangosan.

- Hogy mi? – kapta fel a fejét és aranybarna tekintetét rám szegezte. – Te Edward énekese voltál?

- Szerinted mégis miért lett belőlem vámpír? – tettem fel a költői kérdést, de ő nem annak nézte.

- Azt hittem, hogy haldokoltál vagy… vagy mit tudom én! – csattant fel idegesen. – Nem pedig, hogy rád vetette magát és lakmározott belőled!

- Szerintem jobb, ha visszatérünk az eredeti felálláshoz, mely szerint te beszélsz, én meg hallgatok – néztem keményen a szemeibe, ő meg biccentett, de éreztem, hogy nem hagyja majd ennyiben a dolgot.

- Mint mát tudod, Jane ölte meg a lányt, nem én. – A hangján érződött valami megmagyarázhatatlan feszültség, amit a történet okozta érzelmek számlájára írtam. – Miután visszaértünk Volterrába senkit sem akartam látni. Egyenesen a szobámba mentem, ahol ott várt rám Adriana. Látta rajtam, hogy milyen labilis állapotban vagyok, és még nagyobb erővel akart rám hatni.

Dühösen csaptam be az ajtót és egy kis magányra vágytam, de az ágyamon ott feküdt Adriana és bájosan mosolygott.

- Macario! – suttogta bársonyosan édes hangján és kezeit a nyakam köré fonta. – Már úgy hiányoztál!

- Ne most, Adriana! – morogtam, és lefeszegettem karjait magamról. – Hagyj egy kicsit egyedül!

Megállt velem szemben és feszülten méregetett. Tudtam, hogy mire kell figyelnem, így éreztem, hogy a keze a vállamra csúszott – olyan gyorsan történt, hogy nem is láttam, amikor előttem termett – és még szorosabbra akarta fonni a szálakat közöttünk.

Dühösen löktem el a kezét és megtettem, amit már sokkal korábban meg kellett volna tennem.

- Használtad ellene a képességedet – jöttem rá ismét az egyértelmű dologra.

Macario ismét elmosolyodott és folytatta tovább.

Adriana rémülten kapott a fejéhez, amikor megsejtette, hogy valami nincs rendben vele. Éjfekete szeme most vérvörös lett, ahogyan átvettem elméje felett az uralmat, és a padlóra rogyott, mint valami marionett baba. Gyűlöltem magamat érte, hogy használom az erőmet, és főleg az ellen a nő ellen, akit egykoron szerettem, de nem tehettem mást. Valahol tudatom legmélyén sejtettem, hogy ezzel a vesztét okozom, de a családom elvesztése akkora szakadékot hasított kettőnk között, hogy a bosszú, a düh és a harag minden más érzelmet elfedett.

- Állj fel! – utasítottam hangosan, mire készségesen engedelmeskedett.

Átvágtunk a hosszú folyosókon és a nagyterembe léptünk be. Adriana „felügyelete” miatt Chelsea nem fordított rám akkora gondot, mint a többiekre, és ezt játszottam ki. Mindenki ott volt, és éppen a triász vacsoráját beszélték meg, így jó nagy közönség előtt zajlott az egész.

- Macario! – köszöntött szívélyesen Aro. – Vacsora után vártunk téged, hol voltál?

- Gondolkodnom kellett – mondtam nyugodtan.

- Igazán? – kérdezte Caius és felvonta egyik szemöldökét. – És mégis miről?

- Nos, pár dolog világossá vált előttem – kezdtem bele és Adrianára mutattam. – Őt visszahoztam nektek, nekem már nincs szükségem rá, én pedig elmegyek.

Mindenki egy emberként hördült fel a teremben, csak Aro őrizte meg a hidegvérét.

- Mégis mit jelentsen ez, Macario? – kérdezte és odasétált hozzám.

Már nyúlt volna felém, de én megráztam a fejem, mire ő visszalépett. Most, hogy Adriana nem felügyelt rám éreztem, hogy fél tőlem, mint ahogyan a többiek is.

- Azt, hogy most kilépek azon az ajtón, és nem ajánlom, hogy bárki is megállítson, mert annak nem lesz jó vége – sziszegtem a fogaim között, és eleresztettem Adriana elméjét, aki ettől a márványlapra hanyatlott.

Éjfekete szemeit rám szegezte és halkan suttogta.

- Macario, kérlek ne!

Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó pillanat, amikor a tekintetét magamon érezhettem, amikor hallhattam a hangját és láthattam csodálatos arcát.

- Te nem tudod, de a képességemnek van egy még sötétebb része is – fordult ismét felém. – A vámpírokat az őrületbe tudom kergetni, az embereket pedig akár meg is ölhetem… Persze, ez már a múlté, de jobb ha, tudsz róla, milyen hatalom birtokába jutottál az által, hogy elsajátítottad az erőmet.

- Nem szándékoztam használni embereken, vagy vámpírokon a képességedet, de köszönöm szépen a figyelmeztetést – mosolyogtam rá.

- Akkor megnyugodtam – mosolygott vissza és az emlékeit idézte fel ismét.

Hátat fordítottam, és már éppen kiléptem az ajtón, amikor Aro utánam szólt.

- Ha csak Adriana a problémád, akkor ezen könnyen segíthetünk.

A következő pillanatban egy sikoly szakadt fel a lány torkából és éles reccsenésekkel tépte őt darabokra Felix. Caius elővett egy öngyújtót és a széttépett testrészekre dobta. A termet bejárta a tömény füst, ami szinte orrfacsaró volt. Mereven bámultam a tűzbe és a múltamat láttam elégni a nyaldosó lángok között. Akkor, hogy az érzéseimet már nem befolyásolta senki, és tisztán láttam, akkor jöttem rá, hogy talán vámpírként is szerettem Adrianát, de ez nem változtatott a tényeken.

Ő volt talán az egyetlen kapocs, ami még odakötött a Volturihoz, és Aro egy mozdulattal és tudtán kívül vágta el a szálat. Adriana pedig halott volt, így nem volt értelme maradnom…

- Mint ahogyan most sincs… - suttogta és fájdalmasan nézett megrökönyödött arcomba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés