A Nap felé fordítottam az fejem. Élveztem, hogy a meleg sugarak felmelegítik a sápadt arcomat. Itt mindig olyan hideg van, olyan ritkán süt a nap, tehát minden napsütötte percet kiélvezek, míg lehet. Ki tudja, hogy mikor lesz megint ilyen felhőtlen idő?

EMMETT

Agy agyam szinte ordította ezt a nevet, míg a számat összeszorítva, szememet behunyva küzdöttem a sírhatnék ellen. De azok az átkozott könnyek mégis kibuggyantak. A már amúgy is vörösen izzó, és a rengeteg sírástól megdagadt szememen. Feltámad a szél, és én fázósan össze-és átkaroltam magam, ezzel csillapítva a szívemet mardosó fájdalmat is. Az erős szél kiszabadított pár tincset a szorosan befont copfromból, amit a szemembe sodort. Mérgesen töröltem le a könnyeimet, majd a hajamat is eligazítottam. A távolból hallottam, hogy a nevemet kiabálják és tudtam, hogy vége a napi sétámnak. De még nem akartam visszamenni, hiszen olyan jó egy kicsit „napozni”. De a hang egyre mérgesebben kiabálta a nevemet és tudtam, nincs mese, mennem kell. Egy hatalmas sóhaj kíséretében, felálltam a szikláról, amin eddig ücsörögtem, és megigazítottam magamon a hatalmas, mégis meleg, kötött pulcsit. Megyek, megyek már – kiabáltam, és végigsimítva a hatalmasra nőtt, gömbölyű hasamon -, megindultam a menedéket adó kunyhó felé…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés