( Edward szemszöge)

- Na, mi van már? – faggatta Alice-t idegesen Emmett. A telefonbeszélgetés óta körülbelül századjára tette fel ezt a kérdést. Még szerencse, hogy Alice kitakarított, különben az összes port felverné bátyám. Fél órája megállás nélkül csak mászkál körbe és körbe és körbe és körbe és…
- MEGŐRÜLÖK tőled! – morogtam fel. – Bárcsak ember lehetnék! – sóhajtottam fel.
- Miért? – érdeklődött kíváncsian húgom.
- Mert akkor felvághatnám az ereimet, vagy beszedhetnék egy csomó gyógyszert, de legalább nem kellene ezt elviselnem. Istenem! Miért nem engeded, hogy öngyilkos legyek? – néztem az ég felé. – Már tudom. Ne válaszolj! Ez a büntetésem azért, mert egy szörnyeteg vagyok.
- Az, hogy nem lehetsz öngyilkos? – kérdezte értetlenül Emmett.
- Nem. Az, hogy el kell viselnem téged. – zsörtölődtem tovább. Tényleg ki akarsz nyuvasztani, igaz? Lassan sikerülni fog, nagyfiú. Gondolom, most jót röhögsz rajtam ott fent.
- Elindult. – visítozta Alice.
- Jól van? – aggodalmaskodott Emmett. Á, mégis csak egy érzékeny lélek. Szóval még sem annyira macsó. Ezzel majd piszkálhatom.
- Igen, jól. Okos kislány. – kacsintott húgom. Nem tudom, hogy ez most nekünk szólt – bár nem tudom elképzelni Emmett-et rózsaszín ruhácskában – vagy Rosalie szökésének. Van egy olyan érzésem, hogy az utóbbinak.
- Most, hogy már mindannyian lenyugodtunk, esetleg Emmett letennéd azt a rohadt seggedet a kanapéra? – keltem ki magamból. Még mindig folytatta a mászkálást.
- Vagy én ültesselek le? – álltam fel a kanapéról.
- Mi van öcsi, bunyózni akarsz? – terült el egy széles vigyor az arcán.
- Ha másként nem tudod felfogni, hogy az a tetves kanapé csak rád vár. – tettem felé néhány lépést.
- Jó ez a kis séta. – folytatta a körbe-körbemászkálást. Természetesen jót röhögött rajtam.
- Te akartad. – ugrottam rá. Farkasszemet néztünk egymással. Ő csak nevetett, de én nagyon komoly voltam.
- Meg akarsz csókolni? Ó, Edi fiú. – rebegtette meg pilláit.
- De Edward bácsinak nincs is cicije. – szólalt meg egy vékonyka hang. Hanna a lépcső tetején állt, szeme álmosan hunyorgott. Kicsit félreérthető testhelyzetben voltam Emmett-el. Minden fontosabb szervünk összeért, arcunk pár centire egymástól. Gyorsan lemásztam róla és felálltam. Alice csak kuncogott rajtunk.
- Miért vagy még fent ilyenkor? – kérdeztem a kis csöppséget.
- Csak szomjas vagyok. – jött le a lépcsőn. Mikor leért, csípőre tette a kezét, s bosszúsan nézett rám.
- Miért akartad megcsókolni Emmett bácsit? Ő fiú, Edward bácsi. – világosított fel. Ezt eddig is észrevettem. De olyan aranyos. Mármint nem Emmett, hanem Hanna. Csakhogy tisztázzuk a dolgokat.
- Nem akartam megcsókolni őt.
- De rajta feküdtél. – nézett rám szigorúan.
- Honnan tudod, hogy ha rajta fekszem valakin, akkor megcsókolom? – húztam fel a szemöldököm. Nem válaszolt, csak elpirulva lehajtotta a fejét. Odamentem hozzá, s felvettem az ölembe.
- Nos. Válaszoljon, kisasszony!
- A filmekbe mindig így van. – pirult el ismét.
- Edward bácsi sokkal szívesebben csókolná meg Bellát. – vágott közbe Emmett. Semmiből se maradhat ki? Ennyire feltűnési viszketegsége van?
- Te csak maradj csendbe! – küldtem felé „megöllek, te marha” pillantást.
- De akkor is ez az igazság. – nyújtózott el a kanapén. Most már le tud ülni?
- Ő csak a főnököm. – kezdtem el védekezni.
- Aha, aha, persze. Én is ezt mondanám. – cukkolt tovább.
- Mint két kisgyerek, mi? – nézett mosolyogva Hannára Alice. – Gyere, adok neked inni. – vette ki a kezemből a kis prücsköt. Mikor látómezőn kívülre kerültek a lányok, odamentem Emmett-hez.
- Húzd már fel a lábad! Le akarnék ülni. – igaz, hogy nincs szükségem pihenésre, de ne legyen már neki gyereknap.
- Köszönöm. – gúnyolódtam rajta, mikor helyet foglaltam.
- Lehetne egy kérésem? – fordultam felé.
- Attól függ, mi. – kacsintott rám.
- Hagyjál már a hülyeségeiddel! – könyököltem oldalába. – Ne tanítsd Hanna-t ilyenekre!
- Milyenekre? – kérdezte értetlenül.
- Ilyen összesimulós, gólyás izékre. – kicsit zavarban voltam. Remélem, nem vette észre.
- Csak nem elpirultál? – vigyorgott rám.
- Te is tudod, hogy nem tudok elpirulni. – morogtam rá.
- De te elpirultál. – kezdett el nevetni.
- Nem pirultam el. – vágtam ismét oldalba.
- De elpirultál. – vágott vissza.
- De nem. – löktem arrébb.
- De igen. - lökött vissza.
- De nem. - De igen. – De nem. - De igen. – lökdöstük egymást.
- De nem.
- De igen. – kócolta össze hajamat. Á, ez már vérlázító. Ez hadüzenet volt.
- BUNYÓ – kiáltottam fel, s nekiestem.
- Már megint ezt csináljátok? Ő fiú, Edward bácsi. – hallottam meg Hanna hangját. A nappaliban álltak Alice-szel. Hupsz! Ők a konyhában voltak, igaz? Még nem mentek volna vissza a szobájukba? Lehetséges.
- Ez nem az, aminek látszik. – másztam le Emmett-ről. Alice csak kuncogott. Ez kicsit kétértelműen hangzott.
- Álmos vagyok. – nézett fel Hanna Alice-re.
- Felviszlek aludni. – felkapta a kis csöppséget, s a következő pillanatban már ott sem volt.
- Ez a te hibád. – morogtam Emmett-re.
- Az enyém? – kérdezte felháborodottan.
- Igen, a tiéd.
- Te mászol állandóan rám. – nézett rám gúnyosan.
- Nem is.
- De is- vigyorgott rám.
- De nem. – álltam ki az igazam mellett.
- De igen.
- De nem.
- De igen. – néztünk egymással farkasszemet. Ez már az erőfölényről is szól. Itt most az a kérdés, hogy ki lesz az alfa. A vezető.
- Már megint kezditek? – szólt közbe Alice. – Azt hittem, ennél érettebb vagy, Edward. – szökdécselt le a lépcsőn.
- Ő kezdi állandóan. – morogtam az orrom alatt.
- Nem is. Ő mászik állandóan rám. – kelt ki magából Emmett.
- Elég legyen! – állt meg előttünk Alice. – Ha nem tudtok normálisan viselkedni, akkor mindkettőtöket száműzlek a kanapé két végére. Én pedig beülök középre. – jelentette ki Alice. Mit volt, mit nem tenni, kicsúsztam szélre. Emmett is így tett.
- Ha nem bírtok magatokkal, akkor egész éjszaka így leszünk. Én ráérek. – huppant le húgom.
„Ez is a te hibád. Miért mászol rám állandóan? Ha nem bírsz magaddal, beszerezhetek neked egy guminőt.” – üzent gondolatban bátyám.
- Mindjárt adok én neked. De nem guminőt. Majd bemutatlak az öklömnek. – álltam volna fel, de húgom visszarántott.
- Mi van már megint? – kérdezte idegesen.
- Üzen felém gondolatban. – tettem keresztbe kezem megsértődve.
- Elég legyen! Emmett, te nem üzenhetsz gondolatban Edwardnak. Edward, te pedig ne kötözködj az öcséddel! – adta ki az utasítást húgom.



   ( Hanna szemszöge)

Reggel arra ébredtem, hogy csapdossa az ablakot az eső. Nagyon hideg van. Legszívesebben egész nap az ágyban maradnék, de nagyon éhes vagyok. Leszállok az ágyról, beledugom a lábamat a papucsomba, s megindulok a nappali felé. Előbb azonban betérek a fürdőszobába. Miután végeztem, elindulok a lépcső felé. A lépcső tetején megtorpanok. Nem, biztos csak képzelem. Megdörzsölöm a szemem, s megindulok lefelé a lépcsőn. Szétnézek, s megint azt látom.  A lépcső alján Alice néni vár. Mikor leérek mellé, felnézek rá, s megkérdezem.
- Miért van Edward bácsi és Emmett bácsi sarokba állítva?
- Mert azt hiszi ő a főnök. – morog közbe Edward bácsi.
- Plusz harminc perc. – jelenti ki könnyedén Alice néni.
- Ezt megszívtad. – nevet fel Emmett bácsi.
- Neked is plusz harminc perc. – erre mindkét sarokban álló motyogni kezd az orra alatt.
- Mondtatok valamit? – kérdezi Alice néni.
- Nem. – vágják rá egyszerre.
- Nos, Hanna. – néz le rám Alice néni. – A fiúk azért vannak sarokba állítva, mert nem bírnak magukkal. Ezt kapja, aki rossz.
- Akkor én nem leszek rossz. – jelentem ki határozottan, s komolyan is gondolom.
- Gyere reggelizni! – fogja meg a kezem Alice néni, s megindulunk a konyha felé. Én nem leszek rossz. Soha, de soha – döntöm el magamban.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés