Mikor észrevettem, hogy ráz a néma zokogás megpróbáltam erőt venni magamon és visszamenni a bálba, hiszen annak még nincs vége. Mást úgy sem tehetek. Volterra megköti a vámpír kezeit és nem ereszti. Felkeltem az ágyról és visszaindultam a nagyterem felé. A kapu előtt valami mosolyszerűt próbáltam az arcomra ragasztani. Persze, Demetri lépett hozzám először.
- Mi ez a műmosoly Bella? – kérdezte vigyorogva.
- Unom az egészet – válaszoltam neki kicsit sem kedvesen.
- Talán csak a Cullenék tették ezt érdekessé neked? – kuncogott nekem pedig összeszűkült a gyomrom a név hallatára.
- Aro beszélni akar veletek – jött oda Jane.
Demetrivel bólintottunk és apámhoz siettünk, aki éppen Eleazarral társalgott valamiről.
- Á, Demetri, újabb megbízás Seattle-ben. Holnap indulsz Alec-kel, a többit kevésbé nyilvánosan – mosolygott olyan negédesen, ahogy szerintem csak ő tud.
- Engem mindek hívattál? – türelmetlenkedtem.
- Eleazar és családja is hazafelé veszi az irányt. Szeretnék, ha elbúcsúznál tőlük – magyarázta, majd felállt és elsétált Demmel.
- Örülök, hogy valaki ezt az életmódot éli, és sajnálom, hogy miattam… lettél az – kezdte Eleazar.
- El ne mond senkinek, de imádok vámpír lenni – öleltem meg.
- Nem fogom – mosolygott rám, majd arrébb állt, hogy családja többi tagja is meg tudjon ölelni.
Utoljára az eperszín szőke hajú Tanya ölelt át, de, amint a fülembe suttogott már nem ölelt, hanem tartott, a lábaim összerogytak.
- Edward Cullen jó party, rendes fiú, helyes is, egy igazi gentleman, csak soha nem jönne össze veled drágám. És nemcsak azért nem, mert Volturi vagy, hanem azért, mert én mindent megteszek érte, hogy esélye se legyen. – A végét egy gonosz kacajjal zárta le, majd elengedett.
- Várj, Tanya… Edward és te…? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem, Edward még szűz. Védi az erényeit és csak azzal fekszik le, akit a feleségének mondhat – válaszolta Tanya kicsit nevetve.
Muszáj volt valahogy rákontráznom, egyszerűen meg kellett tennem, a belsőm nem hagyott választást nekem. Az, hogy nem látom soha többet azt, akit szeretek, talán összetört, de a nyelvemet is kiélezte.
- Biztos vagy benne, hogy Edward még szűz? – vetettem oda félvállról.
- Mint abban, hogy itt állok – válaszolta Tanya magabiztosan.
- Akkor ülj le, kérlek – mosolyodtam el gonoszan és hátat fordítottam neki.
- Én egy évtizede próbálom megtörni a jégpáncélt, nem hiszek neked – kiáltotta utánam a termen, mire mindenki odafordult felénk.
- Tanya, akkor ne hidd – mondtam rendesen beszédhangom, de tudtam, hogy meghallja.
- Hogy? – kérdezte megtörten.
- Akkor ne hidd el, amit mondtam. Nem zavar.
- Nem szerethet téged. Az lehetetlen.
Tanyának igaza volt. Nem szerethet, mert nem szabad neki. Mert megölik.
- A tiltott gyümölcs a legédesebb – súgtam neki közvetlen közelről és kiviharoztam a teremből, hogy újra a szobámban zokoghassak.
Demetri illatát éreztem a szobámból. Az övét és a napfényét… Hirtelen sajgó lyuk keletkezett a mellkasomban, ami fájdalmasabb volt, mint látni Jane kínzásait, vagy hallani az emberek sikolyait. Ez nem testi fájdalom volt tudtam, mert ennyire nem fájhat semmi, csak a lelkem. Pedig a vámpíroknak nincs lelke… De ki tudja?
- Bella, gyere be! – „ébresztett fel” Demetri.
- Köszi, hogy behívsz a saját szobámba – csaltam műmosolyt az arcomra.
- Érzek egy idegen illatot. Valaki betörhetett? – elmélkedett hangosan.
- Edward Cullen volt bent. Őt érzed – válaszoltam neki.
- Bekísért? – kérdezte, de aztán láttam, hogy rájött a válaszra magától. – Nem.
Az arcizma megrándultak és kétségbeesetten nézett rám, hogy cáfoljam meg a gondolatát. Én csak lesütöttem a szememet és az erkélyre mentem.
- Miért? – kérdezte. – Miért pont ő? Egy egyéjszakás kaland? Többre tartottalak. – Hangjában hallottam az undort.
- Nem kaland volt. Miért jöttél? – fordultam felé.
Ő már nem az ágyon ült, hanem csak bámulta azt, majd feketében izzó szemét rám emelte. Demetriben fortyogott a düh irántam. Szeretett, amit tudtam és igaza volt, mert Edward tiltott számomra, ő viszont nem és még kedvelem is, de soha nem fogok többet érezni iránta, mint barátság.
- Seattle-be megyek, gondoltam átadhatok egy üzenetet az aranyszeműeknek – fordult felém.
A szeme már lenyugodott, de láttam rajta, megvet engem és legszívesebben kimenne a szobából, de valami itt tartja. Valami, amit én nem fogok neki viszonozni.
- Nos, nincs üzenet? – kérdezte és mögém lépett.
- Átadnád? – kérdeztem cinikusan. Tudtam, hogy ezek után nem tenné.
- Igen. Átadnám a kedvedért – válaszolta és újra mosolygott. – Mit üzensz?
- A következő hétvégén a Kecske-sziklánál túlszaporodási veszély van, de csak egyedül oldja meg a dolgot – vigyorogtam vissza rá.
- Ezt nem értem – értetlenkedett.
- Majd megfogod. Mikor indulsz?
- Azonnal – ölelt át és kilépett az ajtón.
Eldőltem az ágyamon és éreztem, visszatért a régi, vidám énem, a tervemnek köszönhetően…


Edward szemszöge

Csak teltek a napok, én pedig minden egyes délután csak néztem ki az ablakon és vártam. Vártam, de magam sem tudtam mire. Talán, hogy felbukkan? Vagy értem jönnek, hogy elvigyenek hozzá. Tudtam, hogy ez nem lehetséges, de jó volt eljátszani a gondolattal, hogy újra itt van velem. Legalább eltereltem egy kis ideig figyelmemet arról a szomorúságról, amit mindig éreztem mióta hazaértünk Volterrából. Az egyik nap Jasper rontott a szobámba és nem kímélte az érzéseimet.
- Te, mégis mi a fenéért vagy ennyire magad alatt Edward? Mást sem csinálsz, csak a szobádban kuksolsz a bál óta. Ja, és van családod is, akik aggódnak érted! – ripakodott rám, majd kiviharzott.
Igaza volt és nekem csak ennyi kellett. Aznap sokkal több időt töltöttem a családommal és megpróbáltam elűzni a fájdalmat, vagy csak elfelejteni egy kicsit, bár néha tudták, csak megjátszom magam. Este felé járt az idő, mikor mindenki összegyűlt a nappaliban, hogy megnézzük a legújabb vámpír horrort, mikor Alice a mondat közepén abbahagyta a fecsegést.
A látomása ijesztő volt. Engem látott Demetrivel beszélgetni Seattle-ben, ma éjfélkor. Alice értetlenkedve kezdett újra fókuszálni és engem bámult.
- Nem tudom mit akar, de fontosak tűnt, szóval indulnod kellene, mert fél órád maradt – mosolyodott el a végére és Jasperhez fordult.
Még a vámpírsebesség sem volt elég gyors számomra ahhoz, hogy odaérjek. Demetri a Volturi nyomkövetője és végrehajtója, de Bella legjobb barátja. Az egyetlen kis lehetőség, ami eddig adódott, nem fogom elszalasztani akkor sem, ha ez csak egy csali. Pontosan éjfélkor érkeztem arra az utcára, amit Alice látott és már vártak rám.
- Szervusz Cullen. – szólalt meg Demetri.
- Demetri – bólintottam.
- Reméltem, hogy a húgod majd meglát és nem csalódtam. Most már értem Arót, miért szeretné annyira.
- Gondolom nem ezért jöttél ide – próbáltam a lényegre terelni.
- Van egy üzenetem a számodra. A következő hétvégén a Kecske-sziklánál túlszaporodási veszély van, de csak egyedül próbáld megoldani a dolgot. – Az értetlen arcom láttán elmosolyodott. – Hidd el, én sem értem, de azt mondta, te érteni fogod.
- Ki mondta? – kérdeztem. A választ sejtettem, de hallani akartam. Hallanom kellett, hogy Bella volt.
- Ha elmondanám meg kellene ölnöm téged – mondta vigyorogva, majd távozott.
Az üzenettel egy arasznyit sem kerültem közelebb szerelmemhez. Talán csak örömet akar okozni, mert tudja mi a kedvencem és, hogy szeretek arrafelé vadászni. Vagy talán van valami burkolt jelentése is? Az ajtó helyett inkább az ablakomat választottam és azon ugrottam be a szobámba, de ahogy földet értem kopogtattak.
- Szabad – szóltam ki és Alice jött be a szobába, nyomában Jasperrel.
- Mit mondott neked a Volturi? – kérdezte Jasper türelmetlenül.
- Semmi értelmeset. Csak kíváncsi volt arra, hogy látod-e őt – hallgattam el előlük az üzenetet.
- Ez fura – mondta Alice.
- Alice, hétvégén elmegyek vadászni. Rám férne már a kimozdulás. Messzire megyek, a hétvégét ott töltöm valószínűleg.
- Elkísérlek – vágta rá Jasper. Nem bízott most bennem.
- Most magányra lenne szükségem.
- Akkor egy nap múlva indulsz? – kérdezte Esme az ajtóból.
- Igen, holnap iskola után – válaszoltam.
Egy ideig még beszélgettünk egymással néhány teljesen lényegtelen dologról, majd egyedül hagytak a gondolataimmal.
Hét óra felé, Alice bejött, kiválasztotta az aznapi ruhámat és megjegyezte, hogy mindjárt indulunk.
- Én mégsem megyek ma be. Most indulok – mondtam neki.
- Edward? – hangja aggodalmas volt. – Aggódom miattad. Nem tudom miért vagy ilyen szomorú, mióta eljöttünk Volterrából. Történt ott valami?
- Semmi, amiért aggódnod kellene – válaszolta és megöleltem.

Kikísértem őket a kocsiig, majd mikor mindenki elindult, ki-ki a maga dolgára, beraktam az egyik bőröndömet a Volvóba, aztán megdermedtem. Egy árny suhant el a ház mellett, utána felcsendült a zene a szobámban. Halkan felrohantam az emeleten és kinyitottam az ajtómat. Semmit sem láttam, de éreztem a jellegzetes Volturi szagot. Tehát csapda volt és nem Bella üzent. Nagyot sóhajtva, újra a szomorúság mélyére zuhanva léptem be. És valóban igazam volt. Egy szinte fekete köpenyes alak ült az ágyamon és rám várt…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés