|
27. fejezet
2010.07.22. 11:11
Jacob
Nem hallottam neszt, sem légvételt, még beszédet sem. De tudtam, hogy ott van és figyel minket. Hirtelen nagyon akartam, hogy szenvedjen. Arra az időszakra gondoltam, amikor elhagyta Bellát, elhagyta és hagyta, hogy magába omoljon. Felidéztem a kellemes pillanatokat, melyeket együtt töltöttünk, azokat az időket, mikor úgy gondoltam, velem boldogabb lehetne.
Az akkor volt. De mikor visszajött, minden összedőlt. Bella tárt karokkal szaladt hozzá, és engem magamra hagyott. Fájt, kegyetlenül fájt a szívem utána, de aztán eldöntöttem, hogy harcolok érte, nem hagyom, hogy elvegye. Azt hittem a szerelmem elég Bellának, de végig tudtam mi a célja. Hagytam elmenni vele, elengedtem, és nem bánom. Mert ha nem tettem volna Nessie most nem élne, ha a múltban nem is, de most hálás voltam Edwardnak. Egészen mostanáig. Újra végig kell élnem, ahogyan tönkreteszi Bella életét?
Miért okoz neki még nagyob fájdalmat, ha nem is akarja? Ha szereti, miért nem küldi el a nőt a fenébe? Talán az a nő nagyobb probléma, mint hittem…
Gondolataimból a bozótban csörgedező zajok szakítottak ki. Bizonyára most borult ki és tépett szét egy ártalmatlan falevelet.
Bella csendesen, magába zárkózva ült mellettem.
Nem akartam, hogy fájdalomban éljen. Szorosabban öleltem magamhoz, mutatva, hogy itt vagyok mellette. Mindig is itt leszek, még ha nem is olyan közel.
Az ő fájdalma, az enyém is. Mivel a barátom, segítenem kell neki. Meg kell szabadulnia az érzéstől, ami bántja. Erre csak egy mód van.
- Bella – mondtam ránézve. Kisebb habozás után ő is rám nézett. A szeme újra könnyben csillogott.
Kezemet a vállára simítottam és beszívtam a levegőt.
Miközben kifújtam belekezdtem mondandómba.
- Bella, valakivel meg kell beszélned. Nem tudod milyen érzés, így látni téged! – mondtam fintorogva. – A szerelmem anyja és a legjobb barátom vagy, mond, el mi nyomja a lelked, és ne hazudj vagy köntörfalazz vagy mond azt, hogy semmiség! – soroltam fel feltételeimet.
Bella nem válaszolt csak lesunyta a szemeit.
Vártam. Semmit nem akartam siettetni. Várakozásom és kellemes nem parancsoló, de ellenkezést nem tűrő hangom megtette hatását.
Bella megadóan sóhajtott, és rám nézett. Mézszínű szemeiben ott virított a fájdalom, melyet legszívesebben kitöröltem volna onnan, de tudtam, ki tudná ezt megtenni, kit most szét tudtam volna tépni. De volt ott még más is, ami érthetetlen okból engem kiakasztott.
- Edward múltjában… - kezdte rekedtesen, halkan. –… volt egy nő…
Érdeklődve csillant fel a szemem. Szóval nem Bella volt számára az egyetlen és első…
Bella látta tekintetem, ezért gyorsan folytatta.
- Edward megmentette őt egy éjszakán, és nem ölte meg. Látta, amit tett, és hogy hogyan.
Hogy hol találkoztak az szerintem nem érdekel téged, de néhány évvel később újra összefutattak, ekkor Edward elhagyta Esmeeket.
Elcsodálkoztam. Sosem mondta senki, hogy volt egy olyan időszak, amikor Edward elhagyta a Cullen családot… Hm, újabb és újabb meglepetések.
Bella, figyelmen kívül hagyta a reakciómat, folytatta.
- A nő beleszeretett, és mindent megtett azért, hogy maga mellett tartsa. Akkor Edward nem táplálkozott még, ezért nem volt elég ereje arra, hogy leállítsa… a lényeg, hogy a nő észrevette, hogy a szíve alatt egy élet van kialakulóban, elment, mert úgy gondolta veszélyes lehet neki, de nem tudta, hogy a nő túl fogja élni… egy férfi vámpír mentette meg, valami Lucian vagy ki – fintorgott, látszólag nem érdekelte a dolog. – És meg akarta keresni volt szerelmét, és most itt van… - sóhajtott egyett, majd elnézett a fák közé.
A homlokomat ráncoltam. Ez nem… nem… nem… Edwardot nem így ismerem. Mindenkinek hazudott volna? Bellának? A családnak? És még ez is? Veszélybe sodorja a lányát és fájdalmat okoz a feleségének?
Olyan dühös lettem, hogy késztetést éreztem rá újra, hogy átalakuljak. De nem most. Még gyűlik… gyűlik és egyszer…
Bella aggódóan figyelte a remegésemet, és hideg kezét az enyémre tette, mely most ökölbe szorult az elfojtott dühtől és gyilkolási vágytól a combomon.
- Nem ez, ami miatt aggódnunk kell. Nessie beteg, és csak az számít, hogy felépüljön! – mondta ellágyulva. Hangja olyan szeretettel teli lett mikor Nessie nevét kimndta, hogy még én is elbujhaténk mellette. Igen, ő minden egyes porcikájával szerette, védte és óvta. Ahogyan én is, de Edwardnak igaza volt, nem csak ő volt a hibás. Jobban kellett volna figyelnem, bevésődésem legértékesebb kincsére.
Elszomorodtam.
Most Nessie nem feküdne odafent, ha nem szalad ki az én hibám miatt, akkor már vidáman szaladgálna körölöttünk…
Bella egyöntetüen méregett, láthatta az arcomon a változást, ezért ő is átölelt. Kemény mellkasa nem volt kedvemrevaló, de megnyugtatott. Ő mindig az én Bellám lesz, akármilyen szörnyű démonná vált is. És az, ahogy ölelt, belesűrített minden érzelmet. Egyet érzékeltem leginkább: azt az érzést, amire most a legjobban szüksége volt, habár most engem vigasztalt. És az a hiányérzet. Bellának rettentően fájhatott ez az állapot, hogy a férje, akit mindenkinél jobban szeret, egy másik nőt védelmez. Összeszorult a torkom és bensőmben vad láng kezdett lobogni eme gondolatokra.
Most minél előbb érdekelt, miért borult ki Edward annyira, és Bella miért roskadt össze a kanapén…
Vajon Edward és ő összevesztek? Bellát nem láttam még ennyire kiborulni, csak amikor…
Edward, ha nem is elhagyná, nem a pártája állna…
Újra remegni kezdtem, a fogam fájt, és a fejem majd szétrobbant a benntartott vadállattól, melyet elnyomtam magamban. Még.
Bella hátrahőkölt duzzadó mellkasom éreztével, és meghökkenve tanulmányozott.
- Jake, minden rendben? – kérdezte két kezét a mellkasomra téve, megvizsgálva nincs-e bajom.
Felhorkantottam.
Miért addódik értem? Nem veszi észre?
- Bella, ezt fejezd be! Most! – parancsoltam rá ingerülten és felpattantam.
Szembe fordultam vele és feltartottam az égbe a kezeimet, mintha rimánkodnék.
Bella értetlenül pislogott, de nem szólt.
- Miért mindig velem foglalkozol? – kérdeztem nyúzottan.
- Mert fontos vagy nekem, mi másért – értetlenkedett még mindig.
Dühösen fújtattam.
Fejemben egész lavinát indított el törődése, noha semmi bajom nem volt. De ő nem vehette észre a jeleket. Azokat a jeleket, melyek még számomra is ujjak voltak.
A jelek, melyek minden bevésődött farkasnál megtörténnek, ha eljön az idő.
- Én jól vagyok Bella, de te… nézz magadra. Mintha hetek óta nem aludtál és egész álló nap karóba húztak volna, úgy nézel ki. – mondtam, és leejtettem a karomat magam mellé.
Látva meggyötört arcát, tanulmányozni kezdtem szavaim felismerését szemiben, azonban mintha egy kősziklának beszélnék, úgy nézett rám. Bamba tekintettel.
Pont úgy, mint ember korában - mosolyodtam el egy pillanatra, szigorúan magamban.
Odaléptem mellé és megfogva vállát lágyan megrántottam, hogy figyeljen rám, de tekintete semmibe révedő volt. Tudtam, hogy hallotta és meg is értette, amit mondtam neki. Csak nem veszi figyelembe. Ez volt Bella. A saját fájdalma eltörpül másoké mellett.
Annyi mindent tett már a családjáért, a szerelméért, a lányáért, de senki nem tudhatja mit él most át.
Helyette is szenvedni akartam.
- Bella, nézz rám! – mondtam gyengéden.
Lassan emelte rám fátyolos tekintetét, és meghűlt az ereimben a vér.
Igazam volt.
Bella felfedte előttem fájdalmát, ami nem csak a szemén és az arcán volt látható, méghozzá elsőosztályon, hanem teste merevsége, természetellenesen görbült a háta, és kezei a mellkasát szorongatták.
- Nem akarom… - nyögte, de nem tagadhatta. Már láttam.
- Mond el!
- Nem akarom, hogy így láss, egy merő sajnálatban… -mondta.
- Mégis hogyan segítsek, ha nem…
- Nem kell segítened, Jacob! – vágott szavamba. Hirtelen eltűnt a fájdalom a helyéről, helyét a vegvetés vette át. Csak nem tudtam, rám irányul vagy valaki másra.
Mélyen a szemeibe néztem. Nem engedtem el a pillantását, egy percre sem.
- Egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem mondod az igazat, Bella Cullen!
Bella merően nézett, nem számított arra, hogy nem ejtem a témát. Mivel a legfenyegetőbb hangján szólt hozzám, azért is kihúzom belőle.
- Tudod, te mekkora barom vagy? – próbált tántorítani keménységgel, de csak felnevettem.
- Igen, akkora barom, hogy bejövök egy vámpírokkal teli házba. Igen, kétségkívül nagy barom vagyok – nevettem.
Fagyos arca dühtől izzott. Nem kíséreltem mégjobban felhúzni, hiszen csak nekem esne bajom, ha hagyom magam. De még neki is, ha nem figyel oda.
- Most komolyan Bella, mond el… - kérleltem halkan.
Bella rázta a fejét, keserves képet vágva.
- Elmondod, addig nem hagylak békén! – fegyetettem meg, de csak feszültségtől dallamos hangja hallatszott.
Nem válaszolt. Ezek után tényleg nem tudtam, mit is tehetnék az ellen, hogy rábírjam mondja el. Annyira szerettem volna neki segíteni, hogy ne érezze a fájdalmat…
Ha tudná! Soha nem értette mit jelent nekem. Olyan nekem, mint a legtisztább élőlény ezen a földön. A mindig jóságos, tiszta lelkű, odaadó Bellám. Miért teszi ezt vele a sors?
Mindent elveszíthet! - tudatosult bennem a feltevés. Elveszítheti a férjét, a boldogságot.
Egyik ujjamat óvatosan az arcára helyeztem, nem vett levegőt. Az én szagom még mindig túl elviselhetetlen volt számára. De láttam, ahogyan megkönnyebbül, ahogyan megérintem. Ahogyan megérezte az ujjamat az arcán.
Ekkor megtört.
- Nem tudom, mit tehetnék, Jake – suttogta. Hangja mintha álmos lenne. Mintha későn ért volna haza egy fárasztó nap után, és alig várja már, hogy vége legyen a mozgalmas időszaknak.
Közelebb toltam a fejem, így a homlokunk összeért.
- Azt hittem, ha nem veszek róla tudomást, könnyebb lesz, de érzem… nem bírom már sokáig… - mondta.
Újra könnyben úszott a tekintete, hallottam, ahogyan újra zokog.
- Nem is kell nem tudomást venned róla! – nyugtattam és leülve mellé az ölembe, ültettem.
Jól nevelten simult a karomba.
- Mit tegyek? Ez a nő nem fog elmenni… csak ha Edward kéri… de ő nem fogja, mert fontos neki! – mutatott rá.
Elgondolkoztam.
Ha Edwardnak fontos a családja, főleg Bella és a lánya, mindent megtesz értük. Ha valóban azt akarja, hogy minden boldogságban teljen, elküldi a nőt, és nem engedi, hogy visszajöjjön.
- És ha elmondanád neki, mit érzel ezzel kapcsolatban? – kérdeztem.
Bella megázta a fejét.
- Próbáltam, de csak összevesztünk… nem látja át a helyzetet. Én megértem, hogy jó barátok… de ezzel mindenkit tönkre tesz… nézd meg Nessiet. Mégis hogyan éli majd túl, hogy az apja nem mellette áll, hanem egy… - nem kellett befejeznie a mondatot ahhoz, hogy tudjam mire gondol.
Megsimogattam a hátát, és nagyot sóhajtottam.
- Akkor nekem kell vele beszélnem! – mondtam határozottan, mire Bell felkapta a fejét.
Szeme cikázott.
- Nem… nem az kizárt! – tiltakozott. – hidd el, csak verekedés lenne a vége. Nem engedem! Majd… megoldjuk valahogyan… – vont vállat, de még ő maga sem hitte el, amit mondott.
Ennek egyetlen megoldása volt csupán: elküldeni vagy megölni.
- És mi van a gyerekkel? Az hol van? – kérdeztem morogva.
Bella vállat vont.
- Addig a részig nem jutottunk el, mert éppen megmutatta a „képességét” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe miközben gúnyosan ejtette a szavakat.
Felnevettem. De el is komorodtam, amikor felfogtam szavainak értelmét.
- Van képessége a nőnek?
- Van, nem is akármilyen. Ez történt, amikor Nessie kiszaladt. Nem bírtam elviselni, ahogyan az a nő illetgette magát Edward előtt… megtéptem. – mosolyodott el szégyenlősen.
Elismerően megütöttem a vállát.
- Nagy vagy, haver. – vigyorogtam. – bár legszívesebben letépném a fejét annak a mocskosnak…
Bella a fejét rázta, majd visszadöntötte a fejét a mellkasomra.
Sokáig hallgattunk. Azokon a dolgokon elmélkedtem, amiket megtudtam.
Sehogyan sem akart beleférni a fejembe, hogy mindez igaz. Edward eltitkolta a múltját, ami most itt van, aki ha már jól látom a jeleket harcolni fog érte. Bella tönkre van, a család tehetetlen, és Nessie betegen fekszik odafönt. Kell ennél több ok arra, hogy elpateroljuk innen?
Edward
Jacob néha az agyamra megy, de most jogosan zsörtölődik azon, ahogyan viselkedem.
Én sem tudtam mit tenni, olyan hirtelen vágott át a kerten, időm sem volt elkapni. Pedig meg akartam tenni.
Egyszeriben lebénított Kathrine reagálása. Soha nem tett még ilyet ezelőtt. Soha nem támadott vissza, legyen akár gonosz az illető. Ami még inkább meglepett, hogy pont az életem értelmére támad rá, kiről tudja mennyit jelent nekem. Tudhatta, elmondtam neki, mennyit jelent nekem Bella, és látszólag ezt tudomásul is vette, de nem számított neki abban a pillanatban. Akkor a támadót látta szerelmemben, a vetélytársat, aki el akarja venni a „szerelmét”. Nem hagyhatta, hogy elrontsa, amit kitervelt, ezért nekirontott. Ha Nessie nem akkor jött volna…
Most nem feküdne kimerülten, régen vadászhatott volna egyet velem, megértettem volna vele a helyzet komolyságát, és talán meg is bocsátott volna…
Jacobnak igaza volt. Az én hibám, is ezért őt tényleg jogtalanul vádoltam meg.
És Bellát sem támogatom, úgy ahogyan kellene…
Szőrnyű férj vagyok. De ami a legrosszabb: apának sem vagyok éppen jó.
Ahogyan leléptem az emeleti lépcső legaljára, megláttam Bella merev alakját az ablaknak támaszkodni.
Mérlegeltem magamban a lehetőségeket, oda menjek-e vagy sem.
Féltem, mert fájdalmat okoztam neki, és teljesen jogosan lett megbántott. Nem álltam mellé, helyette csak hátat fordítottam neki…
De Kathrine nem rossz, és ezt senki nem érti meg. Senki nem olyan jó, mint ő.
- Bella… - szólítottam lágyan.
- Már nem teszel, úgy mintha ott sem lennék? – kérdezte meg nem fordulva. Kezeit összefonta a mellkasa előtt, nem is nézett rám.
Fájtak a szavai. Fájt, mert ezt feltételezte. De dühített is.
Miért gondolja, hogy nem vettem észre? Hogy úgy teszek? Mindvégig őt fürkésztem, ezt ő nem láthatta. Kathrine eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, én pedig egyenesen a házba hoztam a lányomat. Mindvégig figyelemmel kísértem, noha nem a szó szoros értelemben. Éreztem a jelenlétét, ezért nem aggódtam miatta.
- Tudod, hogy soha nem tenném – mondtam.
Felhorkant.
Odaléptem hozzá, de nem érintettem meg. Kezeimet tehetetlenül ejtettem magam mellé.
- Néha elgondolkozok azon, mi lett volna, ha már az elején elküldöd őt – szólalt meg.
Némán hallgattam. Ezen én is sokat gondolkoztam. Mi lett volna, ha…
Ha nem is ismertem volna…
Ha nem leltem volna igaz barátra…
Ha nem szeret belém…
Ha nem jön ide…
Ehhez és ehhez hasonló „ha” feltételezések keringtek az agyamban, de nem tudtam megmásítani a múltat. Nem állt módomban.
Hiába, ez az egész nekem is hihetetlen és néha úgy érzem, mintha nem is történt volna meg, de itt van a bizonyíték, melyet kár lenne tagadni.
Bella vállának íve tökéletesen illet az ablak keménységéhez. Sima haja a hátára omlott kibontva, mint mindig. Szemkápráztatóan hatott rám. Teste nyugodt volt, csupán a háta merev tartásából láthattam, hogy valami aggasztja.
Automatikusan a nyakára tévedt a tekintetem, melyből sugárzott a finom szinte már fájóan édes illata.
Nem tudtam mire gondol, mint általában mindig csak, ha megengedte.
Az agya körüli űr kellemes csendet teremtett, ha a közelben volt, de ilyenkor kívántam leginkább, hogy lássam mit gondol.
- Valami aggaszt – állapítottam meg halkan és közelebb léptem hozzá. Kezemet a derekára csúsztattam, mire nem remegett meg, ahogyan szokott. Ugyanolyan merev testel fordult meg.
Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Újra az a megfejthetetlen maszk.
Kétségbeestem.
- Csak most veszed észre? – kérdezte.
Nehezen szakítottam el szív alakú arcáról a tekintetem, de a bűntudatom nem engedte, hogy csak egy pillantást is vessek, az én angyalomra.
- Mindvégig láttam – suttogtam végül az igazat.
- Akkor miért nem küldöd el? – kérdezte fáradtan.
- Nem megy. Én tettem azzá, ami! – mondtam neki, miközben ránéztem. A szemei el voltak ködösülve.
- Hát jó… - sóhajtotta, majd fogta a kezeimet és elvette a derekáról.
Értetlenül pislogtam rá.
- Te nem küldöd el? Akkor majd én! – mondta és el akart sétálni, de megtorpant.
- A többiek sem díjazzák! – igaza volt, mert hallottam a gondolataikat, miközben Jacobbal beszélgettem, és annak ellenére, hogy nem figyeltek, minden szót hallottak. És egyet értettek Jacobbal is.
Én is egyet értettem velük, de képtelen voltam ezt tenni vele, még ha fájdalmat is okozok nekik.
Tudtam, hogy Bella szenved, és megtettem volna érte bármit, bármit. Elküldtem volna innen Kathrine-t, de azzal a másik lányomat is sértettem volna. Ezt nem tehettem meg.
Nem szóltam. A hallgatásom arra utalt, hogy teljesen jogosan mondta mindezt nekem.
- Tudod, nem történt volna mindez…, ha elküldöd őt már akkor. – mondta.
A torkomat gombóc tartotta fogva, még szólni se mertem.
De úgy éreztem, nem állhatok ki mindenki mellett. Meg kell találnom azt az utat, amely mindenkinek jó…
Bella türelmesen várt, de látszott rajta nem sokáig lesz ilyen nyugodt.
Bennem ezer féle megoldás lappangott, hogyan tudnám magam kínozni, amiért ezt teszem vele. Meg akartam kínozni magam, annyira hogy az ő fájdalma eltörpüljön, de ez is csak egy menekülés volt, amit a magam javára akartam fordítani.
Nem! Nem menekülök el! Többé már nem!
Nem engedem, hogy szétszéledjen a családom, emiatt. Ha kell tűzbe, ugrok értük, és könyörgök nekik, hogy fogadjanak vissza, de nem fogom hagyni, hogy fájjon nekik. Senkinek.
Az életben vannak bonyolult dolgok, vannak könnyűek, de boldogságot hozni mindenkire nehéz feladat.
Újult erővel néztem rá Bellára, kin a megbántottság és a düh száguldott át. Nem rejtheti el előlem az érzéseit. Ha már a gondolatait igen.
- Miért gyűlölöd őt ennyire? – kérdeztem. Magam részéről, azt érteleztem, hogy féltékeny. De Bellát nem úgy ismerem.
Bella meghökkent a kérdésemen. Nem számított rá. Bevallom, én magam sem gondoltam, hogy erre rákérdezek.
Az érzelmek keresztül söpörtek a szemein, a teste reszketett. Az arca vonásaiból, melyek megkeményedtek tudtam nem fog válaszolni.
- Elmondanád, kérlek? – kérdeztem.
- Érdekel? – kérdezett vissza gyorsan.
- Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. – mondtam türelmetlenül.
Egyszer csak elém lépett, és megfogta az arcomat.
A szemei egyöntetűen feketék voltak. Mint a gonoszság megtestesítője, úgy állt előttem.
Én is megfogtam az arcát, de ahelyett, hogy megcsókolt volna elkezdett beszélni.
- Mert nem tetszik, ahogyan rád néz… és az az illegetés is. Direkt csinálta, hogy bosszantson. Tudom jól, hogy téged akar, de nem fogom hagyni! Nessie-re gondolok mindig mikor azt a nőt meglátom. Hogy milyen lehet neki, hogy nem ő az egyetlen, és… - nem fejezte be a mondatot.
- És? – sürgettem.
- És, nekem is fáj, hogy itt van. Ha megkérnélek rá, hogy küld el… megtennéd? – kérdezte vonakodva.
Ajkam résnyire nyílt a kérdése hallatán.
Nem jutottam szóhoz egy pillanatig. Miért kéri ezt tőlem? Küldjem el azt, aki segített nekem a nehéz időkben, én cserébe szörnyet csináltam belőle?
A pillanat törtrészéig átgondoltam, milyen érzés lenne látni a megbántott arcot, ahogyan azt mondom neki: „Jobb lenne, ha elmennél”.
Nem akartam tovább húzni a húrt, mert már így is a medence szélén jártam, de egyszerűen nem jöttek a számra a szavak.
Néztem Bella pisze orrát, keskeny szív alakú arccsontját, duzzadt, csókra váró ajkát, és a szemeit hagytam utoljára, mert jól tudtam az az egyetlen mely nem a teste reakcióját követi.
Egy kis ideig elmerültem az éjfekete tekintetben, és már majdnem azt mondtam, hogy igen megteszem, de ekkor meghallottam egy hangot a fejemben.
„Sajnálom, Edward!”
Kathrine könyörgő hangja elkeserített, a méreg a számban megtelt még több keserű nedvvel.
- Sajnálom… - ráztam a fejemet. – El kell mennem egy kis időre, de hamarosan visszajövök, és folytatjuk – fordítottam tekintetem az erdőre, nem láttam Bella arcát, csak elakadt lélegzete, majd felgyorsuló szuszogása mutatta reakcióját.
- Ő hívott igaz? – kérdezte lemondóan.
Bólintva ránéztem.
- Rendben, menj. – mondta, azzal eleresztette az arcomat, és ezzel hüvelyujja lassú mozgása is eltűnt. Nem éreztem már magamon a puha kezeket. Immár azok a kanapét markolták.
A szememet marta a könny, ahogyan láttam őt szenvedni, de őt meg tudom vigasztalni, amikor Kathrine egyszer csak elmegy. De ki tudja, őt mikor látom viszont?
A testem alig akart reagálni, lassú léptekkel indult a kijárat felé, és még láttam, amint Alice és a többi családtag lerohan az emeletről. Húgom gyilkos pillantást lövellt felém, bár épp fordítva kéne, hogy legyen.
Levágtattam a lépcsőkön, és befutottam az erdőbe.
Magam mögött hagytam a Cullen házat, és egyenesen odatartottam, ahol Kathrine gondolatai a legerőteljesebbek voltak.
Futás közben döbbentem rá, mit tettem. Ott hagytam Bellát, akinek a lelke romokban hever, és én mégis Kathrine-hez tartottam.
A gyűlölet magam iránt újra fellángolt, vagy talán a testem égett?
Megláttam Kathrine alakját, és leálltam.
A fának dőlve állt. Bűnbánó arca tükrözte a gondolatait.
„Edward, nagyon nagyion sajnálom! Nem tudom mi ütött belém…”
Leintettem.
Kissé dühösen is, mint akartam. Amit észre is vett.
Megráztam a fejemet kérdő tekintete láttán, és keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt.
Fesztült csend honolt közöttünk. Csupán a folyamatos bocsánatkérései töltötték ki a fejemet.
Kezdtem újra, jobb szó lenne a még jobban dühössé válni.
- Elég, Kathrine – szóltam rá.
Befejezte.
A csönd, ha lehet ezt a szót mondani rá, most megkönnyebbüléssel töltött el. Bár a hangoktól eltekintve is egy nagy zűrzavar volt a fejemben, mégis segítettek elvonni a figyelmemet a saját gondjaimról. Mégis fellélegeztem.
Kathrine zavartan nézett rám, de nem szólt.
Nem tudtam, mit mondhatnék neki…
Sokat jelentett nekem, de mint barát. Ezt meg kell, értse…, ha nem megy… tényleg hallgatnom kell Bellára.
Bellát így látni, és belegondolni, ha Nessie nem jön ki, mi történhetett volna…
- Neki mentél volna? – kérdeztem Kathrine-t. Telt ajka egy vonallá préselődött, és a kérdés válaszát erősen próbálta elnyomni magában. Sikertelenül.
- Értem. – mondtam tompán.
- Nézd, én… nem értem miért jött nekem. Semmi rosszat nem tettem… - kezdte.
- Rosszat nem, de kellemetlen helyzetbe hoztad őt – állítottam a tényeket elé, melyet Bellának nem is mertem volna bevallani.
Kathrine nem válaszolt, csak nézett rám.
Az őrületbe kergetett ez a csend. El kell mondanod neki, Edward! Mond már el!
De akkor, miért ilyen nehéz kimondani a szavakat?
- Kathrine… - kezdtem, de félbeszakított.
- Elküldesz ugye? – kérdezte.
Tehát minden szót hallott.
Ajkamon vettem be a levegőt, és sajnálkozva néztem rá.
Nem tudtam mi mást, tehetnék…
Ami mindenkinek jó – talán…
A fejemben a hang elég furcsán csengett, mégis tudtam, hogy én beszélek. Még a saját hangom is ellenem van?
Kezdtem megőrülni, ezért megráztam a fejemet.
- Kathrine, nem elküldeni akarlak, hiszen tudod, hogy örülök, hogy itt vagy, de…
- A többiek nem kedvelnek engem – fejezte be a mondatomat.
- De attól nem kell elmenned. Ők… tudod, még nem ismered őket, és idővel rájössz, milyen szeretetreméltóak – furcsa arckifejezést látatott, de nem szólt rá semmit.
„Szeretetreméltóak? Kedvesek lennének? Velem nem úgy bántak…”
Dacos gondolatai, csakis a megbántottságot hordták magukban, de ezt is teljesen jogosan.
- Megismered őket, minden érthetővé válik, és ha nem is barátkoztok össze, nem lesz feszült a hangulat. – magyaráztam kész érvekkel.
Elsöpörte a magyarázatomat és azt kérte gondolatban mondjam el, mit akarok.
„Menjek vagy maradhatok Edward?”
- Várj! – állítottam meg. – Előtte szeretnék mondani valamit, nem kell félj!
Türelmesen nézett rám, majd bólintott.
- Tudod, hogy sokat jelentesz nekem, mert segítettél akkoriban. Ha te nem lettél volna még mindig egymagamban, kószálnék, sose jöttem volna vissza hozzájuk – újabb bólintás.
- Tudom, hogy mit érzel irántam, és hogy azt szeretnéd, menjek veled, de nekem itt van az életem Kathrine és ha ezt nem tudod megérteni vagy elfogadni, jobb lesz ha elmész! – mondtam komolyan.
Minden szavamat komolyan is gondoltam. Rájöttem, nem tehetek mindenkit boldoggá, és nem akartam keményen elküldeni Kathrine-t sem. Ezért hagyom hagy, döntse el maga.
Vett egy mély levegőt, és átgondolta a választ.
- Azt kéred, hagyjak fel azzal, hogy utánad loholok? – kérdezte.
Bólintottam.
- Ha szeretnél a közelemben lenni. Nézd, nem akarlak elküldeni, mint már mondtam. De nekem Bella az igazi, és őt soha nem hagyom el, akármit teszel is… meg kell értsd… vagy… menj el…
Kathrine szeme izzott.
„Hol rontottam el? Miért mindig őt választja? Velem voltál előbb! Az enyém voltál! Miért?”
- Mert őt szeretem! – válaszoltam nyugodtan, de belül tomboltam.
Kathrine remegve bólintott az elfojtott fájdalomtól és összekulcsolta a kezeit. Láttam, amint sóhajt, majd szomorú tekintettel elrúgja magát a fától.
- Megígérem, hogy nem okozok bajt, és csak a barátod leszek – ígérte ellágyultan, mire a kő mely a szívemet sakkban tartotta lehullott, és immár csak Bella volt az, aki miatt a görcsök belerántottak.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés