A fák mögül előbukkant a sárgára festett kicsiny házikó, ami tizenhét évig az otthonom volt, és amitől hamarosan búcsút kell vennem, ki tudja mennyi időre. Mély levegőt vettem és rendeztem az arcvonásaimat, majd beléptem a házba. Remegő gyomorral, és kocsonyás lábakkal mentem át a nappalin. Nem akartam elmenni, de nem maradhattam.

- Anya, apa! – kiabáltam remegő hangon.
- A konyhában kicsim – jött a válasz. Egy halvány mosolyra futotta, de reménykedtem benne, hogy hihető a jókedvem.
- Nagyszerű hírem van – jelentettem ki vidáman, mintha tényleg jó hír lenne. Egyre jobb színésznő vagyok.

Az alatt az egy óra alatt latba vettem minden lehetőséget, és csak egy ésszerű, és kevésbé fájdalmas megoldásra jutottam. Úgy döntöttem, hogy elmegyek Alaszkába, és tettetem a boldog fősulis diákot, legalábbis a szüleim, és a barátaim előtt. Elég pénz gyűlt össze a számlámon, hogy béreljek magamnak egy kis lakást, és… és utána nem tudom, hogy mi lesz. Csak annyit tudtam, hogy a méhemben növekszik egy pici lény, aki egyedül csak rám számíthat.

- Mi lenne az a nagy hír? – kérdezte apa mosolyogva, tehát hihető a jókedvem.
- Tegnap hívtak a suliból, hogy ha akarom, már holnap megnézhetem magamnak.
- Ez nagyszerű – lelkendezett anya. Már szerencsére belenyugodott, hogy fősulira megyek. – Akkor nézhettek lakást is.
- Emmett nem jön – nem kis erőfeszítésbe kerül, hogy ne sírjak fel hangosan a név kiejtése közben.
- Miért nem? – lepődött meg anya. Megpróbáltam a leglezserebb arccal, és hanggal válaszolni. Tudtam ugyan, hogy anyáék nem hisznek nekem, de szeretnek annyira, hogy nem firtatják.
- Úgy döntött, hogy ő nem jön velem Alaszkába, és tartunk egy kis szünetet – hadartam gyorsan.
- De hát miért? Hiszen… - kezdte apa meglepve.
- Harold – szólt rá anya, mire én küldtem felé egy mosolyfélét. – Lizzy tudja, hogy mit, és miért csinál - jelentette ki anya, szintén mosolyogva. Tudtam, hogy még beszélnem kell erről, de majd később.
- Én most felmegyek csomagolni – mondtam halkan, és hátrálni kezdtem a lépcső felé. Hallottam, ahogy apa vitába száll anyával, de tudtam, hogy ki lesz a nyertes, természetesen anya.

A szobámba érve, megint sírhatnékom támadt, de lenyeltem, és erős maradtam. Túl sok emlék, és fájdalmas bizonyíték köt ide, hisz minden rá emlékeztet. Megráztam a fejem, remélve, hogy ezzel ki tudom mindezt űzni a fejemből. Nem sikerült, de egy kicsit jobb lett. Előkotortam a legnagyobb bőröndömet, és belepakoltam a ruháimat, de csak a legszükségesebbeket tettem bele, mégis annyira tele lett, hogy nem tudtam behúzni a tetejét. Kezdtem előröl, és három órás szórakozás után, végre sikerült bepakolnom. Miután végeztem, úgy éreztem, hogy egy alapos zuhanyt megérdemeltem, tehát bementem a fürdőbe, és beálltam a meleg vízsugár alá. Egy kicsit felfrissülve, és tiszta aggyal dörzsöltem be a kókusz illatú tusfürdőt. Miután végeztem, a fürdőszobai tükör előtt állva szárazra töröltem magam. Belenéztem, és be kellett vallanom, hogy borzasztóan festettem. A hajam, még mindig kócos volt, de legalább tiszta, az arcom annyira sápadt volt, hogy szinte már vámpírnak is elmehettem volna. A szemem lesiklott a hasamra, és majdnem hangosan felsikítottam, hisz a mindig lapos hasam helyén, most egy kicsi, de mégis láthatóan gömbölyödő pocak volt. Óvatosan rátettem a kezem, és simogatni kezdtem, és akkor valami megmozdult, méghozzá bennem.
Egy apró, de mégis észrevehető szúrást éreztem. Jobban a hasamra nyomtam a kezem, és megéreztem egy pici rúgást, és rádöbbentem. A babám megmozdult. Ezernyi érzelem, és boldogsághormon áradt szét a testemben. Jó érzés volt, viszont tanultam biológiát, ez egyszerűen lehetetlen.
- Édes istenem – sóhajtottam a hasamra meredve.

Alig lehettem egy hetes terhes, és már érzem, de ez nem lehet, ez biológiai képtelenség. De ekkor beugrott, hogy ez a baba dacol mindennel, biológiával, és józan gondolkodással, hiszen a babám apja egy vámpír. Az én vámpírom, akit elveszítettem, mert nem hitt nekem, nem bízott meg bennem soha, és ez nagyon fáj. Akármeddig is élek, nem bocsájtom ezt meg neki. Felvettem egy bő pólót, gondosan kerülve azt, amin még mindig az ő illata volt érezhető. A szobámba visszatérve, megint megrohamoztak az emlékek, és elnézve a rengeteg képet, és apró csecse-becsét, a szívem megint összeszorult. Szereztem egy hatalmas zsákot, és vallogatás nélkül, mindent beleszórtam, mindent, ami rá emlékeztetett. Viszont, amikor a macikhoz értem, hezitáltam egy pillanatra, ezt használta ki a babám, mert egy nagy rúgással jelezte, hogy ő ezekre számot tart.

- Akkor ezeket nem – feleltem a hangtalan kérésre.

Miután összeszedtem mindet, felvittem a zsákot a padlásra. Nem tudtam, hogy valaha is újra előszedem-e majd őket, de ki tudja, lehet, hogy soha többé nem jövök vissza Forksba. Lehet, hogy anya és apa, kidobja majd a szemétbe, de nekem nem volt hozzá szívem, még ha fájdalmasak is most ezek az emlékek, de az biztos, hogy életem egy csodálatos időszakát jelentették.

De most menekülnöm kell, minden, és mindenki elől, mert úgy érzem, hogy megfulladok. Leültem a laptopom elé, és az interneten keresztül megrendeltem a jegyet, amiért persze csillagászati összeget kellett fizetnem, mert az utolsó percben foglaltam le. De nem érdekelt, mert meglepve láttam, hogy a számlám valóban jócskán meghízott, amit nem csodálok, hiszen soha nem hagyták, hogy használjam. Ráadásul anyáéktól is kaptam egy jelentős összeget az érettségire.

- Kicsim, vacsora – kiabált fel anya.
- Megyek – kiabáltam vissza, és visszatettem a számlakivonatot a fiókba, amikor a kezembe akadt egy levél, méghozzá Evané. - Persze, amikor a legnagyobb szükségem lesz rád… - morogtam magam elé meredve, majd összegyűrtem a levelet, és lebaktattam a konyhába.

A vacsora grillcsirke volt, és azt hiszem, hogy még életemben nem ettem annyit, mint akkor. Ennek két oka volt; az egyik, hogy nem tudtam, hogy meddig kell nélkülöznöm anya isteni főztjét. A másik ok pedig az volt, hogy szörnyen éhesnek éreztem magam, és minden falat leírhatatlanul jól esett. Sőt, utána bevágtam még két hatalmas gombóc fagyit is. Apa, és anya mosolyogtak, de nem szóltak semmit, csak jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással. Nem kell ide gondolatolvasás, hogy tudja, azért nem szólnak, mert azt hiszik, hogy szerelmi bánatom van. Az igazat megvallva, én is meglepődtem, hogy egyáltalán nincs szerelmi bánatom. Ellenben üresnek éreztem magam, mintha az egyik felem eltűnt volna, csak egyszerűen kiszabták volna. Erre a gondolatra a fagylalt megkeseredett a számban, és kis híján visszaadtam a teljes vacsorát, de gyorsan lenyomtam egy pohár üdítővel.
Vacsora után, apa bevonult meccset nézni, én pedig segítettem anyának a mosogatásban.

- Lizzy – kezdte anya azon az én-tudom-hogy-nem–akarsz–róla-beszélni hangnemén.
- Anya, muszáj? – kérdeztem elgyötört hangon. Nem vágytam erre a beszélgetésre, egyáltalán nem.
- Nem, nem muszáj – rázta meg a fejét anya. – De, egy miértre kaphatok választ?
- Miért? – Megrántottam a vállam. – Így döntöttem, vagyis döntöttünk, én… - keresgéltem a szavakat -, még fiatalnak érzem magam, mert nem akarom még lekötni magam - hazudtam gyorsan.
- Értem, és sajnálom – mondta végül anya, és megsimogatta a remegő kezem.
- Nem kell, próbálom elfelejteni ezt az egészet – mondtam végül, és sűrűn pislogva eltüntettem az áruló könnyeimet. –Azt hiszem, hogy lefekszem – adtam egy puszit anya arcára, majd felmentem a szobámba.

Az éjszaka borzasztó volt, folyton az ő arcát láttam, amint azok a csodálatos ajkai gúnyos mosolyra húzódnak, miközben csak annyit mond:
„ Gratulálok, remélem, boldog leszel az apjával, ha egyáltalán tudod, hogy ki az.”

Csurom vizesen, és a torkomon égő sikollyal ébredtem, a hideg rázott, és levegő után kapkodva próbáltam megnyugodni. Kinéztem a zuhogó esőbe, épp egy villám szakította ketté a sötét égboltot. Mivel teljesen biztos voltam abban, hogy nem tudok már visszaaludni, csendesen leosontam a konyhába. Kipakoltam a fél hűtőt, és nekiálltam falatozni, éppen egy hatalmas csirkecombról pusztítottam le a húst, amikor a baba megmozdult, és én pedig alig értem el a mosdóig. Oké, kezd az agyamra menni, ez az egész terhesség – morgolódtam magamban. Mielőtt a szüleim felébredtek volna, én bepakoltam a kocsimba a cuccaimat, szerencsére nem volt sok, éppen csak egy bőrönd volt, és persze a hatalmas plüssmacit is beraktam. Mivel jobb dolgom nem akadt, csináltam egy fenséges reggelit anyának és apának, amit ők kitörő örömmel fogadtak. Én már nem bírtam enni, ezért csak egy pirítós rágcsáltam el a látszat kedvéért. Reggeli után akartam indulni, de apa és anya ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjenek, tehát apa átrakta a táskám, és a macit az ő kocsijába. Még beugrottam Angie-hez, aki majdnem megsiratott, de tartottam magam, és egy könnycseppet sem hullattam. A port angelesi reptéren, anya a nyakamba vetette magát.

- Ígérd meg, hogy mihelyst megérkeztél, felhívsz – zokogott fel halkan. Jut eszembe, vennem kell egy telefont.
- Rendben anya – mormoltam összeszorított ajkakkal.
- Vigyázz magadra kicsim! – ölelt magához apa is, én pedig szorosan megölelgettem mindkettőm, majd gyorsan beszálltam.

Leültem a helyemre, és kinéztem az apró ablakon. A gép felemelkedett, és én megpillantottam az egyre távolodó Olimpia-félszigetet. Amióta az eszemet tudom, ezt akartam, elmenni innen minél messzebb. De most, hogy lehet, hogy vissza sem térek ide, nem akarok elmenni, túl sok emlék, és érzés köt ide. Viszont erősnek kell lennem, bátornak, és beletörődőnek, a babám miatt. Megöleltem a hatalmas macit, amin még mindig az ő illata érződött, a másik kezemet a hasamra szorítottam.
- Ég veled Forks – suttogtam kinézve az ablakon.


Zsibbadó lábakkal, és remegő gyomorral szálltam le az alaszkai reptéren. Szinte vakon mentem be a terminálba, a futószalagról leemeltem a bőröndömet, majd ráültem, és kezemben a hatalmas macival körülnéztem. A tömeg, céltudatosan haladt lőre, mindenki tudta, hogy mit akar, és hova akar eljutni, csak én nem tudtam. A tenyerembe temettem az arcom, és eluralkodott rajtam a teljes kétségbeesés. Most igazán elkapott a sírhatnék, de nem engedhettem meg magamnak, hogy elgyengüljek. Bátran felszegtem a fejem, majd felálltam, és kicipeltem a cuccom a reptér elé, a legközelebbi taxit célozva meg.

- Jó napot, kishölgy! – köszönt rám a taxisofőr. – Elvihetem?
- Jó napot! – mosolyogta rá. – Igen, a legközelebbi autókölcsönzőbe – mondtam, erre ő kivettem a kezemből a csomagot, és a csomagtartóba tette.
- Ha adhatok egy tanácsot – fordult felém mosolyogva, mikor már a kocsiban ültünk -, olcsóbban megússza, ha vesz egy használt kocsit, az itteni kölcsönző árak nagyon magasak.
- Valóban? – kérdeztem meglepve. – Tud olyan helyet, ahol vehetek magamnak egy kocsit?
- Éppenséggel igen – szélesedett ki a mosolya. – Az öcsémnek, van egy használt kocsi kereskedése.
- Akkor oda lesz az út – mondtam magabiztosan.
- Az én nevem Paul – mutatkozott be út közben. – Paul Harow
- Lizzy, Lizzy Evens – nyújtottam felé a kezem, amit megrázott.
- És ha szabad kérdeznem, mi jártban van?
- Nagyon furcsán hangzana, ha azt mondanám, hogy menekülök? – kérdeztem magam elé meredve.
- Szívem, mindenki menekül valami elől – nevetett fel Paul. – Én harminc éve menekültem ide, és az óta is itt vagyok. Megjöttünk – mondta gyorsan, és leparkolt egy lepukkantnak tűnő bolt előtt. Nem is volt időm megnézni, hiszen alig tűnt negyvennek, a bolt felé fordultam.
- Ez lenne az? – kérdeztem bizonytalanul.
- Higgyen nekem, igazi kincseket lehet itt találni – nógatott Paul.
- Oké, egy próbát megér – mondtam végül, és kiszálltam. Paul azonnal hozta a csomagomat, és a macit. – Mennyivel tartozom?
- Beszéljük meg, ha talál magának kocsit, akkor semmivel, ha nem talál, akkor majd megmondom – kacsintott rám mosolyogva.
- Áll az alku – nevettem el magam, és beléptem az üzletbe.

Paul öccse, nagyon kedves volt, és előzékeny, kb. egy tucat kocsit mutatott, de egyik sem tetszett igazán, már épp feladtam, amikor megakadt a szemem, egy mély piros Mini Cooperen. Odaléptem mellé, és jobban szemügyre vettem. Nem is mély piros, csak koszos volt, de tűrhető.

- Ez mennyibe kerül? – kérdeztem lelkesen, mire Erl, Paul öccse mellém lépett.
- Ezt ma kaptam, és nemrég néztem át – mondta mosolyogva. – Kicsit le kell mosni, meg olajat cserélni benne, és pöpec kis kocsi lesz.
- Oké, de én az árára vagyok kíváncsi – mondtam türelmetlenül, mire Erl elvigyorodott.
- Száz dolcsiért a tied – mondta végül, én pedig fellélegeztem, ez jóval kevesebb, mint amire számítottam egy ilyen kocsiért.
- Rendben – vágtam rá azonnal.

Megírtuk a szerződést, és alig egy óra múlva, már az „új” kocsimban ültem. Paul tényleg nem kért semmit a fuvarért, ellenben megkérdezte, hogy van-e hol aludnom, és mivel én nemmel válaszoltam, ő felajánlotta, hogy mutat nekem egy kis panziót, ahol ellakhatok pár hétig. Igent mondtam, mert egyrészt szörnyen fáradt és éhes voltam, másrészt nem éreztem magam valami fényesen
Miután lemosattam a kocsit, és olajat is cseréltettem benne, követtem Pault. Hatalmas szerencsém volt, hogy pont egy ilyen kedves emberrel futottam össze. Legalább a sok rossz után valami jó – gondolkodtam magamban. Egyszer csak arra eszméltem, hogy már egy ideje elhagytuk a várost, sőt, egyre elhagyatottabb lett a táj. Oké, félni nem félek, mert megvédeni meg tudom magam, de nem biztos, hogy futná az erőmből a menekülésre is. Nem tudtam tovább a menekülési terveket szövögetni, mert a taxi megállt előttem, így én is a fékre tapostam.
Paul kipattant a kocsiból, és intett, hogy én is szálljak ki, mire én szép komótosan, megpróbáltam minél lassabban kikászálódni. A kocsiból a gyomrom szinte sikítozott valami táplálékért, mert utoljára egy kis zacskó mogyorót ettem, még a gépen.

- Paul! Biztos, hogy jó helyen vagyunk? – kérdeztem bizonytalanul.
- Teljesen biztos, kishölgy – felelte mosolyogva. – Maga ide tartozik – mondta sejtelmesen. Oké, ez nagyon fura.

Már készültem arra, hogy vagy száz méterre elrepítem a fazont, de akkor kicsapódott a bejárati ajtó. Én odakaptam a fejem, és amikor megpillantottam, hogy ki lép ki az ajtón, a meglepetéstől még a maci is kiesett a kezemből.

- Te… te meg mit keresel itt? – kérdeztem akadozva.
- Mondtam, hogy akkor is melletted leszek, amikor a legkevésbé számítasz rá – felelte, majd beletúrt a dús, fekete hajába, és elém lépett.
- Én… nem tudom, hogy mit mondjak – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, mire Evan megfogta a kezem, és húzni kezdett.
- Ne mondj semmit – felelte mosolyogva. – Hallom, hogy éhesek vagytok – mondta végül, és jelentőségteljesen ránézett korgó hasamra.
- Tehát tudod? – kérdeztem lehatott fejjel.
- Később – legyintett Evan, és behúzott a hatalmas házba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés