(Bella szemszöge)

Egy ideje már, hogy elindultunk a hegyekből Emmettel, de még mindig nem értünk a Cullen házhoz. Ennyire távolra mentünk volna? Körülbelül két perc után viszont, megpillantottam második otthonomat. Félelmet és boldogságot éreztem.

Félelmet, mert nem tudtam mi vár ránk. Ha Alice-nek tényleg volt rólunk látomása, és Edward végignézte azt, akkor már minden elveszett. Semmi esélyem sincs arra, hogy szerelmem megbocsát nekem. Viszont, ha Alice, valamilyen csodával határos módon, nem látta azt, ami a hegyekbe történt, akkor érvénybe lép az általam kigondolt taktika, miszerint kivárjuk a megfelelő pillanatot, és bevallunk Edwardnak mindent.

Boldogságot, mert viszontláthatom szerelmemet, és családját, akik nyilván, már aggódtak értünk Főleg értem, mert nem egészen biztonságos egy ember számára, ha egy feldühödött, szomorú és reményvesztett vámpír mellett tartózkodik.

Ekkor valaki kivágta a bejárati ajtót, lekapott Emmett hátáról, ölelésébe zárt, aztán megcsókolt. Tudtam, hogy ez a személy csakis Edward lehet. Elöntötte a szívemet a megkönnyebbülés. Ha szerelmem engem csókol, akkor Alice nem látott semmit, vagy pedig ügyesen eltitkolta bátyja elől.

- Jól vagy? Nem esett bajod? Meg vagy húzatva Emmett? Bármi történhetett volna vele! – fakadt ki Edward, miközben aggódva nézett végig rajtam.
- Igen. Nem sérültem meg – nyugtattam meg.
- Szeretlek, kicsim!
- Én is téged! – viszonoztam vallomását.
- Jaj, csak, hogy végre megjöttetek! Jobban vagy már? – futott ki hozzánk Esme, majd Em nyakába vetette magát.
- Igen, már sokkal könnyebb elfogadnom ezt az egész válás dolgot – suttogta, a mi nagy macink, anyja hajába.
- Bella, beszélhetnék veled? – nézett rám Edward.
- Öhm… Persze.
- Rendben. Gyere velem! – monda, és az erdő felé vette irányát.

Szótlanul követtem, miközben azt próbáltam kitalálni, hogy miről akar velem beszélni. Ha Alice, látott volna valamit, akkor nem csókolt volna meg. Viszont kezdtem félni, mert egyre inkább az erdő belseje felé mentünk. Pontosabban ő ment, még én, szótlanul követtem. Kisvártatva megérkeztünk, egy aprócska réthez. Körbenézni sem volt időm ugyanis, Edward intett, hogy foglaljak helyet az egyik kidőlt fatörzsön. Szótlanul leültem, majd várakozóan ránéztem szerelmemre.

- Bella! – sóhajt fel. – Tudom, hogy mi történt Emmett és te közted! – vallja be, mire meghűl az ereimbe a vér.
- Honnan tudod? – kérdezem suttogva.
- Alice-nek látomása volt. Mindent látott, ami fent, a hegyekben tettetek.
- Akkor ezek szerint, az előbbi volt az utolsó csókunk – motyogtam, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Tulajdonképpen, nem is tudtam, hogy mire számíthatnék a történtek után. Jogosan van kiakadva, és meg is értem, hogy kidob. Ha belegondolok, mit érezhetett, amikor megtudta a lopott csókokat, amiket ráadásul a bátyjával váltottam. Undorodtam magamtól. Végre megtaláltam életem szerelmét, - aki mellesleg vámpír -, és még elfogad minden emberi hibámmal együtt, én pedig mással csókolózom.

- Te meg miről beszélsz? – nézett rám értetlenül.
- Hogy, hogy miről beszélek? Az előbb közölted velem, még ha elég burkoltan is, hogy többet nem kívánsz a barátom lenni – nem tehettem róla, de alattomos könnycseppjeim kicsordultak. Zavartan próbáltam eltüntetni őket. Nem akartam előtte gyengének tűnni.
- Butus, Bella! – nevetett rám.
- Mi… miért nevetsz?
- Bells, én nem karlak elhagyni! – guggolt le elém, miközben mélyen egymás szemébe néztünk.
Nem akarlak elhagyni! Ez az egyetlen mondat foglalta le gondolataimat. Megbocsátott volna?
- Nem?
- Nem, mert őrülten szeretlek, és képtelen lennék, akár egy napot is nélküled tölteni. Szükségem van rád! Szeretlek, kicsim, és nem érdekel, hogy mi történt! Megtörtént, és kész. Továbblépünk rajta.
- Miért bocsátasz meg ilyen könnyen? Na, nem mintha nem örülnék neki, csak érdekel!
- Te, és a határtalan kíváncsiságod! – kacagott fel, és mellém ült. – Nos azért bocsátottam meg ilyen könnyen, mert Alice utolsó látomásában láttam, hogy be akarjátok vallani, amit tettetek. Hiába volt fájdalmas látni, ahogy egymást csókoljátok, mégis be akartátok vallani a hegyekben történteket, noha tudtátok, hogy mik lehetnek az esetleges következményei. És ezt nagyra értékelem!
- Szóval, akkor szent a béke? – néztem fel rá félve.
- Igen! Szent a béke, én kicsi, törékeny Bellám – suttogta, és szenvedélyes táncba hívta ajkaimat.

Boldogan viszonoztam csókját, mert tudtam, hogy megbocsátott, bűneimért. Hihetetlen mennyire szerencsés vagyok. Ekkor eszembe jutott, a titkom. Ha azt megtudja, biztos, hogy elhagy. Ennek a gondolatára megpróbáltam még közelebb préselni magamat hozzá. Ki akartam élvezni kapcsolatunk minden pillanatát, hiszen nincs már sok időnk. Nyár van, és hamarosan hívni fognak. A hívás után, pedig muszáj, leszek bevallani nekik a titkomat. El sem tudom képzelni, hogy mit fognak hozzá szólni, ha megtudják az igazságot, a múltammal kapcsolatban. Abban az egyben biztos vagyok, hogy soha többé nem akarnak majd látni. De, hogy mik lesznek még a reakcióik, az a jövő zenéje.
- Szeretlek, Bella!
- Én is szeretlek, Edward! – viszonoztam vallomását, és ajkaira tapadtam.
- Vissza kéne mennünk – szakította meg csókunkat, de nem távolodott el.
- Ahogy mondod, kéne mennünk, de nem megyünk!
- Bella! Nagyon jó veled lenni, de tényleg mennünk kéne. Otthon eléggé kaotikus állapot uralkodik – nézett rám szomorúan

Hiába, hogy nem Rosalie volt, a legjobban szeretett testvére, mégis elég mélyen érinti őt, ez a válásos- elköltözéses dolog, hiszen elveszti azt a személyt, akivel több, mint száz évig együtt laktak. Mindemellett a bátyja most fogja megtanulni, hogy milyen, ha egyedül vagyunk a nagyvilágba. Mindemellett Esmének és Carlisle-nak, el kell engednie az egyik lányát.

- Edward, Rosalie most, hogy ugye elköltözik, már nem fog veletek élni – kezdtem bele finoman.
- Igen, Rose elköltözik, és elhagy minket. De miért foglalkoztat ez téged ennyire? – nézet rám furcsán.
- Szóval, emlékszel, amikor egyik este elmondtátok, hogy milyen nagy hatással van a vámpírvilágra a címeretek? Hogy senki se mer titeket bántani, miután észreveszik, hogy a Cullen család tagjai vagytok?
- Igen, emlékszem, és?
- Nos, ha Rosalie elmegy, akkor már nem viselheti a Cullen címert? – kérdeztem félve. – ne értsd félre, nem akarom, hogy elvegyétek tőle a címert, vagy valami, csak aggódom érte! Mi lesz, ha bántani fogják, és megtörténik ugyanaz, ami miatt átváltozott? – néztem rá kétségbeesetten.
- Bella, nyugodj meg! – ölelt magához Edward. – Rose megtartja, és ezentúl is hordani fogja a nyakláncát. Attól, hogy már nem él velünk, Esme és Carlisle szemében, Cullen marad. Kedves vagy, hogy így aggódsz érte, amikor meg se érdemli.
- Lehet, hogy nem érdemli meg, de szeretem őt! – bújtam közelebb Edwardhoz.
- Hihetetlen, hogy ekkora szíve legyen valakinek! Kezdesz hasonlítani Esmére – jegyezte meg kuncogva.
- Az baj?
- Nem, egyáltalán nem! Figyelj kicsim, tényleg mennünk kell. Majd valamelyik nap kimegyünk a rétünkre, oké?
- Oké – vesztem el csodálatos, aranybarna szemeiben.
- Rendben! Gyere, mássz fel a hátamra, és kapaszkodj belém! Bella!
- Mi? Ó, bocsi! Elbambultam – kértem elnézést.
- Semmi baj, de menjünk!

Miután kellőképpen biztonságba éreztem, magam a hátán szóltam neki, hogy elindulhatunk. Míg idefelé jövet az út nagyjából tíz perc alatt tettük meg az utat, most, Edwardnak köszönhetően két perc alatt otthon voltunk.

- Csak, hogy végre ideértetek! Rosalie rátok várt! – támadott le minket a bejárati ajtóban Alice.
És valóban, ahogy beléptünk, megpillanthattuk Rose-t, a lépcső aljában hat nagy bőrönd társaságában. A többiektől már elbúcsúzhatott, mivel már mindenki félreállt előle.
Mikor megpillantott bennünket, vámpírsebességgel Edward elé állt, és átölelte.
- Hiányozni, fogsz öcsi! Nem lesz, ki bosszantson a gondolataim miatt! Vigyázz magadra!
- Nekem is hiányozni fogsz Rose! Te is vigyázz magadra! Szeretlek nővérkém! – szorította magához testvérét.
Most döbbentem rá, hiába, hogy Rose olyan elutasítóan és bunkón viselkedik mindenkivel, a család szerves része. Egy fogaskerék, ami nélkül a gépezet apró darabokra hullhat, de ha szerencsénk van, akkor egyben marad.
- Bella! – lépett elém, és óvatosan átölelt. – Tudom, hogy nem voltunk a legjobb barátnők, de a látszat ellenére nagyon megkedveltelek. Akármennyire is próbáltam rábeszélni Edwardot, hogy szakítson veled, így utólag bevallva, örülök, hogy nem hallgatott rám. Ember létedre, illesz közénk, vámpírok közé. Örülök, hogy boldoggá teszed Edet. Hiányozni fogsz Bella!
- Te is nekem Rosalie! Tudod, egy kicsit boldoggá tettél azzal, hogy bevallottad, nem utálsz. Vigyázz magadra!
- Na, jó! Ideje indulnom! Holnap találkozunk az ügyvédnél Emmett! Sziasztok!
- Szia! – hangzott több helyről az elhaló válasz, a már becsukott bejárati ajtónak.

Elment. Elment, és egyedül hagyott minket. Ekkor hallottam meg Esme zokogását, a hátam mögül. Próbálta magát tartani előttünk, de nem sikerült neki. Tudtam, hogy mit érezhet most, hiszen már én is átéreztem ezt, többször is. Sajnáltam őt. Carlisle, nyilván nem előttünk akarta megvigasztalni, lelkileg összetört feleségét, mert felkapta, és elsuhant vele a szobájukba.

Alice lassan odaballagott Jasper mellé, és szorosan magához ölelte. Mindkettejükön látszott, hogy belehalnának, ha el kellene engedniük a másikat. Jazz, lassan megcsókolta feleségét, erőt merítve belőle, a továbblépéshez. Ha belegondolok, ő neki lehet a legrosszabb az egész családban, képességének köszönhetően.

- Gyere Bella! – húzott finoman, az ajtó felé Edward.
Mielőtt azonban kiléphettünk volna, vetettem egy pillantást Emmett felé. Szerelmem észrevehette, hogy megálltam, és pár másodperc múlva már az okát is tudhatta. Szeretett bátyánk, ott ült a hófehér bőrkanapén, kezeibe temetett arcával. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megnyugtassam, nincs értelme szomorkodnia, mert biztosan megtalálja majd igaz szerelmét, akár egy vámpírnőnek, vagy egy embernőnek köszönhetően. Mégsem tettem. Tudtam, hogy most egyedül kell neki megbirkóznia a rászakadó magánnyal.
- Menjünk! – suttogtam alig hallhatóan, de szerelmem meghallhatta vámpírfüleinek köszönhetően, mert pár perc múlva, már a Cullen villa előtt találtam magamat.
- Elviszlek a rétünkre, rendben? – kérdezte, mire én egy bólintással feleltem.

Óvatosan felkapott a hátára, megvárta még nagyjából kényelmesen elhelyezkedek, és aztán elkezdett velem száguldani. Izmos vállába rejtettem arcomat, mivel tudtam, ha ezt nem teszem meg akkor, könnyen elhányhatom magam. Fel sem tűnt, hogy mikor érkeztünk meg úti célunkhoz, mert eléggé belefeledkeztem gondolataimba.
- Bella minden rendben? - kérdezte aggódva Edward.
- Ha sohasem fogsz elhagyni, akkor igen – néztem fel rá könnyektől csillogó szememmel.
- Örökké szeretni foglak Bella!
- Én is téged Edward! – suttogtam, majd finoman rátapadtam szerelmem ajkaira.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés