- Apaa – hüppögtem – mondjátook elll, hogy mii ez az egésssz! – kérleltem, mire Alice és apa összenézett.




- Muszáj elmondanod, Jacob! Ne tervelj ötleteket, mindegyik félresikerülne. Az ő érdekében! Kérlek! – mondta Alice. - Nézd szegényt, milyen összezavart. Megígérted Bellának, hogy vigyázol rá.

Hangjuk hallottam, de nem értettem miről beszélnek, mert nem figyeltem rá. Bár nagyon rosszul estek Matt szavai, mert nem is tudtam mire vélni, apa közelsége nagyon jó volt. Még jobban hozzábújtam, és felnéztem szemeibe. Fájdalom tükröződött benne. Fájdalom és szomorúság. Mi olyan nagy titok? Miért nem lehet elmondani nekem? Miért bukott ki rám Matt? Alice hirtelen felállt és az ajtó felé ment.

- Most megyek, Jasper mindjárt megérkezik – Azzal kiszáguldott.

Apa ajkait kezdte harapdálni, majd 5 perc után megszólalt.

- Kicsim… meg kell beszélnünk valamit. Tudom, hogy haragudni fogsz rám, de nem lehetett elmondanom.

Elengedett és felállt. Körbe-körbejárkált lassan, amíg én értetlenkedve ültem és néha ki-ki csordult pár könnycsepp a szemem sarkából.

- Hol kezdjem… - gondolkozott hangosan apám. – A legjobb ha az elején.

Én régebben a La Push-i rezervátumban laktam. Az egész úgy kezdődött, hogy Bella Swan, egy régi jó barátom, aki akkor költözött Forksba, beleszeretett Edwardba Cullenbe. Én nagyon mérges voltam, csak magamnak akartam a lányt, mert úgy éreztem, hogy valahol mélyen nagyon közel állunk egymáshoz.

De Bella Edwardot választotta. Én több okból se ajánlottam, mert, bár akkor még nem hittem a legendáinkban, mégis volt valami különös a Cullenekben, így Edwardban is. Később kiderült, hogy a legendák igazak. Mikor elértem a 16-ot, átváltoztam vérfarkassá. – Kis szünetet tartott lefagyott arcom láttán. Apa vérfarkas? Bár elég hihetetlen, valami azt sugallja, hogy igazat mond. Bízom benne. De miért mesél Belláékról? Hogy jövök én a képbe? Ki nekem az a Bella meg Edward? Apa vett egy levegőt és folytatta. – De a legendáink az úgynevezett hidegekről, a vámpírokról is szóltak. A Cullen család tagjai vámpírok voltak. Mint később kiderült, Bella tudta ezt, s ennek ellenére is azt a vérszívót választotta. Ő is olyan akart lenni. Nem nyugodtam bele.

Aztán összeházasodtak és a nászúton, mivel még ember volt Bella, terhes lett Edwardtól. A gyerekük különös lény volt. Bellát teljesen tönkretette, mivel félig vámpír volt. Bordái napról-napra széttörtek és szervezete csak a vért fogadta el táplálékul. A lény lassan kínozta az én Bellámat. Utáltam ezért, de vele maradtam. Aztán Bella nem bírta tovább, ki kellett szedni belőle a lényt. Bellát akkor akarta átváltoztatni Edward, mert különben belehalt volna. Pár óra múlva elterveztem, hogy megölöm a lényt, mert Bells állapota nem javult. Lementem a lépcsőn, ahol az egyik Cullen, Rosalie karjaiban volt a félvámpír. - Felém fordult és mosolygott. - És ekkor rájöttem a Bella és a köztem lévő kapocsra. Első látásra beléd szerettem, Renesmee. – Döbbenve néztem rá. Micsoda?! Apa nem az apám? Vámpír? Várfarkas? Félvámpír? Renesmee? Felálltam és hátrálni kezdtem lassan. - Ez a farkasságunkkal jár, úgy hívják bevésődés. Azt jelenti, hogy miután megláttalak, csak rád gondoltam, mindig téged láttalak a fejemben. De a Volturi rájött a létezésedre és félreértette a helyzetet. Nem sikerült meggyőzni őket, hogy ne öljenek meg, ezért elmenekültem a veled.

Új életet kezdtem veled, úgy neveltelek, mint a lányomat. Nagyon nehéz volt, sőt még most is az. Bocsáss meg, hogy nem mondtam el. Megértem, ha nem akarsz ezen túl beszélni velem, de már muszáj volt tudnod. Alice látta, hogy nem fogsz nagyon kibukni…

Apám hangját háttérzajjá alakítottam, és kezdtem kételkedni az ő és Alice épelméjűségében. Miről beszél? Lehet, hogy mégsem nekem kell diliházba menni? Nem tudtam, hogy most mi van. Most még jobban összezavarodtak a dolgok.

- Nem, nem, nem… - suttogtam elhaló hangon.



~ Jacob szemszög~



- Bocsáss meg, hogy nem mondtam el. Megértem, ha nem akarsz ezen túl beszélni velem, de már muszáj volt tudnod. Alice látta, hogy nem fogsz nagyon kibukni. Ő erőltette ezt az egészet. Bocsáss meg! - könyörögtem neki, de ő, mint ha egy másik helyen lett volna, csak meredt el a távolba és rázta a fejét. Nem mertem közel menni hozzá. Vártam, hogy megszólaljon végre. Már kb. 2 perce nem beszélt. Ugye nem kapott sokkot?! Az én Nessie-m, miattam ilyen? Miért mondtam el neki? Olyan hülye vagyok! Miért is hallgattam Alice-re?!

- Nem, nem, nem… - mondta halkan Ness.

- Mi nem, kicsim? – kérdeztem aggódva.

Renesmee megrázta a fejét, és rám fordította a tekintetét. Szeme tele volt értetlenkedéssel és kétségekkel.

- Apa, szerintem valami baj van veled… Nem kellene orvoshoz mennünk? – kérdezte.

- Nem – ráztam meg a fejem zavartan. Ez alatt meg mit érthetett? - Miért is? – tettem fel hangosan is a kérdést.

- Mert vámpírok és vérfarkasok NEM LÉ-TEZ-NEK! – mondta jól kiemelve minden szótagot, mintha egy fogyatékoshoz beszélne.

- Kicsim, higgy nekem – kérleltem. – Be is tudom bizonyítani – fűztem hozzá, ám még korántsem tudtam mivel igazolni.

Kis habozás után, találtam is egy jó példát.

- Mondjuk tegnap, az Elizabeth-tel történtek. Emlékszel, hogy mit éreztél? Én nem tudom milyen az, de állítólag a torka ég az embe… vámpírnak – próbáltam érzékeltetni vele.

Nessie arcán először gondolkodás, majd döbbentség és fájdalom suhant át. Csak egy szellőt éreztem magam mellett, és már kint is volt. Olyan gyorsan kirohant, még ilyen gyorsan sose láttam futni. Legszívesebben utána futottam volna. El is indultam az ajtó felé. Hirtelen egy hűvös kéz visszahúzott.

- Alice! – mondtam, mikor megéreztem a szúrós szagot. – Muszáj utána mennem! Amúgy is, ezért még számolunk! Miattad van az egész! – kiabáltam rá.

- Jacob, pont ezért megyek ÉN beszélni vele! Te itt maradsz a vendégekkel! – adta ki a parancsot az apró kobold.

- Nessie most miattad nem beszél velem. Ki tudja, hol lehet most? Várjunk, te azt mondtad, hogy vendégek? – hadartam egy levegővel.

- Igen – mosolygott rám Alice, és az ajtó felé mutatott, ahol épp belépett Jasper egy szőke vámpírral. – Én most megyek, és beszélek Renesmee-vel!

Épp szólni akartam Alice-nek, hogy szerintem jobb lenne, ha én mennék, mikor már el is indult. Mint ha ő jobban tudná, hogy mi kell az én Nessiem-nek. Biztos látta… Milyen apró és idegesítő.



~Nessie szemszög~



Megráztam a fejem és könnyes szemmel kirohantam.

Magam is meglepődtem, hogy milyen gyors vagyok. Kint csepergett az eső, de most nem érdekelt. A felismerés, hogy a mesevilág létezhet, még jobban összezavart. De akkor sincsenek vámpírok és természetfeletti lények. De apa bizonyította. De mi van, ha csak véletlen egybeesés? De akkor miért lettem rosszul Elizabeth vérétől, és honnan tud apa a torkom égéséről? A kérdések, csak gyűltek a fejemben.

Hirtelen összerogytam a földön. De nem a fáradtságtól, hanem a zavartól. Három nap. Mennyi minden megváltozott. Ha Alice nem jött volna, akkor talán még most is nyugodt lehetnék, úgy, hogy közben Matt-el járok, és titokban csodálom apát. De nem, Alice-nek muszáj volt pont most idejönni. Pont ilyenkor. Most nem csak Matt utált meg különös okból, még apám is dilisnek néz, ráadásul még ő is bekattant. Vámpírok nem léteznek. Se vérfarkasok, se egyéb ilyen lények. De mi van ha (feltételezzük), apámnak igaza van. Akkor apa egy farkas. Egy kutya. A „szüleim” meg vért ittak… Egyre jobb. Én meg mi vagyok? Félig vámpír, félig ember? Nem, az nem lehet. De Elizabeth… és a karja… az a maró, égető érzés… a kellemes illat… MI VAGYOK ÉN?

Ekkor kezdtem el sírni. Fájt. Fájt minden, az elmúlt három napból. Annyira tehetetlen voltam most, hogy azt se tudtam mi lesz ezután? Hiányzott apa, de most anya is. Bár most már végképp nem tudom, hogy ki az.

Mindenkinek van egy megértő, kedves, mosolygós és még számtalan más jó tulajdonsággal rendelkező anyukája. Csak nekem nincs. Így még sose hiányzott. Tátongó ürességet éreztem magamban. Minden egyes porcikám fájt. Részben a hiány, részben a tehetetlenség és a zavarodottság miatt. Leborultam a fejemmel is a földre, és hagytam, hogy a fájdalmas üresség kínozzon. Szerettem volna máshol lenni most. Olyan jó lett volna inkább apával élni, de nem mint lánya… Egy kis faluban, egy apró házikóban. Szerettem volna ezt, sőt sokszor álmodtam erről, de mindig rá kell, hogy jöjjek, ez csak álmodozás. A valóság sokkal rosszabb. Megpróbáltam ellazítani az izmaimat, bár nagyon zavarta a kemény, rögös talaj a hátamat. Az eső teljesen eláztatta az arcom. Összegubancolódott hajamba beletúrtam és felültem. A fájdalom annyira mart belülről, hogy kezemmel összekulcsoltam a lábaimat és erősen nyomtam össze azokat. Úgy éreztem, ha nem ezt teszem, darabokra marcangol az üresség.



Halk morgást hallottam. Körbe akartam nézni, de nem láttam semmilyen állatot, még a fák mögött se, bár ott az esőfüggöny és a könnyeim is. Biztos csak képzelődtem. Ekkor vettem észre, hogy hol vagyok. Egy kis mező volt. Sokat piknikeztünk itt régen apával. Az újabb emlékek miatt, még jobban rám tört a fájdalom. Megint morgott valami, de most közelebbről. Újra körbenéztem, és az egyik bokornál egy fénylő szempárt láttam meg. Becsuktam a szemem, és újra kinyitottam. Még mindig ott volt a két szem, csak fél méterrel magasabban.

- Ki van ott? – kérdeztem, és magam is meglepődtem elhaló hangomon.

- Itt ülsz védtelenül, és zokogsz a tetteid miatt. Milyen szánalmas… - mondta flegmán az ismerős hang.

- Ki van ott? – tettem fel a kérdést, most már határozottabban. Azzal egy morgás kíséretében, kilépett a fényre az árny.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés