Evan mosolyogva nézte, amint szó szerint magamba tömöm az ételt. Nagyon éhes voltam, hisz már jó ideje nem ettem.

- Mit keresel itt Alaszkában? – kérdeztem két harapás közt.
- Nem keresek semmit – felelte ő, komolyan. – Itt lakom – mutatott körbe. A ház mögötti kis teraszon ültünk, a nap nem sütött ugyan, de meleg volt.
- Ez a kis kunyhó a tied? – kérdeztem nevetve.
- Kunyhó? – ráncolta össze a szemöldökét, mire én még jobban nevettem.
- Ja – vigyorogtam -, vityilló, gazdagoknak – erre már Evan is elmosolyodott.
- Úgy is lehet mondani – kacarászott önfeledten.
- Akkor neked sincsenek gondjaid a számlákkal – mondtam komolyan, majd jóllakottan hátradőltem.
- Volt pár évem arra, hogy meggazdagodjak – kacsintott rám cinkosan, majd enni kezdte azt a rózsaszínű trutyit, ami cseppet sem nézett ki valami gusztusosan.
- Mi az, amit eszel? – kérdezem, és áthajoltam az asztalon, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Ambrózia – felelte Evan mosolyogva, majd felém nyújtotta a kanalat. – Megkóstolod? – kérdezte nagy szemekkel, én már nyitottam volna a szám, de akkor a babám, egy hatalmasat rúgott. Azonnal visszaültem a helyemre, és a kezemet a pocakomra szorítottam. Ez fájt!
- Nem, kösz, azt hiszem, most kihagyom - mondtam végül, és simogatni kezdtem a hasam. Megint nagyobb lett, vagy csak én kezdek begolyózni? Evan gúnyosan elmosolyodott, majd tovább evett.
- Okos kis vérszívó – mormolta az orra alatt.
- Tessék? - szökött magasba az egyik szemöldököm. Ez mit jelentsen? Evan ellökte maga elől a tálat, majd egy székkel arrébb ült, így mellém került.
- Csak ezt mondtam, hogy okos a babád – mondta végül, és a hasamra tette a kezét -, megvéd téged.
- Egy szavadat sem értem – ráztam meg a fejem. Ekkor benyilallt a hasam, pont ott, ahol Evan keze volt, mire ő úgy kapta el a kezét, mintha megrázta volna az áram.
- Au – mordult fel fájdalmasan. – Oké, megértettem, nem bántom anyát – mondta egy fokkal kedvesebben, és visszatette a kezét. – Jó leszek, ígérem – gügyögte mosolyogva.
- Ezt ő csinálta? – kérdeztem meglepve, mire Evan elvigyorodott.
- Miért, mire számítottál, egy vámpírbabától? – kérdezte ő, ezer wattos vigyorral. – Látod, már meg is kedvelt, már csak anyucit kell behálóznom – mondta, és éreztem, hogy apó, rúgásokkal jelzi, hogy Evannak igaza van.
- Evan, én… - kezdtem halkan, mire Evan hirtelen felállt.
- Jól laktál? – vágott mosolyogva a szavamba, mire én csak némán bólintottam.
- Van kedved sétálni? – kérdezte, és felém nyújtotta a kezét.
- A legutóbbi sétánk is jól végződött – szűkült össze a szemem, de akkor eszembe jutott, hogy mi volt utána, és a torkomban megint megéreztem azt a kellemetlen gombócot.
- Megígértem, hogy jó leszek, nem akarok égési sérüléseket szerezni – felelte Evan, komolyan. – Tudod milyen nehezen gyógyulnak be? – rántotta meg a vállát.
- Csak akkor, ha válaszolsz a kérdéseimre – álltam fel én is, gondosan elkerülve a testi kontaktust.
- Benne vagyok – felelte ő, majd megindult. A ház mögött volt egy szökőkút, és egy hatalmas virágoskert, mögötte pedig egy kisebb sziklákból kirakott sziklakert, ami gyönyörű volt.
- Na, nem kérdezel? – nézett rám Evan, mire én felkuporodtam egy nagyobb sziklára, ő pedig a szemben lévő kődarabra mászott fel.
- Miért mondtad, hogy okos a babám? – kérdetem egyenesen a zöld szemébe nézve.
- Mert, megvédett – felelte ő egyszerűen.
- Mitől védett meg?
- Az Ambróziától – Evan elkomolyodott, majd oldalra billentette a fejét. – Tudod a halhatatlanok is táplálkoznak. Méghozzá azzal, igaz, hogy nem teljesen hétköznapi édességről van szó.
- És azt nekem nem szabad megennem? – kérdeztem halkan.
- Lizzy, az Ambrózia az ember számára színtiszta méreg – rázta meg a fejét. – Olyan, mint a vámpírharapás, megbénít, lassan megöl, és a végén átváltoztat.
- Az szép – mormoltam halkan, és a kezem a pocakomra csúsztattam. – Okos baba – motyogtam. - És ha én meghalok, akkor…
- Akkor ő is – fejezte be helyettem a mondatot. – Tudod, én még mindig reménykedem abban, hogy meggondolod magad, és…
- És ő rázott meg? – kérdeztem a szavába vágva. Nem akartam az átváltozásokról beszélni, még nem.
- Felhasználta a te képességed, igen – Evan lehajtotta a fejét, mire én leszálltam a szikláról, és elé álltam. – Habár, ki tudja, hogy neki milyen képességei lesznek – gondolkodott el Evan, maga elé meredve.
- Én csak egy pár napig leszek a nyakadon – mondtam halkan, mire felnézett rám. – Keresek egy kis lakást, és…
- Nem kell elmenned – mondta ő gyorsan. – Sőt, ahogy nő a pocakod, nem engedhetlek el, ez nem hétköznapi terhesség.
- Rájöttem - sóhajtottam fel elkeseredve, majd hátat fordítottam Evannak. – Egyszerűen, gőzöm sincs, hogy most mit csináljak.
- Maradj velem Lizzy – tette a kezét a vállamra. – Igaz, nem sokat tudok a vámpírbabákról, az igazat megvallva semmit sem tudok róluk, de az orvosim megvan, és…
- Megvan az orvosid? – fordultam vissza meglepetten.
- Unatkozik ám az ember az évek során – mosolyodott el Evan. Leugrott a szikláról, majd megindult a ház felé, visszafordulva a kezét nyújtotta nekem. – Gyere, neked pihenésre van szükséged!

Megfogtam a kezét, meglepően meleg volt, számomra annyira megszokott volt a hideg érintés, hogy el is szoktam attól, hogy valaki olyan ér hozzám, akinek meleg a bőre. Visszamentünk a házhoz, Evan pedig rám parancsolt, hogy feküdjek le. De nem voltam fáradt, ezért a hatalmas nappaliba mentem, és felkuporodtam a kanapéra. Evan hozott egy puha takarót, rám terítette, majd leült mellém.

- Kérdezhetek még? – néztem rá, boci szemekkel.
- Persze – nevette el magát ő. – Azt csinálsz, amit akarsz, velem is – kacsintott rám mosolyogva.
- Paul tudja?
- Hogyne tudná, ő is haver – nevetett Evan, mire az említett belépett a nappaliba.
- Rólam van szó? – kérdezte mosolyogva.
- Megköszöntem már, hogy segítettél a kocsiszerzésben? – néztem rá mosolyogva.
- Nincs mit megköszönni, kislány – rázta meg a fejét ő.
- De, ha szeretnéd, veszek neked új kocsit – ajánlotta fel Evan, mire én csak tiltakozólag ingattam fejem
- Nekem, nagyon is megfelel a kocsi. Igaz, nem Range Rover, de azért szép – mondtam magabiztosan.
- De, én megvehetem neked… - erősködött Evan, mire én leintettem.
- Ne verd magad adósságokba miattam – mosolyogtam, mire ő csak megrázta a fejét, látszólag leszállva a kocsi témáról. – Még mindig vannak kérdéseim.
- Ó, hát ezt szinte gondoltam – nevetett fel Evan, közben Paul is leült egy kényelmes fotelba, és éberen figyelte a beszélgetésünket.
- Sokan vagytok? Mármint, sok halhatatlan rohangál az utcákon?
- Nem, de elegen vagyunk – válaszolta Paul mosolyogva.
- És, hogy választjátok ki a delikvenst? – Ekkor eszembe jutott, hogy engem is a képességeim miatt akartak. – Nektek is van valami különleges képességetek?
- Hmm… erről te honnan tudsz? – nézett rám összeszűkült szemekkel Evan.
- Tájékozott leányzó vagyok – húztam fel mosolyogva az orrom.
- Valóban. A különleges embereket választjuk magunk közé – felelte végül Evan, féloldalas mosolyra húzta a száját, és a tekintete egy percre sem engedte el az enyémet.
- De, mi megadjuk a választási lehetőséget – morogta Paul bosszúsan. – Nem, mint azok az átkozott vérszívók.

Megigazítottam magamon a takarót, ezzel a mozdulattal elszakadtam, Evan vizsgáló szemétől. Mosolyognom kellett, hiszen, ez annyira banális, hogy már vicces is lehetne.

- Történetesen Paul, én is egy átkozott vérszívó gyermekét hordom a szívem alatt – mondtam végül gúnyosan.
- Az lehetetlen – állt fel ő, és ijedten kapkodta a fejét, köztem és Evan közt. – Ők nem tudnak szaporodni – rázta meg a fejét megrökönyödve.
- Pedig, én vagyok rá az élő bizonyíték, hogy de – mutattam a kerek pocakomra.
- Evangelus, erről tud a tanács? – fordult Evan felé, belőlem pedig kitört a nevetés.
- Evangelus, na ne – kacagtam levegő után kapkodva.
- Nem, nem tud róla a tanács – felelte végül halál nyugodtan, mire Paul még idegesebb lett. – Te meg ne gúnyolódj, mert elfenekellek – dörrent rám vigyorogva.
- Próbáld csak meg – mondtam még mindig fulladozva a nevetéstől. – Majd jól elrepítelek, Evangelus.
- Nekem is van ám képességem – vágott vissza ő, majd gyermekien nyelvet öltött rám, mire én megint a hasamat fogtam a nevetéstől.
- És nem is akarsz szólni nekik? – morogta Paul, miközben egy arcizma sem mozdult.
- Nyugodj meg, haver – csitította a férfit Evan. – Még nem gondoltam, hogy szólni kéne nekik.
- De ezt a szerencsétlen lányt megbecstelenítette egy vámpír – fakadt ki Paul.
- Nem hiszem, hogy nagyon ellenére lett volna a dolog - nézett rám Evan, mire én fülig pirultam, hirtelen elment a kedvem a nevetéstől. – Ő Elizabeth Evans, Forksból – mondta végül, és elfordította a fejét, de még láttam a szemében azt a furcsa fényt, ami nagyon nem tetszett.
- Te vagy a vámpírlány? – nézett rám Paul tágra nyílt szemekkel.
- Ja, valamikor az voltam, vagy legalábbis az akartam lenni – mondtam keserűen, mire Paul egy darabig csak nézett, a szemében némi sajnálatot véltem felfedezni, mire büszkén kihúztam magam. Engem ne sajnáljon senki.
- Evan, akkor is szólni kéne nekik! – most már egy kicsit nyugodtabban szólalt meg.
- Lizzynek pihenésre van szüksége – mormolta Evan lehajtott fejjel. - Hiszen babát vár.
- De akkor is…
- Elég, Paul – vágott a férfi szavába.

Nem tudtam mit mondani, mert én a gondolataimmal voltam elfoglalva. A sebek, amiknek idejük sem volt begyógyulni, megint vérezni kezdtek, belülről akkora fájdalmat okozva, hogy legszívesebben hangosan ordítottam volna. De csöndben maradtam, és bámultam magam elé, mint egy holdkóros. Mennyi tervet szőttem vámpírságommal kapcsolatban, és mennyi álmom volt az elkövetkező létemről, de ez mind szertefoszlott azon a napon, mikor ő kimondta azokat a szörnyű szavakat.
Teljes volt a káosz a fejemben, és szerintem még Edward sem igazodott volna ki rajtam. Észre sem vettem Paul már nincs a szobában, csak arra eszméltem fel, hogy Evan a vállamra teszi a kezét. Felpislogtam rá. Komor arca nem sok jóról tanúskodott.

- Lizzy, találkoznod kell a tanáccsal – mondta komolyan. – Most, hogy itt vagy… velem, látniuk kell téged.
- Jó – bólintottam még mindig kusza gondolatokkal. – Mikor?
- Holnap elmegyünk hozzájuk – felelte, és a szép zöld szeme megvillant. – Le kéne már feküdnöd – mondta végül, és mihelyst kiejtette ezeket a szavakat, az álmosság mázsás súlyként nehezült rám.
- Igazad van. Már álmos vagyok – mondtam, elnyomva egy ásítást.
- Nekem mindig igazam van – vigyorodott el Evan, és amikor meglátta, hogy kényelmesebben elhelyezkedek a kanapén megszólalt. - Te meg mit csinálsz? – kérdezte megrökönyödött hangon.
- Aludni készülök – feleltem, és értetlenül felpislogtam rá.
- De van neked egy szobád is – felelte ő vigyorogva, és a kezem után nyúlva, felsegített. Nem engedte el a kezem, húzott maga után, a díszesen berendezett folyóson. Végül megálltunk egy tömörfa ajtónál, Evan pedig benyitott.

A szám is tátva marad, amint beléptem a szobámba, pislogtam párat, hogy valóban jól látok-e, de nem csalt a szemem. Visszafordultam, és mosolyogva Evan szemébe néztem.

- Látom készültél – mondtam mosolyogva. – Biztos voltál magadban, hogy maradok.
- Csak remélni mertem – felelte Evan mosolyogva. – Hiszen én nem látom a jövőt.

Én csak megráztam a fejem, és a körbejártam a szobát. Minden olyan volt, mint a Forksi szobámban. Az ágy közvetlenül az ablak mellett volt, mellette pedig a fenyőfából készült fekete íróasztal. Az bejárati ajtóval szemben a fürdőszoba terült el, amellett pedig a fehérre festett hatalmas szekrény, aminek a kilincsén ott lógott a kedvenc együttesem képével ellátott kilincsdísz. Minden stimmelt, a képek, és a poszterek a falon, a fekete pöttyös plafon, és a halványlilára festett falak is. Még én szerencsétlenkedtem vele tizenöt évesen, mivel orgona lilát akarta, de apa nem volt hajlandó megcsinálni, ezért összegyűjtöttem a festékre, meg a színezőre a pénz, és magam festettem ki. Persze a látvány, borzasztó lett, és apa mégis megcsinálta, de az orgona lila helyett valami eszméletlen gagyi szín jött ki. De szerettem, mert az enyém volt. Leültem az ágyra, és végigsimítottam a plüssanyagból készült sötétpiros ágytakarón, és boldogan mosolyogva felnéztem Evanre.

- Tetszik? – kérdezte beljebb lépve.
- Tökéletes, minden stimmel – mondtam vidáman.
- Ennek örülök – felelte ő, egy halvány mosoly kíséretében. – Én most magadra hagylak – mondta végül, és megindult az ajtó felé.
- Evan – szóltam utána gyorsan, mire ő megfordult. – Neked mi a különleges képességed? – kérdeztem szégyenlősen.
- Mára elég volt a kérdésekből – vigyorodott el ő, majd látva a csalódott arcomat hozzátette. – Holnap megmutatom. Jó? – kérdezte végül, mire én bólintottam. Ő megint az ajtó felé fordult, és már a kilincsen volt a keze.
- Evan – mondtam megint, mire ő ismét felém fordult, az arcán egy kaján vigyorral, mire én is elmosolyodtam. – Köszönöm - széttártam a kezem -, mindent köszönök.
- Igazán nincs mit – felelte ő gyengéden, majd újra szóra nyitotta a száját, a szeme megint vészjóslóan csillogott, de meggondolta magát, és összeszorította az ajkait. Percekig csendben néztük egymást. – Még valami? – kérdezte végül, egy látszólag is erőltetett mosoly kíséretében.
- Semmi – emeltem magasra a kezeimet. – Jó éjt! – mosolyogtam rá kedvesen.
- Neked is jó éjt, Lizzy! - szinte suttogta a szavakat, majd egy fél percig még kőszoborként állt az ajtó előtt, és nézett.

Én oldalra billentettem a fejem, mire ő észbe kapott, és kiment a szobából. Felálltam, és a bőröndhöz léptem, kiszedtem belőle a hálópólóm, és a neszesszerem, majd bementem a fürdőbe. Egy gyors zuhany után, apa pamut ingébe bújva, az ágyamban voltam, és próbáltam elaludni. Nem ment, a gondolatok egyszerűen nem hagytak. A kezem a hasamon pihent, látszólag a babám már aludt, mert nem mocorgott. Egy hatalmas sóhaj kíséretében, felálltam, és a bőröndöm mellől felkaptam a plüssmacit, majd visszamásztam az ágyba. Szorosan magamhoz öleltem, és alig pár perc múlva már mélyen aludtam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés