Mi lenne, ha álmodtam volna az egészet?

Olyan… jó lenne, ha Edward és Alice nem jelent volna meg az iskolában. Még ha csak a nevükre is gondoltam ömlött a méreg a nyelvemre. Én meg csak nyeltem, mert nem tudtam mást csinálni. Köpni akartam, vagy hányni… Csak úgy stílusosan. És esetleg rájuk hányni! Milyen jól nézett volna ki. Alice rögtön a ruhája miatt aggódott volna, és felsorolta volna a fél Rodeo Drive-ot… Szánalmas! És én még ide akartam tartozni! Azt akartam, hogy családtag legyek!
Megmasszíroztam az orrnyergem és becsuktam a szemem… Hogy lehettem ennyire… szánalmas? Későn vettem észre egy kanyart, elrántottam a kormánykereket, és majdnem lesodródtam az útról… Nyugi, Bella! Nyugodj már meg!
Ezer szót tudtam volna a viselkedésemre: naiv, idióta, tehetetlen, infantilis, buta, gügye, gyerekes, megalázott, hülye, eszement, bántott, emocionális, javíthatatlan, forrófejű, becsapott, kirekesztett, hütyü, heves, telhetetlen, barom, rászedett, érzelgős… Hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Eszembe jutott, amint beléptek abba a cseszett terembe. Itt éltem… még régen. És nem értettem saját magamat, hogy hogy a fenébe nem jutott eszembe, amikor megláttam a várost? Mi gátolt abban, hogy minden eszembe jusson? Miért nem jutott eszembe előbb? Itt laktam még emberként! Arra nem emlékeztem, hogy kivel, hogy meddig. De tudtam, hogy itt találkoztam Edwarddal. Itt változtattak át. Itt kezdődött minden!
Hirtelen több lett a város, mint ami eddig volt. Eddig csak itt éltem… Most meg rá kell jönnöm, hogy az otthonom volt. De nem tudtam, hogy az volt-e? Átutazóban voltam? De akkor hol laktam…?
Edwarddal.
Nem! Soha nem éltem vele! És átkoztam saját magam, amiért valaha akartam. Amiért valaha azt gondoltam, jó, amit tesz. Amiért valaha az övé akartam lenni. Amiért nem akartam mást csak őt, és észre se vettem mást… csak őt.
Én is hibás vagyok! Mert hülye voltam, és beszűkült! Pont, mint ahogy az a srác mondta: beszűkült az elmém, és folyamatosan azt hajtogatta, hogy: „Edward! Edward!”
Cseszd meg, Edward!

Te szemét! Mi a szart keresel itt? És miért pont az év végén jössz kilencedikbe? Miért nem jártad ki az előző városban? Nem bírtál két nyamvadt hetet várni, baszd meg!?
És mi a fenének ide jöttetek? Jól esik egy kis nosztalgia, hogy hogy a fenébe ültettetek fel? Klassz kis sztorikat meséltek egymásnak, és röhögtök a képembe? Talán még anekdotáztok is róla, hogy a buta Bella…
Ó, a fenébe! De kitekertem volna a nyakát!
A kerekeim csikorogva adták tudtomra nemtetszésüket, ahogy gyorsan fékeztem. Elmentem a házam mellett…
Ennyire egyszerű. Simán elhajtottam az állítólagos otthonom mellett, mert Edward Rohadt Cullen lefoglalta minden egyes gondolatomat… Már magamat is utáltam!
Még annyit se érdemel meg, hogy rá gondoljak!
Visszatolattam vagy ötven métert, és lefékeztem a házam előtt.

El volt rejtve természetesen. Kicsi volt, és utáltam, mint mindent. Épp csak két szoba volt benne meg egy fürdő, és még a konyha megépítésével se fáradoztam, mert soha a büdös életben nem lennének vendégeim.
Mindenkit elüldöztem magam mellől, és senkinek nem engedek semmit. Se barátságot… Se többet… Persze, ha egy új városba költöztem, először tetszettem a pasiknak. Füttyögtek néha, meg barom szavakat kiabáltak utánam. Megakadt rajtam a szemük… Aztán rájuk néztem, bele a szemükbe, és a kiabálás, füttyögés és barom beszólás elmaradt. Nem tudtam, hogy néz ki az a nézésem, de baromi klassz pasi-elűző volt! És mindig is alkalmaztam, amikor csak kellett…
Aztán szépen megtanulták, hogy hozzám nem kell szólni, velem nem kell beszélgetni, még csak figyelembe se kell venni, és akkor minden rendben megy. Tulajdonképpen egy szellem is lehettem volna… Vagy valami fantom. Csak pechemre vámpír voltam.
Egy cseszett szerencsétlen vámpír!

Költözhetek el megint ebből a tetves városból! Megint kilencedik a jó büdös francba! Még egy ház… Csessze meg!
Kivágtam a bejárati ajtómat, nem érdekelt, hogy a falnak csapódik, majd vissza. Nem érdekelt, hogy valószínűleg omlik a vakolat a falon, aminek nekicsaptam… Nem érdekelt!
Végigmentem a folyosón, és kivágtam a hálóm ajtaját is.
Nem mintha aludtam volna, de tévét nézni ágyból volt jó… És különben sem rendes ágy volt, hanem kanapé. Abból a kényelmes fajtából, amin szívesen elterülsz…
Hol a pokolba van a bőröndöm?
Kimentem újra a folyosóra. A bejárati ajtóm félig nyitva volt, és igazam volt… A festés tönkrement, és egy szép kis bemélyedés jelezte a kilincs helyét… Baromi király! Most még ezt is megcsinálhatom!
Kinyitottam a beépített szekrény ajtaját, és elővettem a bőröndöket.
Úgy utáltam költözni! Annyira!
Fáradtan fogtam meg kettőt, majd egy válltáskát és még egy hátizsákot is. Klasszul nézhettem ki… Mint egy málhás szamár.

Aztán csörögni kezdett a telefonom. Istenkirály! Jellemző! Annyira baromira jellemző! Annyira cseszettül rám vall!
Ledobtam a földre a bőröndöket, hangosan csattantak és az egyik ki is nyílt. Rohadt Cullenék! Rohadt szar!
- Mi van? – kiáltottam bele a telefonba kicsit se kedvesen.
- Ohh… Zavarok? – kérdezte félénken Vien a volna végéről.
És azonnal tudtam, hogy baj van. Vien szomorú volt. Nem csacsogott, mint mindig, nem volt színe a hangjának. Nem vidám volt… hanem letört.
Megnyugtatott. Egyszerűen a tény, hogy hallom Vien hangját jól esett. Sóhajtottam egyet, majd leereszkedtem a telefon melletti fotelbe. Órákat beszéltünk Viennel. Ezért muszáj volt beszerezni valami kényelmes fotelt…
- Nem, egyáltalán nem – mondtam már sokkal kedvesebben. - Hogy vagy? Valami baj van? – kérdeztem, és összeráncoltam a szemöldököm.
- Nincs semmi baj, csak… Összevesztem Peterrel… És muszáj valakivel beszélnem. Egyszerűen muszáj.
Nah, ez is jókor jön! Peter… A flancos vega életmódjával meg az ember barátnőjével! Utáltam! Nem Vient, hanem Petert, mert azt hiszi, lehet normális… Lehet emberi. Barom! De semmi gond, majd rájön valamikor, hogy ő is ugyanolyan, mint én, csak képmutató. Egyszerűen csak… megjátssza magát az álszent hülyéje.
- És… jól vagy? – kérdeztem megint. Mi a fenét kell mondani ilyenkor? Hogy majd elmúlik? Vagy majd jobb lesz? Mi a fenét… illik mondani?
- Igen. Tulajdonképpen nagyon nagy hülyeségen vesztünk össze… Nem is érdekel! – mondta, és hallottam, hogy a hangja vidámabb lesz. - Te hogy vagy? Mikor jössz meglátogatni? És én mikor mehetek megint Forksba? Már karácsony óta nem láttalak, Bella!
Na jó! Általában a költözés kérdése nehéz dolog! De nem most…
- Hol laksz, Vien? – kérdeztem, és szinte reménykedő volt a hangom.
- Tudod, hogy Arizonában tanulok – mondta, és kuncogni kezdett.
- Óh. Tényleg! – Basszus! Ennyit erről! - Éppen költözöm – mondtam csak úgy, és rájöttem, hogy sietnem kéne. Ki tudja… Talán megtalálnak a kis álszentek. Na, nem akarok velük még egyszer beszélni az tuti! - Le kell raknom, ne haragudj! Majd találkozunk! – kiáltottam, és még halottam Vien csalódott viszlátját… Lehet, hogy mégis van valami, de nem mondja el?
Lecsaptam a telefont, ami eltört… Basszus, pedig az semmiről nem tehet! Nah már mindegy!
Újra felkaptam a bőröndöket, és gondolkodás nélkül dobáltam bele mindent a szekrényből… Utáltam, hogy rendetlen vagyok! Nem koszos, hanem rendetlen. Az egyik felsőmet a kanapé alól halásztam elő. Az egyik papucsomat meg a párkányon találtam meg…
Hogy a fenébe került oda?

Pár perc alatt bedobáltam mindent, majd indultam kifelé. Nem néztem körbe, és nem búcsúztam el… Utáltam ezt a házat, mi a fenének sajnálnám, hogy elmegyek?
Motorzúgás… Két kocsi…
BASSZA MEG!
Becsaptam a hálóm ajtaját, és bőröndjeimmel együtt a bejárati ajtó felé mentem. Miben fogadunk, hogy a drága család az? Egy emberben? Kettőben? Esetleg egy tucatban?
Kinyitottam az ajtót…
Rossz hír! Én nyertem. Kérem a tucat emberem!
Nem érdekeltek. Sorban szálltak ki a kocsiból, egyedül Rose maradt a volán mögött, és nézett rám döbbenten. De mind merevek voltak. Jasper olyan volt, mintha bármelyik pillanatban rám ugorna… Éreztem, hogy nyugalomhullámot küld felém. Na nem! Ezt aztán nem! Egy erőszakos lökéssel vetettem el magamtól Jasper nyugalmát. Ő felhúzott szemöldökkel nézett rám, és meg megvetően néztem a szemébe. Nem! Az érzelmeim az enyémek! Még te se irányíthatod! Alice még mindig mosolygott, és szökdelt, mintha csak teapartira jött volna. Emmettnek is fülig ért a szája. Ó! Mi ilyen nevetséges, te… te… nagymedve?
Edwardra még csak ránézni se akartam… Minek?
Mintha ott se lennének lementem a lépcsőkön, és a csomagtartóba raktam az összes bőröndöt.
- Állj arrébb – vetettem oda Rose-nak -, nem tudok kimenni!
Elindultam a volán felé. Menni akartam! Nem akartam látni, nem akartam hallani, és legfőképpen még csak gondolni se akartam rájuk! Ha meg akarják úszni élve, tűnjenek a fenébe!
- Bella… - Edward elindult felém. Hangja tétova volt, szeme aranylón csillogott, és még mindig értetlenül nézett a szemembe.
- Hozzám ne merj érni! – sziszegtem vészjóslóan, hátráltam két lépést és karba fontam a kezem. Villantak a szemeim, és megint éreztem izmaim megfeszülését. Ez nem fog elmúlni, amíg a közelembe van!
Tűnjön már el!
- Állj el! – kiáltottam Rose-nak megint, de ő ahelyett, hogy elparkolt volna, kiszállt a kocsiból. Szőke haja meglibbent, és mosolytalanul nézett rám. Ó! Neked is megdöbbentő, hogy élek? Ugye milyen csinos vagyok? Remélem esz a méreg! Remélem féltékeny vagy!
- Ugyan, Bella! – Emmett is elindult felém, de sokkal lazábban, mint Edward. - Csak örülünk, hogy látunk! – Még mindig mosolyogva jött felém, és még a karját is kinyújtotta, hogy megöleljen.
Ne ebből nem eszel! Szó sem lehet róla! Leléptetek! 150 év után nem fogok úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna!
- Ne érj hozzám! – kiabáltam, és leeresztettem a karom. Kezeim ökölbe szorultak… - Ha nem húztok el a fenébe, esküszöm, megbánjátok! – néztem végig mindennyikükön.
- Ugyan már kislány…! – Emmett még mindig mosolyogva jött felém, én meg egy pillanat alatt emeltem a kezem. A tenyerem megfeszült, és felé intettem.

Emmett azonnal megmerevedett, és eldőlt, mint egy zsák. A mosoly ugyanúgy az arcán volt, a kezei ugyanúgy kitárva. Egyszerűen eldőlt, mint egy bábu… Megfagyott.
Edward zavartan és összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Alice arcáról lefagyott a mosoly… Jasper meg döbbenten nézte Emmettet, aki csak… feküdt. Rose hangosan szívta be a levegőt, majd azonnal Emmett felé rohant. Letérdelt mellé, majd pofozgatni kezdte. Jasper is mellé állt, és értetlenül nézett hol engem, hol dermedt bátyját.
- Mi a fenét csináltál vele? – Fordult felém Rose, és hangja metszően csengett.
- Nem kell beszarni, pár perc múlva felkel – vetettem oda, majd újra megindultam a volán felé. - Állj el a rohadt kocsiddal, vagy átmegyek rajta!
- Bella! Nem mehetsz el! – kiáltotta Edward, arcáról eltűnt a döbbenet, és dühösen meredt rám.
- Ó dehogynem! Csak nézd! – mondtam, és kinyitottam a kocsim ajtaját.
Edward egy pillanat alatt mellettem termett és visszacsapta az ajtót. A karomba markolt, és elrántott a kocsimtól.

Felmordultam, és rá vicsorogtam. Égette a bőröm az érintése. Égetett, mint még semmi vámpír életemben.
- ENGEDJ EL! – üvöltöttem, és kiszakítottam magam a kezéből. - HOZZÁM NE MERJ ÉRNI! – kiáltottam, egyenesen a szemébe nézve.
- Bella… Magyarázd meg, kérlek! – kezdte, és megint emelte a kezét.
Na, ebből nem eszel!
Megint emeltem a kezem, és felé intettem. Edward is megdermedt, és eldőlt arccal előre. Alice szája elé kapta a kezét, és Edwardhoz szaladt. Azonnal megfordította.
Na ennyit erről…! Kivágtam az ajtót, és beültem. Nem áll el? Akkor ennyit a flancos kocsijának…
- Bella… - Alice hangja meggyötört volt, és kétségbeesetten nézett a szemembe. - Miért?
- Miért? – kérdeztem cinikusan. - Ezt nekem kéne kérdeznem – mondtam, majd beindítottam a kocsim, és kikerülve Rose autóját elhajtottam.

Basszátok meg!
Miért?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés