- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – utasítottam vissza a vendéglátást.
- Kérlek, csak pár percről lenne szó.
- Azt hittem múltkor ezt már megbeszéltük. Nem akarok tőled semmit, te vagy a szolgáltató én pedig a vevő. Megfizetjük a munkádat, de ennél többet nem tudok felajánlani – kapargattam körmömmel az asztal sarkát kínomban. Nem volt ínyemre komplikálni az amúgy is nehéz helyzetet. Egyszer sikeresen megúsztam a lebukást, – avagy a botlást, amit Hugh-hal csaknem előidéztem - másodjára nem lesz ekkora mázlim.
- Legalább egy esélyt adj, hogy közelebbről is megismerjelek. Jót tenne a közös ügyünknek, ha nagyobb bizalom lenne köztünk.
- Értelmetlen, ha az az esély eleve elfuserált - sóhajtottam fel bosszúsan és leraktam a telefont az asztalra. Így lesz a legjobb, ne ártom bele magam fölöslegesen. Nincs szükségem még egy labilis barátra, mikor alapból pengeélen táncolok. Edward tűrőképessége nem megingathatatlan, Jacobot is nehezen kezeli. Na meg ott vannak a további vámpírismerőseim és az én csodálatos erőm, amit ki kell ismernem. Ez most túl sok ahhoz, hogy felbolygassam az engem körülvevő hangyabolyt. Egy ügyvéd már csak hab lenne az amúgy is csúcsosodó tortán. A káoszt nem növelem tovább a saját káromra. Féltékeny vámpírfiú? Adott. Csinos vámpírlány, aki lecsapott rá? Kipipálva. Vérfarkas barát? Újabb pipa. Kezelhetetlen erő? Hatalmas pipa. De egy újabb titkokkal övezett barát? Az már túlontúl erőltetett lenne. Főleg a szánalmas életemben.
A telefon újabb pittyegésére megugrottam az ijedségtől. Elsőnek fel sem tűnt a mobilomra megérkező sms hang, ami a vízcseppet imitálta figyelemfelhívásként.
- Ezt már komolyan nem hiszem el – beszéltem magam elé, mikor szembeköszönt Hugh neve. A már amúgy is dobogó szívem most még gyorsabb ritmusra kezdett.
„Úgy sem adom fel” – állt fekete-fehéren a képernyőn.
- Szuper, ezek szerint ő is a makacsabb fajtából való. Már csak ez hiányzott… - túrtam bele hajamba idegesen és véglegesen visszahelyeztem az asztalra a mobilt. Nyugi, ez csak egy üres fenyegetés. Nem fog semmit tenni – nyugtatgattam magam kétségbeesetten. Hisz mégis mit tehetne? Szól Lisa néninek, hogy mennyire passzív vagyok vele, és folyton lekoppintom? Nevetséges. Attól hogy Markkal nekik minden flottul megy, nekem semmi nem kötelező. Belementem a nyamvadt vacsorába, ezzel adva neki egy szánalmas esélyt. De ő nem egyszer, hanem kétszer is elcseszte. Ennek fényében mégis mit vár? Kezdjük előröl, hátha harmadszor is bepróbálkozik? Azt már nem! Kizárt – siettem fel a szobámba, mintha kergetnének. Máshová akartam terelni a gondolataimat, egészen pontosan a tanulnivalóm irányába. Mivel már tényleg csak napok választottak el a szünettől, nem igazán akadt mivel lekötnöm ártalmas képzelgéseimet. Könyveimet dühösen lapozgattam, de egy feladatot sem találtam, ami segíthetne. Végső kétségbeesésemben az ágyra dobtam magam és a falat bámultam. Ma szünetnap volt az erőm kitanulásában és a vámpírokkal lógással egyaránt. A lányok – legfőképp Tanya és Irina – megunták az egyhelyben gubbasztást, így mindannyian elmentek egy közös kiruccanásra valahova San Francisco közelébe. Én is szívesen mentem volna, de hát mégsem állhatok oda Lisa néni elé és mondhatom a szemébe, hogy a vámpírbarátaim a szeszélyes időjárás miatt közönséges iskolakerülővé váltak, mivel a bőrükre sütve foszforeszkáló pontok halmaza vetülne a szemünkbe és a lebukást megelőzve ötszáz kilométernyit délnek vándoroltak és most kiélik magukból a több évtizednyi visszafogottságot. Valószínűleg elmegyógyintézetbe záratna egy elhagyatott helyen, ahova a kutya se teszi be a lábát. Kutya… jaj ne, Leah – kuporodtam ülő helyzetbe, amíg összeszedtem magam. Megígértettem magammal, hogy egy hatalmasat sétálok vele. Kijárt már számára a mozgás. Folyton csak magam előtt görgettem szegényt, mint egy problémát, amit meg kell oldani. Egy háziállat nem ezt érdemeli, szerető gazdira van szüksége.
- Leah – léptem ki a hátsó kertbe a számára kialakított kennelhez. A mérete elég nagy volt ahhoz, hogy ugrándozzon vagy futkározzon benne. Na meg persze a biztonsága érdekében is elég jó megoldásnak bizonyult ez a mesterséges tákolmány. – Gyere, megyünk sétálni – akasztottam le a pórázt a szögről és kinyitottam a kennel ajtaját. A csóváló farkából rögtön tudtam, hogy megértette most mi következik. Egy szuper séta, ahol nem lesz senki rajtunk kívül. Ha kis időre is, de a hátam mögött hagyom a problémákat. Nem lesz több őrült próbálkozás, amiben valamelyik Cullent bántom akaratomon kívül. Eleazar szerint a szeretet a kulcs. Szerintem pedig badarság. Kate erejét pirinyónyi kis időre sem tudtam blokkolni, pedig Alice-nél jobb barátot keresve sem találhatnék. A következő alkalommal Edward lesz a tesztalany, már előre félek, legszívesebben elbújnék, és nem kerülnék többet elő. Ahogy az angyalarcot elönti a kín, a testén átcikázik a fájdalom és a földre rogy végső elkeseredésében. Hogy kérhetnének tőlem ilyet?
- „Készülj fel” – ismételtem meg Eleazar szavait, a hangomat eltorzítva. Erre ezer év felkészülési idő sem lenne elég. Gyűlölöm magam a gyengeségemért – vettem fel a kulcsot a konyhaszekrényről és kinyitottam az ajtót.
- Te? – tántorodtam meg az ajtóban álló alaktól. Ajkaimat összepréselve türtőztettem magam, hogy ne ejtsek ki semmi cifrát. Leah még gyorsabb farkcsóválásba kezdett az ismerős illatot megérezve.
- Megmondtam. Nem fogom feladni – támaszkodott az ajtófélfának lezseren. Nyoma sem volt az ügyvédi karrierjének, most csak egy jóképű férfinek tűnt, aki civilben igazán szívtipró.
- Én is megmondtam, hogy a munkán kívül köztünk nem volt és nem is lesz semmi – próbáltam egy laza mozdulattal becsukni az ajtót, de a lábával megakadályozta.
- Akkor beszéljünk az örökségedről egy kiadós séta keretében – tárta ki az ajtót ellenkezésemet meg sem látva és mosolyogva az arcomat fürkészte.
- Kizártan csak az örökségről! – adtam meg magam a napsütésre kilépve.
- Szia kutyuli – simogatta meg Leah bozontos tarkóját. Nagyon élvezte a hirtelen jött masszírozást.
- Áruló – simogattam meg én is az összeborzolt szőrt, arra nem számítva, hogy Hugh és a saját ujjam összeérhet. Gyorsan elkaptam a kezem és felegyenesedtem. Az arcáról egyfajta elégedettség volt leolvasható, mintha tetszene neki ez a „tapizós” dolog. – Induljunk – köszörültem meg torkomat zavaromban. Éreztem az arcomat ellepő forróságot.
- Merre menjünk? – kérdezte meglepő könnyedséggel hangjában. Kezdek képzelődni és tényleg csak a barátságomra pályázik? – néztem az összeszedett mozgását, egész légiesnek tűnt. Ahogy a feneke kirajzolódott a szűk farmerja ellenére. És mikor sétált, a combjai összesúrlódtak, szinte már egymáshoz tapadtak nagy magányukban. Jesszusom, állj már le! Mióta fantáziálok én Hugh-ról? – ráztam meg a fejemet kiborulva saját képzelgésemtől.
- Lehetőleg ne túl zajos környékre. Leah nincs hozzászoktatva az emberek társaságához – beszéltem sokkosan felfedezésemtől. Nekem Hugh nem jön be. Hiszen egy barom, folyton mindent elront. Edward hozzá képest egy úriember, egy ritka gyöngyszem. Sokáig a Csendes-óceán mélyén a pihent, míg a gyöngyhalász rám nem lelt és ki nem emelte a sötétségből, de megérte várni. Mert hozzá fogható férfi nincs. Kedves, magával ragadó, sármos, őszinte…
- ….egy vámpír.
- Tessék? – vékonyodott el a hangom a meglepetéstől. Hugh azt mondta, amit értettem? Mégis hogy, én nem szóltam el magam… Vagy…?
- Egész eddig nem figyeltél, nemde? – kuncogott fel, jót szórakozva elfehéredett arcomon. Az ájulás kerülgetett, alig bírtam kivárni a végkifejletet. Nem vagyok jó hazudozó, ha rákérdez megszólalás nélkül is lebukok. – A tegnapi filmet ecseteltem neked, hátha ettől feloldódsz, de úgy tűnik hasztalan. Beváltottad az ígéreted, a munkán kívül semmiről nem beszélhetek.
- Elnézést. Elterelte a figyelmemet… valami – kértem elnézést buta gondolataim miatt. Hihetetlen hova vezet a figyelmetlenség. Majdnem szívrohamot kaptam egy rövid kis szótól. – Hol is tartottunk? – erőltettem mosolyt ajkamra és a továbbiaknak Hugh-nak szenteltem a figyelmemet…
- Hát.. ő… köszi a sétát – álltam meg az ajtónk előtt. Pár óra beszélgetés után elismerem, nem is olyan szörnyű srác. Ez persze nem jelent semmit, továbbra sem közelítek felé. Anya figyelmeztetése után kétszer is meggondolom, kivel barátkozok, mikor hova menjek. Senki nem tud az álmaimról és ez így van rendjén. Edward életét már kellően megkeserítem e nélkül is.
- Remélem azért annyira nem volt borzalmas a személyemet elviselned – játszadozott a korláttal.
- Nem, kifejezetten jól esett ez a kis kiruccanás – nyitottam ki az ajtót.
- Akkor máskor is elmegyünk még? – kereste a tekintetemet, de én nem engedtem a rozsdabarna szemeknek a kutakodást.
- Ne kapkodj, mint egy fuldokló – hagytam lógóban a választ. Őszintén szólva mellette önmagam voltam, egy kisvárosi lány, akiben semmi különleges nincs. Ez a darab elveszett, miután betoppantam Forksba. Többé nem lehetek átlagos, mert a körülöttem élőkben sincs semmi normális. Rejtélyek övezik az életüket, s ezáltal én is belekerültem ebbe az életvitelbe. Olyan jó lenne újra szürkének és mindennapinak mutatkozni, de nem lehet. A szerelmem Edward iránt ezt nem teszi lehetővé.
- Hát itt vagy illetve vagytok – kapcsolta fel a veranda villanyát Lisa néni mosolyogva. – Öröm látni, hogy ilyen jól kijöttök. Hugh holnap te is eljössz a piknikre? – igazgatta a kötényt magán, mint egy háziasszony.
- Piknik? – néztem rá kérdőn.
- Holnapra szerveztem egyet spontán elhatározásból. Szeretném, ha jobban megismernénk egymást – csillogott a szeme felvillanyozódva.
- Örömmel – fogadta el a meghívást Hugh.
- Én nem igazán érek rá holnap – elleneztem ezt az egész mizériát. Az árnyas fák alatt négyesben eszegetni és vicceket mesélni? Ebből inkább kivágnám magam.
- Ugyan már kisasszony, magácskának mindig annyi dolga van – dorgált Lisa néni. – És mégis mi lenne az az elhalaszthatatlan ügy?
- Ő… hát… öhm – dadogtam szétszórtan. Az igazság felfedése nélkül kell körülírnom. – Edward és a családja meghívtak egy összejövetelre, ahol a régi barátaival találkoznak. Szeretnék, ha én is megismerném őket.
- Szerintem jobb lenne, ha inkább most hagynád őket. A régi ismerősök mellett úgy sem lenne idejük rád. Meg amúgy is, folyton velük vagy. Néha nem árt egy-egy nap, mikor nem vagy ott, hanem fennmaradt családoddal töltesz pár órácskát.
- Rendben, megértettem – hajtottam le a fejem fintorogva. Igaza volt, törődnöm kell másokkal is. Ha folyton az ő nyakukon lógok, hamar megunnak. Vagy már rég meguntak…
- Ez a beszéd, akkor holnap délben Hugh számíthatunk rád?
- Abszolút – kacsintott ránk kacéran. – Jó éjszakád a hölgyeknek.
- Jó éjt – morogtam és beléptem a házba. Leah pórázát leszedtem, hogy a benti tálkájából igyon és egyen.
- Igaz milyen fess fiatalember? – cukkolt Lisa néni.
- Megyek aludni – engedtem el a fülem mellett kérdését.
- Várj, nem kérsz vacsorát? Főztem spárgakrémlevest.
- Köszönöm nem vagyok éhes – hazudtam a lépcsőn felmászva. Az igazat megvallva korgott a gyomrom az éhségtől. Farkaséhes voltam, de nem volt kedvem Hugh dicsőítését hallgatni. Lassan már ódákat írnak róla, az utcákon pedig a mellszobra köszön vissza. Az éhség és a fáradtság kettőse gyorsan ledöntött a lábamról, így másodpercek múlva a párnámon aludtam álmatlanul…
- Bella ideje felkelni – szólított fel nagymamám. A takarót a fejemre húztam, idegesített a turmix hangja, az olaj sercegése és a rádióból szóló régies zene. Hasztalan fogtam be a fülemet, a hallójárataim így is telítődtek a különböző hangok kavalkádjával. Bosszúsan megfordultam az éjjeliszekrényemre pillantva. Az óra vidáman jelezte, hogy tizenegy is elmúlt már. Az ablakomon kipillantva ebben annyira nem voltam biztos. A felhők rétegesen takarták el a napot az égen, majdhogynem esett az eső. Úgy tűnik ma nem csak nekem nincs erőm – kecmeregtem ki az ágyból hullafáradtan. Több mint tíz órát aludtam, az arcomról mégis az ellenkezőjét lehetett leolvasni. A szemem alatt extra nagy lila folt hirdette nyúzottságom. Gyorsan magamra kaptam a fürdőbe cibált ruháimat és lebotorkáltam a lépcsőn. Még az ágyam bevetését sem sikerült elvégeznem ilyen energiaszinten.
- Hát veled meg mi történt? Beteg vagy? – állított meg Lisa néni a konyha előtt. A mosolygását pillanatok alatt döntöttem romba.
- Egy kicsit ennem kell, és jobban leszek – kerültem ki zombikhoz hasonló járással, két kezem vízszintesbe emelését hagytam csupán ki.
- Ülj le szépen, én meg csinálok neked egy igazán cukros koktélt – tüsténkedett a pultnál. A rádiót kikapcsolta a kedvemért, fehér arcomat látva biztosan megsajnált. – Fenékig. Ettől megjön az erőd – mosolygott rám.
- Ez meg mi? – szagoltam bele a pohárba. A színe leginkább a vérre emlékeztetett.
- Egy kis epres finomság. Annyi cukor van benne, hogy ha ettől nem térsz magadhoz, akkor semmitől.
- Nem is tudom – néztem az egyik úszkáló darabot. Olyan volt, mintha papucsállatkák háborúznának egymással.
- A fiúk perceken belül megérkeznek. Idd meg – bátorított. Alig hogy kiejtette a száján, a csengő vészjóslóan berregni kezdet. Az orromat befogva töltöttem magamba a löttyöt – ennél szebb nevet nem találtam neki – majd betettem az üres poharat a mosogatóba. A cukor szó szerint irritálta a nyelvemet, nagyon édes volt.
- Szia Bella – köszönt előbb Mark, rá pár másodpercre pedig fia küldött felém egy kedves mosolyt.
- Már mindennel végeztem, indulhatunk is – fogta meg a kosarat, amit Mark gyorsan ki is szedett a kezéből.
- Menjünk – karolták át egymást. Gondterhelten figyeltem, ahogy kezeik egymásba fonódtak. Szikrázott a levegő közöttük, mintha a lelkük is összekapcsolódott volna a testi kontaktussal. Féltettem Lisa nénit a csalódástól. Most még jól kijönnek, de mi lesz, ha Mark átgázol az érzésein? Folyton az erős nőt mutatja a világnak, de ez csak látszat, épp mint nálam. Legbelül egy törékeny virág, a legkisebb fuvallat is romba döntheti.
- Szerintem itt megfelelő a talaj – kapcsolta le a motort Mark. Valahol a turistaösvény közelében táboroztunk le, nem igazán ismertem ki magam, azt hiszem La Push közelében voltunk.
- Csodás az idő – áradozott Lisa néni izgatottan. Most igazán hasonlított Alice-re, a rossz időt legalábbis mindketten így definiálták. Szerintem a napsütés nélkül mindegy milyen meleg van, ez jónak semmiképp nem nevezhető. Mindenesetre megpróbáltam boldog arcot vágni ehhez az egészhez a kedvükért. Szorgosan munkálkodtam a lepedő és az ételek elhelyezésével. Egész meghitté varázsoltuk a fiúk és Lisa néni segítségével. A pokróc egyik felén a munka végeztével végigdőltem.
- Csak nem kifárasztott ez a kis testmozgás? – dobott a hajamba egy fűszálat Hugh és mellém telepedett. Összeszűkített szemekkel néztem vele farkasszemet. Látszott az arcán a cukkolás, amivel ki akarta kikergetni a vadabb énem.
- Nem, csak piros napos ünnep van – dobtam a lemerevedett arcába a tőle kapott gazt. Mark és Lisa néni valami oknál fogva a kocsinál beszélgettek, ezért simán leléceltem az erdő irányába. Lehet hogy én egy hisztis kislány vagyok, de neki nincs ilyen mentsége. Állítólag ő egy érett ügyvéd, erre folyton belém rúg, sérteget, megbánt. Hát kösz, erre nekem semmi szükségem. A fák takarásával meggyorsítottam a lépteimet. Félő volt bármelyik percben elszakad a cérna és hangos zokogásba kezdek. Nyilvánosság esetén tartottam magam, de ilyen zilált, összetört állapotban nem igazán ment.
- Jacob? – akadt el a levegő a torkomban a félelemtől. Egy marha nagy medve nagyságú farkas vihogott velem szemben. Vagy vicsorgott? Nehéz volt megítélni a testtartásából és a ki-kivillanó fogaiból. – Te vagy az? – remegtem meg egyhelyben. Utoljára Edwarddal együtt láttam farkas alakban, de akkor elszakadt benne a cérna. Most viszont egyedül voltam, és ami talán még ennél rosszabb: újból megszegtem az ígéretemet. Töprengésemből a kezemhez érő szőre riasztott fel. Hozzám dörgölőzött, mint egy doromboló macska.
- Mit csinálsz te itt? – bújtattam ujjaimat sörényébe, mire halk morgás hagyta el a száját. Tehát tetszett neki a simogatás. Vöröses-barna szőre egészen rövidre volt nyírva, ennek ellenére nem szúrta az ujjamat. – Nem tudsz így beszélni, igaz? – törődtem bele a fa törzsénél toporogva. Nemlegesen megrázta a fejét és a hátam mögé pillantott. Elsőnek nem értettem mit találhatott, míg meg nem hallottam az ágak reccsenését mögülem.
- Menjél gyorsan, majd felhívlak – eresztettem útjára. Ha Hugh meglátná, valószínűleg itt helyben újra kellene élesztenem, amit köszönök szépen, de kihagynék az életemből.
- Bella? – lépett mögém csendesen pár másodperc múlva. – Sajnálom az előbbit, nem akartalak megbántani. Nincs mentség rá mekkora idióta vagyok.
- Ezt eltaláltad – fordultam meg és egyenesen szemeibe néztem. Majdnem elnevettem magam a hasonlóságon. Előbb én is valami hasonló arcot vághattam Jake-t meglátva, erre most ő nézett így engem. Bár én inkább meglepett voltam, semmint egy szomorú kisgyerek.
- Sajnálom, amiért nem tudom, hogy kellene viselkednem a közeledben – lépett elém és a kezébe vette a sajátomét. Meghűlve néztem rá, még lélegezni sem tudtam a meglepettségtől. Lemerevedtem a nem várt reakciójától. Testével lágyan a fatörzsnek döntött és az ajkait rám erőltette.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés