( Edward szemszöge)

- Szia, Edward. – köszön vissza mosolyogva. Oké, ez fura. Nagyon fura. Bella mosolyog rám. Sehol egy leszidás vagy egy beszólás. Lehet, hogy ez a Punk’d?
- Gyere, ülj le! – mutat a vele szemközti székre. Ez még furább. Körbenézek, kamerákat keresve, de semmi. Megdöbbenve elindulok felé, s leülök.
- Hogy vagy? – kérdezi közvetlenül.
- Ömm. – megköszörülöm a torkom. – Jól, köszönöm. És te? – kicsit kényelmetlen ez a közvetlenség, mert nem vagyok hozzászokva.
- Ma még senki sem akart megerőszakolni. – küld felém egy mosolyt, amitől, ha ember lennék, tuti elájulnék.
- Meg szeretném köszönni a tegnapit. – még mindig mosolyog. Na, jó. Vagy elrabolták az UFO-k és agymosást hajtottak rajta végre, vagy ez csak egy klón, vagy bedrogozott.
- Szívesen. – mosolygok rá én is. Szíve hevesen kezd el kalapálni. Mégis csak hatással vagyok rá? De miért nem hallom a gondolatait? Ez annyira fusztráló. 
- Kérdezhetek valamit? – kezdi el harapdálni a száját. Miért csinálja ezt? Ez annyira izgató. Azt akarja, hogy behurcoljam a WC-be?
- Persze. – szakadok el az egzotikus képzelgéseimtől.
- Hogy lehetsz apa? Mármint, tudom, hogy, hanem …- keresi a szavakat. Nagyon zavarban van. -  Te 17 éves vagy. A kislány pedig 6. Érted. Vagy te ilyen korán érő típus vagy? – már olyan piros, mint egy paradicsom. Most erre mit mondjak? Végül is, ha utána számolunk, az tényleg beteges lenne.
- Ömm, szóval… nem az én gyerekem. – bököm ki végül.
- Óh. Szóval, te csak elvállalod az apa szerepét? – most ezt, hogy fogalmazzam meg. Hogy a húgom az állítólagos barátnőm, és Hanna lett volna a vacsorám? Bella a hallgatásomat félreértelmezhette, mert megszólalt. – Nem akartam feszegetni a témát. Bocsáss meg, ha kellemetlen. – tette kezét az enyémre. Milyen meleg! És hogy hogy nem kapja el a kezét? Éreznie kellene, hogy hideg vagyok. Ez az első testi kontaktus közöttünk. Mondhatni, átléptünk egy határt.
- Ó, bocsánat. – nézett kezeinkre, s elhúzta az övét.
- Semmi baj. – mosolyogtam rá.
- Mennünk kéne. – törte meg a varázst.
Az est további részében sohasem voltunk kettesben, de Bella néha mosolyt küldött felém. Ez jó jel, nem? Hajnalban, miután távoztak a vendégek, s a többiek is már hazamentek, én ott maradtam Bellának segíteni. Egész este erre vártam.
- Nyugodtan hazamehetsz! Boldogulok. – sohasem kérne segítséget. Ezt már észrevettem.
- Van időm. Maradok. – pakoltam a székeket felfelé.
- Hát, kösz. – törölgette az asztalokat. Egyikünk se szólalt meg, de néha-néha lopva egymásra néztünk. Mikor találkozott a tekintetünk, Bella mindig elfordította a fejét. Egyszer csak nevetésre lettem figyelmes.
- Mi az? – fordultam felé.
- Lehet, hülyének fogsz nézni, de táncolsz velem?
- Szívesen. – mosolyogtam rá. Ez még kérdés? Ez életem legjobb ajánlata.
- Davidnek vannak Cd-i az irodájában. – mondta, s eltűnt. Furcsa, ez a lány. Egyik nap még ki nem állhat, ma meg már táncolni akar velem. Mindegy, ez nekem csak jó.
- Itt is vagyok. – tért vissza a kezében egy CD-s magnóval, s rengeteg CD-vel. - Mindjárt keresek valamit. – letette őket, s keresgélni kezdett a CD-k között. Én csak néztem őt. Annyira édes volt, s lelkes. Néhány perccel később mosolyogva felkiáltott.
- Megvan! – betette a CD-t, s felcsendült a dal.
- Biztos, hogy ez az? – kérdeztem bizonytalanul.
- Biztos. – nyújtotta mosolyogva kezét felém. Átkaroltam, s ő hozzám bújt.
- Jó illatod van. – nézett fel rám.
- Neked is. – szippantottam hajába. Ő visszadőlt a mellkasomra, s tovább táncoltunk. Életem legszebb pillanatai ezek. Mikor véget ért a dal, szomorúan váltam volna el Bellától, de ő visszahúzott.
- Táncolj még velem! – nézett szemeimbe.
- Rendben.
Nem vagyok valami jó táncos. Remélem, nem okozok neki nagy csalódást.
- Min gondolkozol? – tettem fel a kérdést, ami legjobban foglalkoztat.
- Semmin. Csak élvezem a pillanatot.
- Én is. – mosolyodtam el.
- Gyere, beszélgessünk! – húzott Bella hátrafelé a szám befejeztével.
- Ez David irodája. – mutatott körbe. – Gyere! – húzott egy fekete kanapé felé. Leültünk, s egymással szembe fordultunk.
- Mikor költöztetek ide? – kérdezte kíváncsian.
- Nem rég. Te mióta laksz itt?
- Á, már itt születtem. Apu idevalósi. És a családoddal költöztél ide? – ez a kíváncsiság. Mit válaszoljak?
- Így is mondhatni. Csak a többiek később jönnek. – végül is igaz, mert Emmett később jött és Rosalie épp úton van.
- Értem. Kérdezz, felelek? – nagyon izgatott volt.
- Rendben. Hölgyeké az elsőbbség. – mosolyogtam rá.
- Kedvenc szín?
- Kék. Neked?
- Kék és fekete. Minek akarsz tanulni? – nézzük csak! Mit nem tanultam még eddig?
- Nem tudom. Még nincs elképzelésem. Neked?
- Az a baj, hogy sok van. Mondjuk, egy vállalkozást szívesen vezetnék. Már úgy is megszoktam itt. De a gyerekek is vonzanak. Lennék tanár néni vagy óvó néni. – mosolygott rám. – Kedvenc étel? – hegyi oroszlán? Lehet, nem értékelné a humoromat.
- Nincs konkrét. Mindent megeszek. Van barátod? – tértem át kicsit személyesebbe. Érdekelt, na. Maga elé bámult. Valami rosszat mondtam?
- Kedvenc film? – tért ki a válasz elől.
-  Csillagok háborúja. Neked?
- Jó, de ne röhögj! Rendben? – bólintottam. – Szerelmünk lapjai.
- Nem tűnsz romantikus típusnak. – csúszott ki a számon. – Ne haragudj! – te idióta.
- Semmi baj. – mosolyodott el. – Tényleg nem tűnök annak. De néha jó beleélni magadat a filmekbe. Hogy minden tökéletes, mindenki boldog, a végén minden rendbe jön. A valóság azonban kegyetlen és fájdalmas.
- Csak ha te úgy akarod. – csúsztam közelebb hozzá.
- Most majd azt mondod, hogy örökké szeretni foglak, és én higgyek neked? – csúszott közelebb ő is.
- Az „örökké szeretni foglak" nem feltétlenül kell, hogy elhangozzon, ahhoz, hogy a másik érezze. – suttogtam. Belenéztem a szemébe, s közeledtem ajka felé. Néhány centire voltam tőle, amikor hirtelen felpattant.
- Nem tudom mi ütött belém. Ez nem helyes. Ne haragudj!
- Miért nem? Miért ne próbálhatnánk meg? – álltam fel.
- Mert én nem szeretném. – fordította el a fejét. A háta mögé léptem, s a fülébe suttogtam.
- Mitől félsz? – éreztem, hogy megremeg.
- Semmitől. – lépett távolabb. – Minden visszaáll a régi kerékvágásba. Én vagyok a főnököd, te pedig a beosztottam. Ennyi. – fordult velem szembe.
- Barátok se lehetünk?
- A barátságból szerelem lesz, a szerelemből fájdalom, a fájdalomból a véget nem érő kínzó elmúlás.
- Ez hülyeség. Nem mindennek rossz a vége. – feldühödtem.
- Menj el! – mutatott az ajtó felé. Nem mozdultam. – Menj már! – ordított rám. Felsóhajtottam, s megindultam kifelé. Az ajtóból még visszafordultam. Mikor ránéztem, elfordította a fejét. Rendben! – sóhajtottam fel, s elhagytam az irodát. Kisétáltam az épületből is. Körbenéztem. Nem volt az utcán senki se. Eltűntem vámpírsebességgel.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés