„A múlt már csak múlt! Ezt soha ne feledd el!”

- Ébresztő! – kiáltott Sparkus, majd megcsókolta a szám.

Mondanom se kell, hogy képletes és képzelt alvásomból nem kellett órákon át ébrednem, és nem volt szükségem reggeli kávéra vagy zuhanyra, hogy tökéletesen éber legyek.
- Hagytam odalent pár csekket. Be tudnád fizetni? Meg van egy pár ingem, amit ki kéne tisztíttatni…
- Rendben, elintézem – mondtam mosolyogva, miközben öltözködtem a rendes ruhámba.
Hát… Jobb elképzelésem is volt, mint a postán és a tisztítóban sorakozni, de végül is semmi halaszthatatlan. Alice tud várni egy pár napot a vásárlással…
- Meg van egy könyvlistám. Meg kéne venni őket, de nincs időm. Elintéznéd? És be kéne vásárolni a látszat kedvéért.
Most csak Sparkusra néztem. Talán könnyebb lett volna megmondani, hogy tudok magamra figyelni kettőnkre vagyis négyünkre, és tudom, mi a dolgom. De nem tudtam csak úgy odavágni neki a dolgot. Túl csábosan és szexisen mosolygott. Így csak én is mosolyogtam rá, és hagytam, hogy érezzem a szerelmet. Így sokkal könnyebb.
- És a cipőm a cipésznél van. Érte tudnál menni? – Majd kirohant, és a következő pillanatban már hallottam, hogy elindul a kocsijának a motorja, majd elindult az egyetemre.
Még szerencse, hogy csak a fél várost kell körbeautóznom a cuccai miatt…
Totál szerencse!
Ha panaszkodom, ha nem, akkor is meg fogom csinálni, úgyhogy könnyebb, ha beletörődöm, és megcsinálok mindent. Más úgyse intézi el, csak én vagyok.
De! Van valami, ami már felvidít az ilyen háziasszonyoknak való munkában… Az, hogy nem kell egyedül csinálnom! Ha minden jól megy, akkor lehet, hogy ráveszem valahogy Alice-t vagy Jaspert, hogy velem jöjjenek.
- Hahó! Jó reggelt! – kiáltottam be a zárt ajtón, majd be is kopogtam a biztonság kedvéért.
Odabentről nem jött ki egyetlen hang sem, pedig biztosan tudtam, hogy tegnap ide feküdtek le aludni…
Óvatosan kinyitottam az ajtót… Ki tudja, talán együtt zuhanyoznak vagy valami ilyesmi. Bár nem nagyon tudok Alice és Jasper ilyenfajta szokásairól.
Hát nem kellett csalódnom, ugyanis a szoba üres volt. Ilyen szempontból csalódnom kellett, hisz nem voltak ott. De nem hancúroztak sem az ágyban, sem a zuhany alatt…
Végül is. Lehet, hogy lent vannak már régen.
Lementem a nappaliba, és ismét igazam lett. A dohányzóasztalon egy gyorsan megírt levelet találtam, ami alapján Alice és Jasper vadászni mentek –már megint- és este jönnek.
Akkor ennyit, hogy nem lesz unalmas a mai napom…

Csekkek, ingek, lista, cipészhez a jegy… Kocsikulcs, pénz…
Minden megvan. Épp a táskámba dobáltam a pénztárcám meg a kulcsokat. Az egyik kezembe a rakat csekk volt, meg a lista. A másikban Sparkus ingei.
Aztán rájöttem, hogy a kocsikulcs kéne… Kivettem a táskámból, és megint ellenőriztem mindent. Szuper! A cipészhez azt a cédulát bent hagytam…
Az anyósülésre bedobáltam az ingeket, a táskám, majd a csekkekkel és a kulccsal együtt visszamentem a lakásba.
Még jó, hogy észrevettem, különben fordulhattam volna! Most már teljes harci díszben indultam neki az útnak.
Akkor legyen posta, könyves, cipész és tisztító…
Vagy… Ahogy útba esik.
Azért még magamnak is be kell vallanom, hogy huszonegy évesen nem főállású feleségnek képzeltem el magam. Talán biológusnak, vagy orvosnak… Nem! A vértől rosszul leszek. Vagyis még egy régebbi életemben rosszul voltam a vértől. De azt egyszer biztos, hogy nem feleségnek képzeltem magam… Vagy legalábbis inkább az Ő feleségének…
Wáo! Nagyon régóta most gondoltam először Rá. És most nem is úgy, mint egy közömbös ismerősre, hanem valahogy úgy, mintha sokat vesztettem volna… Mintha bántana, hogy nem maradt velem… Mintha hiányozna…
De ez elég hülyeség még tőlem is! Hogy hiányozhatna Ő, akit nem vagyok hajlandó a nevén nevezni, amikor itt van nekem Sparkus? Ő, akit a nevén nevezek. Sparkus kedves, és aranyos, és törődik velem… Na meg szeretem… Kell ennél több.
És csak most vettem észre, hogy elhajtottam a posta mellett…
Majd visszafelé.

Sparkus ingei a tisztítóban, a cipője az anyósülésen. A könyvek dobozokban a csomagtartóban, a csekkeket meg most rakom el.
Azt hiszem minden megvan, itt az ideje hazamenni.
Amikor Sparkus azt mondta kell neki néhány könyv, azt hittem tényleg néhányról van szó, és nem harminckettőről... De mindegy.
Az egész délelőttöm elment, és már nem nagyon vágytam semmire, csak valami agyzsibbasztó filmre, amitől ki tudok kapcsolni. Amin nem kell gondolkodnom, és ismételgetni, hogy „Csekk, tisztító, cipész, bolt”.
Aztán rá kellett döbbennem, hogy mégse vagyok kész, mert enni is kell vennem. Főleg most, hogy Alice-ék is nálunk laknak.
Felsóhajtottam. Este lesz mire hazaérek! De mindegy… Megcsinálom, mert meg kell csinálni. És kész!

A kertvárosi feleség mosolyát felöltve szálltam ki a kocsiból, hátha valaki felismer, és üres beszélgetésre akarja pazarolni az idejét. A kertvárosi feleség nyugalmával és lassúságával néztem végig minden egyes sort, és válogattam a termékek között, miközben egyáltalán nem érdeket, hogy mit veszek.
Aztán, amikor már két perce tanulmányoztam egy dobozt, ami azt se tudtam, hogy mi, akkor tűnt fel, hogy konzervezett pacal. Inkább visszatettem a polcra, és továbbhaladtam.
Megdöbbentő összeget fizettem, majd mintha nyugodt lennék, és nem érdekelne, kifizettem mindent.
Mázli, hogy Sparkus sokat keres… És, hogy eltart. Több mint egy éve.
Mint egy kitartott nő! Egy kitartott, szörnyű nő! Vagy feleség! Egy kitartott feleség!
Ez reménytelen.

- Hahó! Megjöttem! – kiáltotta, ahogy három zacskóval a kezemben kinyitottam az ajtót. Már sötét volt, és az egész házban égett a villany. A nappaliban Sparkus és Jasper röhögtek, Alice meg a tévét nézte, nem épp nagy lelkesedéssel.
- Bella! – kiáltott fel Alice, majd rögtön odajött hozzám, és elvett tőlem egy zacskót. – Annyira hiányoztál! – mondta majd a konyha felé ment.
- Szia, Alice! Kerestelek titeket reggel, de nem találtam egyikkőtöket sem… - mondtam, majd mindent ledobtam a pultra, és már fordultam is vissza a kocsihoz.
Alice mint egy kiskutya jött utánam, és kikérdezett a napom minden egyes említésre sem méltó pillanatáról…
- Segíthetek? – kérdezte Jasper, amikor látta, hogy megint fordulni akarunk… Meg se várta a választ rögtön utánunk jött, Sparkus meg elkezdte kapcsolgatni a tévét… Biztos fáradt, és azért nem segít…
Kinyitottam a csomagtartót, és Jasper felkapta mindkét dobozt, amiben a könyvek voltak. Alice hozta Sparkus cipőjét, így nekem csak a táskám maradt.
- És ti mit csináltatok? – kérdeztem, ahogy befelé haladtunk.
- Semmi érdekeset. Főleg csak beszélgettünk – mondta Alice és rám mosolygott.
Hát… Azt írták, hogy vadászni mennek, és most mégis beszélgettek. Én is velük mentem volna szívesen! A beszélgetés már nekem is elkelne…
De végül is, ha meg is várnak, akkor sem tudtam volna velük menni, mert bizony dolgom volt… A háziasszony dolga!
- Bella! Holnap, te, én és egy megtömött bankszámla és a Plaza, rendben? – kérdezte Alice mosolyogva. – Plusz még Jasper, hogy cipekedjen – suttogta csak nekem, de erősen kétlem, hogy az említett férfi nem hallotta meg.
Én erre elnevettem magam, Jasper meg fintorra húzta a száját. Vajon hányszor játszotta el ugyanezt vele Alice? Van egy tippem, hogy jó sokszor…
Alice sunyin rám kacsintott, majd belépett a házba. Némán ledobta a dobozt a cipőtartó mellé, majd felment a lépcsőn. Jasper is lerakta a dobozokat az előszoba szekrényére, majd követte Alice-t.
Én meg odamentem Sparkushoz.
- Szia! – mondtam, kicsit mérgesen, majd elvettem tőle a távirányítót, kikapcsoltam a tévét, és leültem vele szemben.
- Mi a baj, kedves? – kérdezte édesen, és szívdobogtatóan nézett rám.
Most tényleg le akartam szúrni. Azért, amiért így viselkedett. A nyakamba varr egy rakat dolgot, amikor a szabadnapján is meg tudná csinálni mindet. Azért, mert nem jött oda köszönni nekem, egyáltalán nem is köszönt, amikor hazaértem! Azért, mert nem jött ki segíteni… Mert nem úgy viselkedik, mint Sparkus… Ez valaki más!
De nem ment. Sparkus szeme csillogott, és úgy, ahogy csak nekem szokott. Szerelmesen nézett engem, és most nem volt szívem eloltani azokat a csillagokat. Hadd ragyogjanak még egy ideig!

- Semmi – mondtam egyszerűen, majd odamentem hozzá és az ölébe ültem. Ő átkarolt, és megcsókolt.
Jó, ez így! Azért vagyok neki, hogy segítsek, amíg nem kezdek el tanulni… És szívesen csinálom…
- Holnap Alice-szel vásárolni megyek. Későn jövök – mondtam, majd kiszálltam az öléből, és elindultam felfelé.
- Rendben, menj csak! – rám mosolygott, majd megint bekapcsolta a tévét.

- Nem! Még egy nap, és…
- Jasper! Kérlek…
Alice és Jasper éppen veszekedtek a szobában. Furcsa volt, mert eddig nem hallottam őket soha veszekedni. Eddig mindig csendben megoldották a dolgokat, de soha nem vitáztak. Valahogy az idillikus páruk messze állt a vitától. És most mégis veszekedtek. Elég egyértelműen a holnapi bevásárlásról, hisz Jasper nem nagyon kedveli az ilyeneket…
Csendesen haladtam el az ajtajuk előtt, majd a hálónkba menekülve egy könyvet kerestem, amit szívesen olvasok. Valami jót, amivel átvészelhetem az éjszakát.
Úgy, hogy semmit nem csinálsz egész nap, úgy még unalmasabb az éjszaka. Vagy fekszel az ágyban és elemzed a plafont, vagy olvasol, de lámpa nélkül szigorúan! Vagy csak vagy.
A szeretkezés megtiltva, hisz meghallják a szomszédok! A zongorázás megtiltva hasonló okokból. Az olvasás szintén a lámpa miatt. És minden, aminek értelme van megtiltva…
Néha megkérdezem magamtól, mit is keresek én a kertvárosban, amikor a család olyan jól megoldotta ezt a problémát! A Cullen család természetesen. Hogy elvonultak, és senkit nem zavart, hogy mennyire hangosak, vagy meddig van feloltva a villany, és azt csinálhattak, amit akartak…
Egy nap alatt kétszer jutottak eszembe Cullenék… Biztos csak Alice-ék miatt!

- Azt hiszem szükségünk van még egy kis Chanel-re! – kiáltott Alice, ahogy a zacskókat szemlélte Jasper kezében. Olyan szempontból könnyű volt Jaspernek, hogy több hasonló sorsú férfitől együtt érző tekinteteket kapott, de bizony nem tudott kibújni a vásárlás súlya alól. Ez van Jasper! Hozd csak utánunk a rengeteg emblémás táskát, amiben ráadásul női ruhák vannak!
Nem. Azt hiszem, mégse sajnálom, pedig lehet, hogy kéne… De nem.
- Mama! Mama megvagy! – kiáltott egy vékony hang, majd rögtön egy kis nyomást éreztem a derekam tájékában.
Én megfordultam, és megfagyva néztem a kis szőke lányt, aki a derekamat karolta.
A kislány felemelte a fejét… Még csak öt éves lehetett. Mosolyogva nézett rám, én meg rá, de én nem mosolyogtam. Pedig tényleg mosolyogni akartam. Mosolyogni a kislányra, aki gyönyörű volt. De nem tudtam, mert… Nem ment…
A kislány arcáról lefagyott a mosoly, és majdnem elkezdett sírni…
- Nézd csak! – térdelt a kislányhoz Alice, és egy nő felé mutatott, aki kétségbeesetten forgolódott ide-oda. – Az ott nem a te mamád? – kérdezte, majd nő felé intettem, és halványan a kislányra mosolyogott.
A kislány ugyanazzal a lendülettel, amivel nekem jött nekiment a mamájának. Az anyuka megkönnyebbülve ölelte át a gyereket, majd megkérte, hogy még egyszer ne tűnjön el…
Jajj! Ez nekem túlságosan idillikus! Kibírhatatlanul idilli!

- Bella… Jól vagy? – kérdezte Alice, amint felállt, majd megérintette a karomat.
És nekem csak most tűnt fel, hogy csak nézem a kislány, és a mamáját már vagy egy perce… Azt hiszem most tudatosodott benne, hogy soha nem lesz gyerekem… Soha, de soha. Pedig lehet, hogy egy idő után eléggé érettnek érezném magam hozzá. Amikor már valakiről gondoskodni szeretnék…
- Hát ezt nem hiszem el!
- Üdv a halhatatlanok közt, Bella!
A hang irányába fordultam, és magdöbbent Rose-zal néztem szembe, meg egy hatalmas vigyorú Emmettel. Emmettnél szintén emblémás zacskók voltak, amiket rögtön ledobott, majd felkapott engem.
- Már mióta várok erre! - kiáltott, és megpörgetett, majd cuppanós puszit nyomott az arcomra.
- Emmett… - Én meg csak dadogtam, mert nem tudtam mit mondani. Először megjelenik Alice meg Jasper, utána állandóan a család van az eszembe, most meg megjelennek ők…
Itt valaki nagyon akar valamit… És az nem az akciózás a Pradánál…
- Csini lettél, húgica! – mondta Emmett, majd látványosan végigmért tetőtől-talpig.
- Szervusz, Bella! – szólt kimérten Rose, majd mind a két arcomat megpuszilta. – Örülök, hogy látlak.
És ennek ellenére olyan kimért, mint eddig is…
Furcsa volt. És nem az, hogy megint láttam őket, hanem az, hogy… Húgica??? Csak úgy elmentek köszönés nélkül, búcsú nélkül, annyit nem mondtak, hogy viszlát. Nem akarták, hogy a családhoz tartozzam… Vagyis csak Edward nem akarta, és most húgica???
Így is a húga vagyok, hagy nem vagyok a családjában? Hogy nem látott két éve?
Így is a húga vagyok?
- Húgi? – kérdeztem közömbösen, és próbáltam elrejteni megdöbbenésem.
- Tudod, hogy mindig is a húgimnak tekintettelek. Legalábbis, amíg nem lettél ilyen dögös… Most szívesebben hívnálak valami másnak, de tudod már vagy tizenötször elköteleztem magam…
- És most fogod tizenhatodszor, kedvesem – szúrta közbe Rose, és látszott rajta, hogy nem bánja a megjegyzést. Hozzászokott, vagy tudja, hogy Emmett csak őt szereti?
Milyen lehet szerelemféltés nélkül élni? Amikor unod, hogy csak az övé vagy, és csak a tiéd a másik? Amikor nem kell attól félni, hogy jön egy másik… Vagy, hogy elmúlik a szerelem?
De hisz, én is így élek Sparkusszal. Szeretem, és tudom, hogy mindig szeretni fog! És jó érzés!
- Alice! – kiáltott fel hirtelen Emmett, és Alice-t is egy hatalmas bordaropogtató ölelésben részesítette.
Megölelt mindenki mindenkit, és hirtelen megint úgy éreztem magam, mint régen Forksban. Hogy ez egy klassz család, és ide szívesen tartoznék… De mire teljesen elmerülhettem volna ebben az érzésben rá kellett jönnöm, hogy nekem családom van!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés