Nem néztek ránk.

Azt nem mondanám, hogy nem érdekelte volna őket, hogy ott vagyunk, vagy, hogy még mindig ott vagyok. Talán már megszoktak, és természetes volt, hogy Edwarddal együtt megyek mindenhova.
És, ami még rosszabb volt, hogy már én is megszoktam, hogy ott van mellettem. Nem tudnék tőle elszakadni… Egyszerűen nem menne.
Rose éppen egy könyvet olvasott, elég nagy lelkesedéssel… Még fel is emelte, és eltátotta a száját… Lehet, hogy inkább valami divatlap volt, és a derékvonal újabb hajnalán csodálkozott el ennyire… Alice fejjel lefelé ült az egyik fotelben, ami eléggé… furcsa volt. Lába a háttámlán, háta meg az ülő részén. Így még nem láttam. A szemét becsukta, a haja a földet seperte, de egyáltalán nem zavartatta magát. Emmett meg Jasper focit néztek, Esme meg Carlisle halkan beszélgettek valamiről.
Edward leült a kanapéra, én meg mellé telepedtem.

Nem akartam beszélni. Túl… családias volt az egész légkör, hogy valamivel elrontsuk. Olyan természetes… És mindennapi. Lehet, hogy illő lenne, ha lelkiismeret furdalásom lenne. Mielőtt én berobbantam, de szó szerint az életükbe, teljesen nyugodt volt minden napjuk. Talán mind ugyan ilyen volt. És erre jövök én, és minden megváltozik.
Vagy ha nem is minden, de az eléggé nagy változás, hogy az egész családot ki akarják nyírni. Vagy kivégeztetni csak azért, mert én itt vagyok. És ez elég szomorú.
De hazug lennék, ha azt mondanám, hogy megbántam. Mert nem. Mert életemben először vagyok szerelmes. És ez jó érzés…
Akaratlanul néztem Edwardra és mosolyodtam el. Érte megéri… De nem halhat meg az egész család, csak azért, hogy én Edwarddal lehessek…
Ez nem normális! Ez egyszerűen… megoldhatatlan.
- Szóval. Lenne egy kis problémánk – mondta Edward, és a családra nézett.
- Bella terhes! – vágta rá Emmett és rám mutatva felpattant a helyéről.
- Nem vagyok terhes – mondtam, és összeráncoltam a szemöldökömet. Tudtommal ez lehetetlen…
- Pedig már majdnem reménykedtem – mondta Emmett, leengedte a karját, és leroskadt a helyére.
- Szívem, ha gyerekre vágysz, akkor nézz bele a tükörbe – mondta Rose felnézve a könyvéből.
- Rohadt vicces, Rose! – mondta Emmett egy huncut mosollyal jutalmazta a feleségét.

- Elég komoly lenne – mondta Edward még mindig komolyan. Azért néha csodálom a kitartását…
- Rendicsek! – mondta Emmett, és felpattant. Ledobta a párnát a földre és törökülésben ráült. A kezét térdére támasztotta, arra meg a fejét… Nevetséges…
- Csak azért akar megöletni Aro, mert Bella itt van – mondta Edward csak úgy. Bele a közepébe. Semmi előkészítés, vagy nem tudom mi. Csak így kezdjük a közepén!

Emmett kihúzta magát ültében és döbbenten nézett rám. Rose lerakta a könyvét, Alice meg egy pillanat alatt fordult meg. Már megint mindenki rám nézett. Hát megértem… De ez már kicsit zavaró és kínos.
- Szóval, ha Bella nem lenne itt, akkor életben maradhatnánk? – kérdezte Rose könnyedén, megtörve a csendet. Edward erre halkan morogni kezdett.
Ez most azért volt, mert még a feltételezés is bántja, hogy nem intéznék el a Volturit, vagy mert nem akarja, hogy elmenjek?
Nem… Nem akarja, hogy elmenjek. Már mondta…
- Így is életben maradnánk! – kiáltott Emmett és szinte dühösen meredt a feleségére.
Alice is felháborodva meredt Rose-ra.
- Igen – mondtam egyszerűen és határozottan. - Az egész csak miattam van.
- Értem – Rose előbbi határozottsága köddé vált, amint meglátta testvérei arcát. Pedig logikus volt a kérdése, és teljesen ész szerű is. Ha én nem lennék, nem lenne ez az egész…
- De Aro miért nem akarja, hogy itt legyél? – kérdezte Carlisle, és felállt a fotelből. Köröket kezdett róni az asztal körül és eléggé idegesnek tűnt.
- Nem akarja, hogy jól érezzem magam – mondtam, és próbáltam nem Edwardra nézni. Mert bizony csak miatta éreztem magam jól.
- De, ha te is volturis vagy, akkor miért akar ennyire… keresztbe tenni neked? – Carlisle továbbra is körözött, de néha rám nézett. Értetlenség. Csak ennyi volt az arcára írva.

- Nem vagyok volturis – mondtam, és hátradőltem a kanapén. Becsuktam a szemem, mert tudtam, hogy megint mindenki engem nézett. Nem akartam látni a sok szempárt. Már túl sok volt… - Csak a Volturi bérgyilkosa vagyok. Véletlenül lettem megteremtve és, hogy valami hasznom legyen, ezért lettem a személyi gyilkoló gépük.
- Értem – mondta Carlisle, és hallottam, hogy abbahagyja a járkálást.
- És ezért kell megölnöd minket? – Most Jasper hangját hallottam. Nyugodt volt, ami nagyon meglepett. Nem is hallottam még ennyire kiegyensúlyozottnak Jasper hangját. Vajon őt, miért nem izgatja ez az egész?
- Nem öllek meg titeket! – mondtam, és megint előredőltem. Jasperre néztem, szinte már vádlón, hogy ilyet feltételez rólam.
Eszem ágában sincs megölni a családot!
- És mivel Bella nem öl meg minket, ezért őt végzik ki – mondta Edward haragosan.
Azt hiszem, jó, hogy nincs itt Aro, mert Edward egy kanál vízben meg tudná fojtani… És talán még segítenék is neki.
- Én elmennék, hogy ne essen bajotok… - Szinte már mentegetőzve néztem mindenkire. Bocsánat, hogy élek! Bocsánat, hogy itt vagyok! Bocsánat, hogy szeretem Edwardot!
- De nem mész el! – kiáltott Edward, és dühösen meredt rám. - Sehova nem mehetsz – tette még hozzá.
- De nem megyek – mondtam halkan Edward szemét kémlelve.
Hirtelen megváltozott a tekintete, a dühnek már nyoma sem volt, és csak szeretetet láttam. Soha nem nézett így rám senki. És egyszerűen jól esett…

- Akkor egyértelmű, hogy harcolunk – mondta Carlisle tényszerűen.
- Vagy valami olyasmi – tette hozzá Jasper. - Erősen kétlem, hogy az egész Volturi fogja magát, és idejön csak azért, hogy kivégezzék Bellát. Öt főnél többre nem is kell számítani. – Hallottam, amit mond, és fel is fogtam… De nem érdekelt. Egyszerűen jobb és könnyebb volt Edward szemeit nézni. Aztán Edward elfordította a fejét, én meg újra feldolgoztam, amit Jasper mondott.
Ez a hideg elemzés furcsa volt. Így talán van esélyünk. Így könnyű is lehetne?
- Ketten jönnek – mondta Alice ködös tekintettel -, egy nagydarab és egy alacsony. Félix… és talán Dimitrij… Nem tudom, mikor érnek ide. Csak azt, hogy elindultak.
- Félix? – kérdeztem mosolyogva Alice-t.
- Azt hiszem – mondta, és a tekintete újra tiszta volt. - És Dimitrij.
- Nevetséges – mondtam csak úgy magamnak, és elnevettem magam.
Edward kérdő tekintettel nézett rám. Fogadtam volna, hogy a többiek se értik, hogy miért is nevetek…
- Ők a barátaim – mondtam, és felálltam. - Aro aztán nem semmi. Nem elég, hogy megöl, de még a barátaimmal ölet meg… Egy élvezet lesz! Már csak Heidi hiányozna!– kiáltottam, és megint nevetni kezdtem.
Szánalmas volt. Ennél mélyebbre már senki nem süllyedhet. Se én, se Aro.
- Legalább a tudat meglesz, hogy barátságból öltek meg – mondtam, de már nem nevettem csak mosolyogtam. A család szinte borzadva nézett rám.
Megértem. Nem lehettem egy élvezetes látvány, ahogy röhögtem a saját halálomon… De már nem tudtam mit csinálni. Ez már a szánalmas köbe… Vagy még afelett van. Ez… röhejes!

- Nem fognak megölni – mondta Edward, és értetlen tekintete elbizonytalanított. Csak nekem ennyire… nevetséges az egész helyzet?
- Nem hagyom, hogy bántsátok őket – mondtam komolyan, és sorba végignéztem a családon. - Ők ugyanúgy a barátaim, mint ti, és még régebb óta. És nem tudnak mit csinálni. Ha Aro azt mondta, hogy meg kell halnom, akkor meghalok.
- Bella! – Edward felpattant a helyéről, és elém állt. - Te nem vagy jól – mondta egyszerűen, majd a tenyerét az arcomra simította.
- Jól vagyok…
Nem hagyhatom.
Nem akarom, hogy a Cullen család haljon meg, és azt se, hogy Félixnek vagy Dimitrijnek baja essen. A családom lettek a Cullenék, Félix és Dimitrij meg a barátaim voltak… Egyiküket se akarom elveszíteni. Egyikük se harcolhat csak azért, hogy én éljek… Értelmetlen.

Vajon van olyan, hogy sors? Ami meg van írva előre, amikor már megszületsz, és teljesen mindegy, hogy hogyan viselkedsz, mit csinálsz, már előre el van rendelve… minden. Előre megvan a helyed a menyben vagy a pokolban.
Akkor mindegy, hogy hogyan viselkedsz idelent a földön. Csinálj, amit akarsz, ha úgyis a pokolba kerülsz! Gyilkolj, és rabolj, ha mindegy. Ha semmivel nem tudsz magadon segíteni, akkor, miért legyél jó? Miért ne csinálhatnád, amihez kedved van? Habzsold az élvezeteket, élj a mának! Csak azzal foglalkozz, amit te akarsz! Ne hallgass másra, ne foglalkozz semmivel. Te légy a fontos! Csak te! A te sorsod, a te életed, hát éld úgy, ahogy kedved tartja. Úgyis te vezekelsz majd az életed miatt, nem más. Csak te számolhatsz el, te mondhatod, hogy: „Megtettem, mert meg akartam tenni!” Senki nem bűnhődik miattad. Senki nem megy helyetted a pokolba… Te vagy a felelős magadért. Hát akkor tégy, amit csak akarsz!
Vajon meg volt írva a sorsa mindenkinek?
Előre kész egy hatalmas könyvben, és aszerint történik minden? Rómeó azért vett mérget… Júlia is amiatt ébred másodpercekkel később… Kathy azért nem lehetett soha boldog Heathcliffel… Henriknek azért nem született fiúgyermeke. Le volt írva, és úgy volt elrendelve…
Le van írva, ki boldog és ki nem? És ezt, hogy döntik el? Feldobnak egy pénzérmét? Ha fej, akkor minden úgy lesz, ahogy ő akarja; ha írás, akkor szenvedjen? Kártyáznak? Vagy, hogy döntik el, ki boldog és ki nem?
Képzeletemben magam előtt láttam az én oldalamat. Egyszerűen csak Bella családnév nélkül… Boldogtalan, amíg csak él…
Talán le van írva, hogy meg kell ismernem Edwardot, hogy belé kell szeretnem, hogy utána szépen végignézze a halálom. Hogy megszakadjon a szívem a fájdalmától, és ne úgy távozzak, hogy mosolyog, hanem szenved… Le van írva?
És engem miért büntetnek? Nem azért csináltam, mert kedvem volt hozzá! Nem azért öltem, mert akartam! Csak azért, mert erre köteleztek! Én nem akartam!
De nem lehet megfordítani az időt. Nem lehet azt mondani, hogy újrajátszás, és kezdjük elölről… Nincs visszatekerés, mint a videón.
Pedig mennyire kellemes lenne! Bármikor csinál valami hülyeséget az ember, fogja a saját maga kis távirányítóját, és visszatekeri az egészet. És nem követné el a hibákat, ami miatt rosszul érzi magát. A világ seperc alatt lehetne boldog, és miden probléma megoldódhatna…
Bár én nem tekernék vissza… Ha nem megyünk el a családdal Olaszországba… Ha nem változtatnak át… Ha nem osztják rám ezt a borzalmas szerepet… Akkor soha nem találkozom vele.
Ezért a két hét boldogságért megérte szenvedni évekig. Ennyi jutott ki nekem. Ennyi maradt… Én csak ennyit kaptam, de ezt is köszönöm. Ennek is örülök.

- Költözzünk el – mondta Edward még mindig az arcomat fogva, és mélyen a szemembe nézve.
- Dimitrij nyomkövető – mondtam egyszerűen, és én is Edwardot néztem. - Értelmetlen. Megtalál.
- Biztos van valamilyen megoldás! – kiáltott Esme a hátunk mögül. Először szólalt meg, amióta lejöttünk. Furcsa volt. Aggódó, és kétségbeesett. Talán félti a családját, félti a szerelmét, félti saját magát is…
- Nincsen – mondtam, és elszakítottam a tekintetem Edwardétól… - Nincs megoldás…
Meg fognak ölni. És mivel nem mehetek el, Edward nem enged, ezért végignézhetik, ahogy meghalok…
És ha már csak pár napom van hátra, amíg ideérnek, akkor azt szeretném boldogan eltölteni.
Szeretnék utoljára teli torokból nevetni. Utoljára valami hülyeséget csinálni. Utoljára Edwardra nézni. Utoljára kimondani, mit is érzek.
Még a halálra ítéltnek is van egy utolsó kívánsága… Hagy legyen nekem is! Csak egy egészen kicsit! Legyek még boldog egyszer… Utoljára az életemben!

Megfogtam Edward kezét, és elindultam kifelé a házból. A garázs felé mentem, és megálltam a rengeteg kocsi előtt.
- Melyik a kedvenced? – kérdeztem Edwardra mosolyogva.
Ő értetlenül nézett rám, és újra maga felé fordított. Túl tiszta, és túl őszinte volt a tekintete. Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen rá néznem. Pedig mást se akartam, csak őt nézni állandóan… És most mégse ment.
Edward két kezébe fogta a fejem, és kényszerített, hogy rá nézzek. Talán rémület volt a tekintetében… Talán félelem, és talán beletörődés…
Mi nem lehetünk együtt… Nem élünk sokáig, és nem élünk boldogan, mert soha meg nem halunk… Nekünk nincs esély. Nincs remény. Nekünk csak a ma van, és a most.
- Soha nem voltam még vidámparkban – mondtam, és rá mosolyogtam.
Most ne kérdezz, Edward! Ne nézz rám esdekelve… Ne akarja megérteni. Ne akarj megmenteni… Ez olyan, mint amikor valaki egy halálos betegbe szeret bele. Nincs menekvés, nincs esély… Ők se tudják, hogy mennyi idejük is van. Mi se tudjuk.
Nem tudom, hogy egy napom van, vagy egy hetem, de a végkimenetel biztos. Akkor hagy legyek boldog, még ezekben az órákban.
Nem akartam gondolkodni, nem akartam érezni, nem akartam rágódni a jövőn, vagy a megoldáson, mert nincs. Csak vele, csak most…

- Az Aston Martin – mondta végül Edward, és előszedte a kulcsait.
Beültem a kocsiba, Edward meg beindította a motort. Utána a kezem után kapott.
Szorosan fogta, mintha nem akarná elengedni soha se. Még a sebességváltóra is odahúzta és éreztem, hogy néha az ujjai a csuklómat cirógatják.
Gyorsan haladtunk, a szél belekapott a hajamba, de nem nyúltam oda, hogy kisimítsam a szememből. Hátrahajtottam a fejem, becsuktam a szemem, és csak éreztem.
Hallottam az embereket. A lépéseket, és a légvételüket. Éreztem az illatukat, mind más volt, és bármelyiket meg tudtam különböztetni egymástól. Hallottam a hangjukat. Volt, aki dühös volt, volt aki nyugodt…
Nem tudják értékelni az életet. Nem tudják, mit is jelent élni. Nem értik, miért is szép, hogy élhetnek. Nem értékelik az apró csodákat. Csak panaszkodnak, hogy szörnyű az életük… Hogy nincs pénzük semmire… És nem veszik észre, hogy kinyílt a tulipán a kertben. Hogy a kismadár kikelt a fa tetején…
Nem veszik észre, hogy a nap ma is felkelt, és ma is meleget áraszt. Hogy az ég ma is kék, hogy a fű zöldebb, mint tegnap…
Elmerülünk a problémákban, a gondokban, és azzal foglalkozunk, ami nincs; nem azzal, ami van.
Ezek az emberek, ha tudnák, hogy holnap itt a világ vége, boldogabban élnének?
Kedvesebbek lennének a gyerekeikkel? Előre engednék az idős nénit a buszon? Átadnák a helyet egy terhes kismamának? Jobban élnénk, ha minden nap utolsó lenne?
Ha tudnánk, nincs tovább, most van lehetőséged kimondani azt, amit eddig nem mondtál ki. Most mondj köszönetet, amiért eddig nem mondtál. Most adj hálát, hogy vagy! Most mondd, hogy szeretlek! Most, mert holnap nem lesz. Nem lesz másnap… Nem lesz később. Nincs menekvés, nincs lehetőség. Nem tudod az időt halogatni…
Csak most van! Nincs holnap!

- Szeretlek – suttogtam fel sem emelve a fejemet, tudva, hogy Edward így is meghallja.
A szemeimet szorosan összezártam. Nem akartam választ, nem akartam reakciót. Csak tudja… Megszorítottam a kezét, és reméltem, megérti, nem kell válasz. Ne hazudjon, ha az nem igaz… Ne vigasztaljon… Csak tudja!
Elmosolyodtam, hogy életemben először mondtam őszintén ezt valakinek. És hihetetlen érzés volt… Felemelő. Szinte megkönnyebbültem! Nem azért, mert teher volt, hanem, mert ő is tudja.
Tudja, és ez nekem elég. Csak ennyi kell… Ennyi, és nem több. Csak tudja…

Két óra múlva Edward leparkolt egy vidámpark előtt.
Színes volt, és zsúfolt. Emberek nevettek és kiabáltak mindenhol. A vidámságuk rám is átragadt, és én is mosolyogni kezdtem. Mint egy kisgyerek kapaszkodtam Edward karjába, aki csak mosolyogva nézett le rám. Egy puszit adott a homlokomra, majd megindult a kassza felé.
Megvette a jegyeket, majd bementünk.
- Kipróbáljuk? – kérdeztem az óriáskerékre mutatva. - És azt? – Most a ringispilre mutattam. - És azt is! – Az egyik hullámvasútra mutattam a sok közül.
Egyre több szerkezetet láttam meg, és én egyre többet akartam.
- Azt is! – kiáltottam és a csészékre néztem. - Mindet! Edward, én mindet akarom! – mondtam, és mosolyogva futni kezdtem az egyik felé.
- Bella! – Edward elkapta a kezem, és visszarántott magához. - Mindre van időnk – mondta, majd pillekönnyű csókot nyomott ajkaimra.
- Talán csak időnk nincs, Edward… Minden másunk van… De időnk nincs – mondtam, és átkarolva nyakát a vállába temettem az arcomat.
Szorosan vont magához a derekamnál fogva, és éreztem, hogy gyorsabban szedi a levegőt.
Egyik keze felkúszott a nyakamhoz, és szinte magához préselt.

Elszakadtam tőle, és szemeibe néztem.
Ne mond ki! Tudtam, hogy mondani akar valamit. A száját is nyitotta, hogy végre kimondja. A tekintetem könyörgött, hogy semmit nem mondjon… Csak még nehezebb lenne az egész.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és húzni kezdtem az egyik szerkezet felé…
Két szomorú alak a vidámpark közepén…

Záráskor jöttünk ki, én Edward derekát fogtam, ő meg a vállamat karolta át. Edward másik kezében egy hatalmas medve volt, amit a céllövőben nyert. Persze nekem adta, de nekem nem volt kedvem hozni… Szándékomban állt Emmettnek adni…
Csöndben haladtunk a kocsi felé, és lassabban, mint megszokott volt. Nem akartunk sietni. Talán csak az időt akartuk meghosszabbítani, ami van.
Nevettünk, és mosolyogtunk egymásra. Játszottunk a vidámpark szökőkútjában.
Kinevetett, amikor nem sikerült eltalálni az egyik dobozt. Tetettük a boldogságot, és próbáltunk gondtalannak tűnni. De nem voltunk azok.
Szinte nevetséges volt, ahogy mindketten megpróbáltuk elrejteni egymás elől a valódi érzéseinket. A fájdalmat, és a búcsút… A reménytelenséget, és a reményt, hátha mégse lesz úgy, ahogy lesz.
Nevettünk, de nem voltunk boldogok… Színészkedtünk egymásnak, pedig tudtuk mit is gondol a másik.
Már sötét volt, amikor beültünk az autóba, és mind a ketten mosolyt erőltettünk az ajkunkra.
Edward ugyanúgy fogta a kezem, én meg ugyanúgy becsukott szemmel feküdtem az ülésen.

Talán hiba volt a vidámparkba jönni.
Akartam látni, de nem így… Talán otthon kellett volna maradnunk… Látni a sok embert, aki tényleg boldog volt, és tényleg élvezte, hogy ott van… De fölösleges volt már miatta aggódni. Ez is elmúlt. Még egy nappal kevesebb. Még kevesebb idő… egymásra.

Némán, szó nélkül értünk vissza a lakáshoz.
A villanyok égtek, és olyan volt, mintha épp egy buli lenne. A zene hangosan szólt.
Egymás kezét fogva mentünk be, ahol a zene ellenére mindenki a nappaliban volt.
Alice hason fekve olvasott, a lábfejét a zene ütemére mozgatta; Emmett és Jasper sakkozott, bár meg nem tudtam mondani, hogy milyet, mert nyolc sakktábla volt egymás mellé rakva, és fejenként vagy hatvan bábuval mozogtak… Rose és Esme egy hatalmas rajztömb felett görnyedt, Carlisle meg a tévében egy műtétet nézett.
- Az az enyém, ugye? – kérdezte Emmett túlkiabálva a zenét, amint észrevette a hatalmas macit. Felpattant a különös sakktábla mellől, és elénk jött.
- Igen, a tiéd – mondtam, és a kezébe nyomtam a macit.
Emmett egy puszit nyomott az arcomra, rám kacsintott, majd visszament Jasperhez.

Rose egy távirányítóval kikapcsolta a lejátszót, így megint csend lett.
Senki nem kérdezett, vagy nézett ránk. Csak csönd…
Erre én elengedtem Edwardot, és felmentem a szobájába. Sokadszorra is az ablak elé álltam, és csak néztem az erdőt.
Nyomasztó volt. Talán ez a legjobb szó rá. A ház, ami eddig a védelmemet szolgálta, és ahol eddig mindig jól éreztem magam, most inkább félelmetes volt. Oda volt a könnyed hangulat, mindenki pattanásig volt feszülve, senki nem volt könnyed…
Nyomasztó, és feszült…
Hallottam, hogy zárul mögöttem az ajtó, de nem fordultam meg. Tudtam, hogy Edward az.
Most nem jött oda hozzám, hogy átöleljen, egyszerűen megállt mögöttem.

- Kiskoromban mindig királylány akartam lenni – mondtam, és elmosolyodtam az abszurd feltételezésen.
- És mivel sokszor veszekedtek a szüleim mindig a szobámba zárkóztam. Eljátszottam, hogy toronyba zárt királylány vagyok, aki csak a hercegre vár…
- Megjelent a herceg? – kérdezte Edward. A hangjában cseppnyi gúny se volt… Inkább megértés.
- Soha – mondtam és szembe fordultam vele. - Soha nem voltam szerelmes, így nem tudtam elképzelni a hercegemet.
- Én katona akartam lenni – mondta, és ő is elmosolyodott. - Nekem sikerült is.
Edward elfordult tőlem, és lefeküdt a kanapéjára. Én utána mentem, és mellé feküdtem.
Edward azonnal átölelt, én meg menedéket keresve bújtam hozzá annyira közel, amennyire csak tudtam. Sóhajtottam egyet, majd becsuktam a szemem.

Talán percek, de lehet, hogy órák teltek el.
Nem érdekelt. Nem tudtam felfogni az idő múlását, amikor vele voltam. Egy óra mindig kevés volt, és soha nem elég. Az idő felgyorsult, mintha ellenünk dolgozna…
Egyenletesen vettem a levegőt, és próbáltam eszembe vésni Edward illatát. Lehet egy illatot megjegyezni?

- Itt vannak – keltem fel hirtelen Edward mellől, aki velem együtt felült.
Felpattantam az ágyról, és kicsaptam az ajtót. A lehető leggyorsabban futottam le a lépcsőn, nehogy bántsák a többieket.
Túl hamar… Túl korán… Mit keresnek máris itt?
Megtorpantam a lépcső alján, ahogy a bejárati ajtó lassan kinyílt.
A család még mindig a nappaliban volt, és mindenki el volt foglalva. Meglepetten néztek rám, én meg feszülten figyeltem az ajtót.
Pillanatokon beül bent állt a két alak… Köpenyüket széthajtották. Régi mosolyuk nem volt az arcukon. Komoran tekintettek rám, a többiekkel nem is foglalkoztak. Most nem a barátaim voltak, hanem a kivégzőim…
Halk lépteket hallottam magam mögött, majd éreztem, hogy Edward megfogja a kezem.
A többiek a nappaliban felkeltek, és a vendégekre néztek.
Ők csak mereven kémlelték az arcomat…

Talán vártam egy biztató mosolyt, egy fejingatást, hogy nem történik semmi… rossz. De nem.
Edward felé fordultam utoljára. Rá mosolyogtam, majd megpróbáltam kiszakítani kezem az övéből. Nem akart engedni. Szorosan fogta ujjaim, és szinte már fájt a szorítása.
Másik kezemet az övére tettem, és rá emeltem tekintetem.
- Engedj Edward… Ennek így kell lennie… - hihetetlenül halkan suttogtam, és reméltem, hogy csak ő hallotta meg.
Lefejtettem magamról a kezét, majd visszafordultam egykori barátaim felé… Elindultam feléjük, tudva, hogy vége…

Ha tudod, hogy ez az utolsó nap az életedben, akkor valamit másképp csinálsz?
Akkor talán nem vidámparkba mész… Talán nem mondod el, hogy szereted, annak, akit tényleg szívből és igazán szeretsz… Talán szívből nevetsz, és nem kényszeredetten…
Megbánnád?
Soha…

Soha… Még, ha csak perceid is vannak hátra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés