Kedd este Leo szokatlanul korán ért haza - még éppen győzködtem magam, hogy korai lenne írni neki, amikor meghallottam, hogy lépked fel a lépcsőn. Mielőtt belépett volna, Edward vetett rám egy szigorú pillantást, jelezve, hogy ki ne essek a laza anyuka szerepéből. Azaz nincs faggatózás. Igyekeztem ehhez tartani magam, mialatt nekiláttam a vacsorájának, ő pedig mesélt ezt-azt, de jóval kevesebbet, mint tegnap. Ahogy telt az idő, Edward szája sarkában egyre nőtt egy aprócska mosoly - olyan kicsi, hogy olyasvalaki, aki nálam kevésbé jól ismeri és nem rendelkezik olyan kifinomult látással fel se fedezhette. Én azonban láttam, és hamar összeraktam, hogy Leo viselkedése vagy gondolatai okozzák. A kíváncsiság egyre csak nőtt bennem. Gondolatban követeltem Edwardtól, hogy ossza meg velem a poént, de Ő csak Leóra pillantott.
- Elkezdem a házimat, amíg elkészül a kaja - motyogta ekkor Leo és eltűnt a szobájában.
Megvártam, amíg hallom a papír suhogását és a toll sercegését, csak aztán fordultam Edwardhoz. Kérdőn vontam fel a szemöldököm, de Ő csak a fejét rázta, most már jóval szélesebb mosollyal, de a szeméből hiányzott a vidám csillogás, tehát, akármin is szórakozott, komolyan belegondolva kevésbé találta mókásnak. Próbáltam könyörgő pillantást vetni rá, majd a lehető legcsúnyábban nézni, de egyáltalán nem izgatta.
- Majd ha elaludt, most még hallgatózik. Jobb, ha később hallod - súgta végül olyan halkan, hogy még nekem is külön figyelnem kellett, ha minden szavát érteni akartam.

Bosszúsan terítettem meg, és Edward szavai alapján még kíváncsibban vártam, hogy végre kiderüljön, mi a fene folyik itt. Elég volt egy kicsit hangosabban szólnom Leónak, hogy kész a vacsora, és már a konyhában is termett. Az étkezések nálunk amúgy sem voltak átlagosak, hiszen csak Leo evett, de aznap este különösen érdekesen alakult. Leo némán tömte magába az ételt, de a gondolatai időnként elkalandoztak, merengve bámult ki az ablakon. Aztán hirtelen, mint akit áramütés ért, összerezzent és Edwardra pillantott. Amikor látta, hogy Ő változatlan arckifejezéssel lapozgat tovább az autós újságban, akkor folytatta az evést. Persze, csak remélhette, hogy Edward betartja az ígéretét és ilyenkor tényleg nem hallja, mire gondol a fia. Én viszont tudtam, hogy a szoros kapcsolat miatt, Edward néha akaratán kívül is meghallja... Most pedig valószínűleg nem is küzd ez ellen annyira. Szóval feszült figyelemmel vizsgálgattam mindkettejük arcát, remélve, hogy így előrébb jutok. Talán ezért lehetett, hogy Leo már majdnem befejezte a vacsorát, amikor rájöttem, hogy egy szót se beszéltünk egész idő alatt. Erősen gondolkodtam valami témán, amiről nem ordít rögtön, csak azért dobtam fel, hogy véget vessek a kínos csendnek.
- Ugye szóltál a barátaidnak, hogy holnap délután nem érsz rá? - kérdeztem végül Leót.
- Igen, vadászni megyünk, ugye? Hogy fogunk kijutni az erdőhöz?
Edward végre felpillantott az újságból, de az arca továbbra sem árult el semmit.
- Ne aggódj, nekem már van egy ötletem...
Ez volt minden, amit aznap este beszéltünk. Leo magyarázkodott valamit a maradék háziról, amiért nem tud segíteni a mosogatásban, és el is viharzott. Sejtettem, hogy szó sincs ilyesmiről, és ez a gyanúm be is igazolódott, amikor hallottam, hogy fürdés után rögtön aludni megy. Ami egyébként egyáltalán nem vallott rá.

- Na, még mindig kíváncsi vagy, mit hallottam? - kérdezte Edward jó fél órával az után, hogy Leo légzése lassúvá és egyenletessé vált.
- Hát persze! - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- A leginkább az volt vicces, ahogy próbált titkolózni, mert pont ezzel hívta fel a figyelmemet. Tudod, hogy sok mindentől függ mennyire hangosan hallok valakit, de ha direkt nekem üzennek gondolatban, mint ahogy te is olyan sokszor, azt nem is tudom figyelmen kívül hagyni. Azzal, hogy Leo próbálta eltitkolni a gondolatait, pont hogy felhívta rá a figyelmemet... Mintha egy borítékra vastag filccel azt írnád, hogy Szigorúan bizalmas, senki se olvassa el!
Csak feleslegesen kíváncsiságot ébreszt...
- Abban te is jó vagy - morogtam az orrom alatt, majd hangosabban folytattam. - És mi volt az, amit próbált eltitkolni.
- Nos... - Edward hosszan kereste a szavakat. - Fogalmazzunk úgy, hogy sikerült igazán közeli ismeretségbe kerülni Oliviával...
- Hogy mi? - kaptam fel a fejem. Sok mindenre számítottam, de valamiért ez nem is jutott eszembe, talán korainak tartottam volna. Persze így utólag logikus, ezért vágott olyan bamba arcot...
Edward a számra tapasztotta a kezét, egy hosszú percig csak hallgatóztunk. Miután
megbizonyosodott róla, hogy Leo nem ébredt fel a hangosabbra sikeredett kiáltásomra, elengedett.
- Csak csókolóztak - nyugtatott meg. Még szép, mertem remélni, hogy ennél többről nem volt szó, még ez is... Edward a gondolataimra válaszolt. - Hidd el, nekem furcsább, mint neked. De manapság már sokkal gyorsabban mennek ezek a dolgok. Az én időmben még, két nap után a kézcsók volt a normális. Aztán hosszú udvarlás, hónapok után egy-két lopott csók, sőt inkább csak puszi...
- Hé, hé! - szóltam rá játékosan. - Azért én úgy emlékszem, egészen jól alkalmazkodtál a mai szokásokhoz.

- Egyértelműen te hoztad ki belőlem - mormolta, aztán lassan megcsókolt.
Mosolyogva viszonoztam, de végül kicsit elhúzódtam. Voltak még kérdéseim.
- Mennyire látod komolynak a dolgot?
- Bella, nem voltam ott velük, és inkább csak villanásokat láttam - mentegetőzött Ő.
Pár percig a gondolataimba merültem. Leo rendkívül vonzó fiú volt, ezt én is tudtam, ráadásul tényleg kevesen érezték azt az ösztönös félelmet vele kapcsolatban, amit a vámpírok általában kiváltanak. Tizenhárom évesen volt először barátnője, habár az a kapcsolat inkább csak egy jó barátság volt, pár ártatlan puszival. Egy évvel később jött egy viharos szerelem, amikor Leo teljesen kifordult magából, de mindössze másfél hétig tartott, még a lány nevét sem tudtam meg soha. Azután megismerkedett Megannal, és négy hónapig jártak együtt - hogy miért szakítottak, az szintén titok maradt. Az a kapcsolat már valami komolyabb volt, legalábbis a véletlenül elcsípett beszélgetések és gondolatok erre utaltak. De nem aggódtam, mert Megan nagyon megbízható, érett lánynak tűnt, és tudtam, hogy Leo hetekig próbálkozott, míg a lány beleegyezett egy amolyan tanulós-randiba. Olivia nem túlságosan vágódott be nálam, ha már három nap ismeretség után csókolóztak. Be kellett vallanom, hogy Leóra is haragudtam, hiszen világosan tudtam, hogy alig voltak még kettesben, és olyankor sem randiról volt szó. Még egyszer sem hívta el sehová, és mégis... Hova siet?
- Nem kéne ennyire aggódnod, Édes - rángatott ki aggodalmaiból Edward, egy lassú mozdulattal kisimítva összeráncolt homlokomat.

Többször is neki kellett rugaszkodnom, míg fel mertem tenni azt a kérdést, ami igazán foglalkoztatott. Akkor is jóformán csak körül írni tudtam...
- Ha már ilyen gyorsan haladnak... Úgy értem... Szerinted nem kéne beszélgetnünk vele erről? Mármint vannak dolgok, amiket talán jobb lenne most tisztázni vele, mielőtt elkésünk...
Edward vigyorogva nézte végig a szenvedésemet, én pedig ezerszer is elátkoztam magam. Egyébként is, hogy jut ilyesmi az eszembe, ha Neki nem tudom feltenni a kérdést, hogy beszélgessek Leóval ilyesmiről?
- Valami szexuális felvilágosítás-félére gondolsz? - kegyelmezett meg Edward.
- Olyasmi... Biztos kínosan érintené, de hátha lennének kérdései... - bizonytalankodtam.
- Azt hiszem, volt már ilyesmi az iskolában, de ha nem is... Hát, szerintem Emmett akkor is megelőzött minket.
Kétségbeesetten nyögtem fel. Minden szeretetem ellenére nem voltam oda a gondolatért, hogy Emmett volt Leo segítségére ilyen ügyekben. És kivételesen nem azért, mert jó szülőként én szerettem volna megtenni, hanem mert féltem, hogy nem ugyanazokat a dolgokat tartja fontosnak.
- Tudom, hogy ő nem a... legmegbízhatóbb ilyen téren, de hülyeségeket biztos nem mondott neki. Talán inkább örülnünk kéne. Ez a téma még nekem is egy kicsit kínos...
- Most nem szabad kényelemből megfutamodnunk - jegyeztem meg, noha nekem sem volt ínyemre, hogy a szexről beszélgessünk Leóval. - Amikor nyáron... kiderült, hogy elég érett már, és szükség volt pár vizsgálatra, akkor is Carlisle-ra bíztuk a nehéz részt.
- Talán akkor kellett volna szólnunk neki, hogy széles körű beszélgetést tartson Leóval - motyogta Edward elkeseredetten. - Ő orvos, nála jobban senki nem érthet az ilyesmihez...
- De a nagyapja, még ha nem is látszik! Egyébként te is orvos vagy, ha nem is doktoráltál le, úgyhogy holnap este meg kell próbálnod... Előttem biztos jobban zavarban lenne...

Edward gyilkos pillantást vetett rám.
- Jó trükk, hogy kihúzd magad.
Vállat vontam. Kár lett volna tagadni, hogy valami ilyesmi is van benne. De az indokom egyébként ettől még logikus. Ugyan melyik tinédzser srác beszélgetne az anyjával a szexről? Ilyen legfeljebb a teljesen valószínűtlen hétvégi szappanoperákban fordulhat elő.
- Rendben, rendben. Holnap este megpróbálkozom vele... Végül is, ez tényleg olyan apa-fia dolog, és jobb túl lenni rajta - győzködte Edward saját magát.
Helyeslően bólogattam, és további érveket sorakoztattam fel. Egyszeriben nagyon fontosnak éreztem, hogy elbeszélgessen Leóval erről a témáról... Minél előbb, annál jobb, hiszen úgy fest, hogy ez a kapcsolat nem a hagyományos formákat követi. Inkább a hormonokat.
- Ha ügyesen megoldod, az tovább növeli a jó fej szülő imázsodat. Akivel mindenről el lehet beszélgetni - bizonygattam Neki.
- Hát, jó - határozta el magát Edward. Aztán huncut mosolyra húzta a száját. - De segítened kell! Nem ártana... átvenni, hogy miről is kellene beszélgetnem vele. Esetleg segíthetnél elmélyedni a témában...
- Ennyit megtehetek - somolyogtam, aztán magamhoz húztam, hogy megcsókolhassam.

Másnap reggel Leónak megint nem akaródzott időben felkelni, pedig előző este tényleg korán lefeküdt. Szóval nyugodt reggel helyett őrült kapkodás következett. Leo hol a kedvenc pólóját, a zokniját nem találta, aztán a kések közt kereste a kanalat... Edward és én már indulásra készen álltunk, de nem akartuk otthon hagyni, még a végén visszaalszik... Végül lassan elkészült, és indulni akartunk, amikor újra felkiáltott.
- Ó, a francba, a matek házim - szaladt vissza a szobájába.
Már a folyosón toporogtam, és most nagyon lassú, mély lélegzetet vettem, hogy lenyugtassam magam.
- Menj előre, majd én megvárom - mosolygott rám Edward, és odadobta a kulcsokat.
- Anya! Segíts egy kicsit - harsant fel Leo hangja újból.
Visszadobtam a kulcsot Edwardnak, és leküldtem, hogy ne lássa, amikor kitekerem a tulajdon fiam nyakát. Egy lány nem készülődik ilyen sokáig! Miért kellett megkeresnem pont a piros pólót, és hogyan nem látta meg a zoknikat a zoknis fiókban?!
- Ha megtennéd, hogy nem kürtölöd szét a házban, hogy valójában az anyád vagyok, az mindenkinek sokkal jobb lenne - sziszegtem, amikor beléptem. - Azonkívül meg tegnap igazán összepakolhattad volna a dolgaidat! A ruháidban segítek, de a matek házid...
Ekkor pillantottam csak meg milyen arcot is vág Leo, és azonnal megtorpantam a szitokáradatban. Kicsit idegesnek és bosszúsnak tűnt, de főleg csak kétségbeesettnek.
- Mi a baj? - kérdeztem meg egészen más hangon.

Leo válasz nélkül elsétált mellettem, és kikukkantott az ajtón. Visszafelé gondosan becsukta maga mögött, lehuppant az ágyra, és újra olyan aggodalmasan nézett rám. Kezdtem komolyan megijedni, talán valami baj van? Esetleg rossz társaságba került? Fenyegetik? De hát ő nem az a típus, aki hagyja magát... Talán... Igen! Gordon tényleg drogos, és Leót is rávette. Lehet, hogy Leo tartozik neki, vagy valami sötét figurának?
- Apa lement? - kérdezte újra az ajtóra pillantva.
- Igen, nyugodj meg, ketten vagyunk. Mondd el, mi a baj, és keresünk megoldást - siettem megnyugtatni.
Egy kicsit furcsán nézett rám, de aztán vállat vont, és nagy nehezen belekezdett a mondandójába. Sok mindenre fel voltam készülve, de eszembe se jutott az, amiről végül szó volt.
- Patrickről van szó - kezdte, de értetlen pillantásom láttán rögtön megakadt. - Az egyik osztálytársam... Akivel... Akivel vasárnap összefutottál.
Biztos látta az arcomon a felismerést, miközben engem már a rosszullét kerülgetett, pedig az vámpírok közt elég nagy szó.
- Szóval, elég nehéz erről beszélni, mert olyasmi, amire nem is szívesen gondolok, de úgy éreztem, muszáj tisztáznom veled. Csak nem akartam Apa előtt, mert tudod, milyen... A lényeg az, hogy Patricknek eléggé tetszel, és arra kért, hogy mint az öcséd segítsek neki megismerkedni veled, meg minden... De én meg, mint a fiad a gondolattól is rosszul vagyok, és fogalmam sincs, hogy állítsam le. Azt tervezem, hogy mindenfélét összehordok rólad, és megpróbálom lebeszélni erről, de talán jól jönne a segítséged. Már ha te is azt szeretnéd, hogy leálljon...

Döbbenten bámultam rá, és szavaként próbáltam feldolgozni az elhangzottakat. Azt gondoltam, annak a srácnak szemet szúrt a külsőm, de nem járt sikerrel és ennyi. Ehelyett a fiamat kéri meg, hogy hozzon össze minket. Persze, nyilván nem tudhatja, hogy Leo anyja vagyok, de én tudom. Abszolút megértettem, hogy Leo nem szívesen gondol ilyesmire... Szegényem, csakis én tehetek róla, hogy ilyen lehetetlen, gusztustalan helyzetbe keveredett! Ha nem ragaszkodom hozzá, hogy külön éljünk, nem kell ez a hazugság... Ha nem járnánk egy iskolába... Nem, nem, ha nem kéne Edwarddal testvéreket alakítanunk, ez az egész nem történne meg. Megint túl önző voltam, és ráadásul saját magammal épp úgy kiszúrtam, mint vele. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy csomagoljon, Esméékhez költözünk, és itt hagyjuk ezt az egész cirkuszt. De a tegnap este eseményeinek fényében ez újabb önző cselekedetnek tűnt. Leónak már vannak itt barátai, sőt, barátságnál szorosabb kapcsolatai és nem szakíthatom ki ebből csak úgy, mert megint elrontottam. Végül egy percnyi - vagy akár egy órányi, mert fogalmam sem volt az időről - gondolkozás után az egyetlen dolgot mondtam, amit helyesnek véltem.
- Még szép, hogy azt akarom, hogy leálljon, lehetőleg még az előtt, hogy Edward erről az egészről tudomást szerez. Akkor költözhetnénk megint. Azt mondasz neki rólam, amit csak akarsz, feltéve, hogy utána nekem is elmondod. De nem kell belekeveredned, az én hibám, hogy elsőre nem küldtem el elég erélyesen! Majd én megoldom, te csak mondd meg neki, hogy ha akar tőlem valamit, hozzám jöjjön, és ne rajtad keresztül próbálkozzon. Aztán meglátjuk, tetszik-e neki, amit kap - mondtam indulatosan. Persze fogalmam sem volt még, mit fog kapni, de nem akartam, hogy ez Leo ügye legyen.
- Most pedig felejtsd el az egészet, és indulás! - szóltam rá, mert egy halom papír alatt megpillantottam az óráját. Jócskán késésben voltunk.

Úgy tűnt, Leo megnyugodott, felkapta a táskáját, és már robogott is le a lépcsőn. Gyorsan bezártam a lakást, és követtem.
- Elég alaposan eltűnt az a házi feladat - jegyezte meg Edward, amikor bepattantam a Volvóba. Kissé át kellett lépnie a sebességkorlátozást, hogy időben odaérjünk. Leo előttünk száguldozott.
- Pár napja lakunk itt, és a szobája máris borzalmasan fest - panaszkodtam, mert ez igaz is. Nem tudtam volna Edward szemébe hazudni, de az igazat sem akartam elmondani. - Annyi papír van az asztalán, és persze azok közé keverte a háziját is...
Edward dünnyögött valamit válaszul, de már nem gyanakodott. A gondolataimból pedig ki tudtam zárni, ügyesebben mint Leo... Nem akartam, hogy tudjon erről az egészről - akármilyen jó az önkontrollja, ragaszkodna hozzá, hogy Ő intézze el az ügyet. Nem attól tartottam, hogy esetleg megöli Patricket, habár ha elég szemtelenek a gondolatai... Edward általában elég jól kezelte az ilyesmit, legalábbis állandóan arra panaszkodott, hogy mennyire utálja hallani a sok kamaszfiú ábrándos gondolatait a közelemben. De ez most egy egészen más eset lenne. Visszaidéztem a kínos beszélgetés minden pillanatát, Leo kétségbeesett arcát. Egész biztos, hogy ezt nem tudná szó nélkül hagyni. Mindketten hozzászoktunk, hogy megbámulnak minket, habár én még mindig nem találtam magam elég szépnek ehhez... Viszont ez a Patrick Leót is belekeverte, és ha a fiáról van szó, Edward nem ismer határokat...
Attól is féltem egy kicsit, hogy Neki is bűntudata lesz, és azt semmiképp sem akartam - elég az enyém.

Az iskola parkolója már tele volt, de szerencsére Leónak is feltűnt időben, és a túloldali parkolóba kanyarodott. Talán a reggeli beszélgetésünk ébresztette fel, mert általában nem jellemző rá a logikus gondolkodás kora reggel. Sajnos túl sokan jártak az utcán, így kénytelenek voltunk emberi sebességgel átmenni az úton, és az iskola bejáratához szaladni. Éppen csak beestünk biológia órára, de én végig Leo miatt aggódtam. Spanyol után elkapott a folyosón, hogy gyorsan megsúgja, Patrick ma nincs az iskolában. Megkönnyebbülten lélegeztem fel - még nem sikerült kitalálnom, hogyan is rázhatnám le. Olyan indokot akartam, amivel nem csak tőle szabadulok meg, de azt is megmagyarázza, hogy miért nem fogok randizgatni senkivel. Ugyanakkor viszont nem hívja fel túlságosan a figyelmet. Ha akkora titkod van, mint a vámpírság, akkor jobb kerülni a feltűnést - Edward szerint ez az aranyszabály, ha átlagos életet próbálsz élni. Bár én nem tartom igazán logikusnak, hiszen a külsőnk elég kirívó. De ez esetben ez igazán nem számított, mert egyébként sem szerettem volna olyasmivel előállni, ami miatt a figyelem középpontjába kerülhetek. Olyasmi volt ez, amit sem emberként sem vámpírként nem kedveltem, inkább igyekeztem - a lehetőségeimhez mérten - a háttérbe húzódni.

Végül feladtam a próbálkozást, úgy döntöttem majd keresek jobb helyet a gondolkozásra, mert vagy Helen beszélt hozzám, vagy Edward jelentett veszélyt a gondolataimra. Ha pedig túlságosan koncentráltam volna - ami pedig elkerülhetetlen, ha ki akarom zárni Edwardot, és a nyüzsgést körülettem, és közben még egy jó megoldást is találni akarok -, talán gyengeelméjűnek néztek volna, ahogy bambán meredek magam elé...
Az elmúlt két nappal ellentétben Leo ma velünk együtt jött haza, hogy később együtt mehessünk vadászni. Ez volt a heti közös családi programunk. Nem túl bizalomgerjesztő, de ez van. Régebben még társasoztunk is, de én végül meguntam, mert mindig kikaptam. Edward sosem állta meg, hogy bele ne kukkantson a gondolatainkba, Leo viszont majdnem mindig rájött, ha hazudni próbáltunk... Hiába vágtam pókerarcot, valamelyikük megvert... Szerencsejátékokban pedig sosem voltam jó.
- Bella, még nem is ültél a kocsimban, hazavihetlek? - szólt utánam Leo.
- Ti terveztek valamit - súgta a fülembe Edward ennek hallatára.
- Paranoiás vagy - vágtam rá mosolyogva, aztán Leóhoz fordultam. - Akarom én ezt?
Sértődötten nézett rám, persze csak megjátszotta. Elköszöntem Edwardtól és Leo Hondájához sétáltam. Udvariasan kinyitotta előttem az anyósülés ajtaját, és nem tudtam elfojtani egy aprócska mosolyt. Fogalmam sem volt, hogy mindez Edward laza szülők tervének az eredménye-e vagy pedig inkább a ma reggeli beszélgetésnek köszönhető, de örültem neki. Rég volt már, hogy Leo és köztem fél óránál tovább ilyen közvetlen volt a viszony, hiszen ahogy kamaszodott, egyre kevésbé szeretett beavatni a dolgaiba.
El kellett ismernem, hogy jól vezet, pedig a műszerfal milliónyi gombbal volt tele, ő mégis tökéletesen kiismerte magát, és olyan könnyedén vezette az autót, mintha nem néhány napja, hanem néhány éve ülne benne. Elkövette azt a hibát, hogy hangosan is kimondtam pozitív véleményem, mire ő széles vigyorral visszakérdezett.
- Hogy is mondtad? - ismételgette folyton, még azután is, hogy hazaértünk.

Délután öt felé már kezdett sötétedni, és megjelent egy-két nagyobb felhő is, esőt ígérve, ezért megfelelőnek tartottuk az időt az induláshoz. Az esőfelhő jól jött, mert így biztos senki nem akar sétálgatni az erdőben. Ugyanakkor sietnünk kellett, hogy az állatok ne bújjanak el a vihar elől. A Volvóval a szomszéd városig mentünk, mert ott nem laktak az erdő közelében, csak egyetlen egy bevásároló központ állt az út szélén. Megálltunk a parkolóban, és óvatosan az erdőbe lopóztunk.
Az elmúlt hat évben sikerült megszoknom, hogy Leo elég erős, hogy megbirkózzon a zsákmánnyal, így mindhárman egyszerre vadászhattunk, és Leo sokkal ösztönösebben tette mindezt, ha nem lihegtem a nyomában, hogy vigyázzak rá.
- Nagyon feltűnő a változás? - jött oda hozzám vadászat után kikerekített szemekkel.
- Nem, alig látni - nyugtattam meg.
Sokkal többet volt emberek között, és sokkal közelebb engedhette őket magához, mint mi, ezért mindig kínosan ügyelt rá, hogy a szeme színe nagyjából állandó legyen. Persze olyan kevés elfogyasztott vér mellett ez nem volt annyira nehéz.

- Apa... - kezdte tétován Leo, miután hazaértünk. Próbáltam nyugalmat erőltetni az arcomra, de közben féltem, hogy elmondja Edwardnak a Patrick ügyet. Végül megint meglepett azzal, amivel előállt. - Tudod, annyiszor felajánlottad, hogy segítesz franciából. Esetleg most hétvégén ráérnél átvenni velem az anyagot? Mert már most nem egészen értem, túl sok mindenre kell figyelni egyszerre, de nem akarok teljesen lemaradni...
Edward egy kicsit meglepettnek tűnt, talán attól tartott, hogy Leo beteg lett, vagy ilyesmi. Ma reggel hosszú percekig kereste a matek háziját, most meg franciából kér segítséget. Nekem is kicsit gyanús volt, de nem szóltam közbe, megvártam, mi sül ki belőle.
- Persze - felelte végül Ő. - De megkérdezhetem mi ez a hirtelen támadt érdeklődés a francia iránt?
Leo arca egész halvány piros színt vett fel - mint mindig, most is mulatságosnak tartottam ahogy elpirult. Tőlem örökölte, hogy az átlagnál többször került ilyen helyzetbe, de sosem büszkélkedhetett olyan pipacspiros arccal, mint amit én produkáltam emberként, mert félig vámpírként nem tudott igazán elpirulni...
- Hát... Meséltem már Oliviáról, nem? Ő elég jó mindenben, és nem akarok hülyének tűnni...
Még a pirulásról is elfeledkeztem, hiszen témánál voltunk.
- Elmegyek, átöltözöm - vonultam be a hálószobába, menet közben jelentőségteljes pillantást vetve Edwardra. Gondolatban üzentem Neki. - Itt a lehetőség, hogy beszélgessetek!
Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy a lehető legmeghittebb környezetet teremtsem nekik a nagy apa-fia beszélgetéshez. Én így is tökéletesen hallottam minden szót.
- Igen, láttalak is ma titeket - kezdte Edward. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy Leo arcára lassan kiül a rémület. - Kedves lány, és úgy tűnt, jól kijöttök... Arra gondoltam, talán meg kéne beszélnünk pár dolgot ezzel kapcsolatban...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés