Ha anya annyit lát, hogy elhomályosodik a tekintetem pár másodpercre, mindig ideges lesz. Kérdezi, hogy mit csinálok. Én persze mondom neki, hogy semmit. Nem csinálok semmit. Valaki küldi nekem ezeket a képeket. Néha bekövetkeznek, néha nem. Mondjuk, nem 50-50 arányban, de nem tudnám megmondani, melyik történik többször.
 Leginkább furcsa villanásokat látok mostanában, de valahogy ezek most komolyabbnak tűntek, mint minden eddigi látomásom. A nővérem kis dolgai, anyám és apám beszélgetései, az ismerőseink gyerekeinek a rólam való véleménye a hátam mögött…
 Már nagyon nem érdekel.
 De anya annyira más mostanában. Nem mintha a többiek nem lennének azok. Kerülnek engem, udvarias, már-már sértően kedves válaszokat adnak, és rendszeresen hallok pisszegést, amikor belépek egy szobába.
 Aztán egy nap rémálom lett az egészből.
 1922. április 17.
 Anyáék egyre komorabb képpel mászkálnak.
 Kezd elegem lenni. Történjen már valami, kérlek szépen, Anyám, Apám, Brigitte, akárki!
 A képek nagyon határozott formát kezdenek ölteni. Már nem villanások, hanem képek. És undorodok tőlük, legszívesebben lezárnám az agyam előttük. Én vagyok az, ahogy sikítok.
 De más képek is vannak. Egy ember, akinek nem tudom kivenni az arcát. Egy sötét szoba.
 És van még egy, amit a legjobban gyűlölök, amire még gondolni sem merek, hátha bekövetkezik. Egyedül ülök egy szobában, lehajtott fejjel. Teljesen beletörődve a semmibe.
 Aztán, április 17-én, anya elém állt. Komoly arccal.
- Alice…
- Igen, anyám.
- Alice, drágám, tudom, hogy mennyire… nos, furcsa képességed van… - hallottam az idézőjeleket a képesség körül. – Ezért eljött egy úr, hogy beszélgessen veled. Csak egy negyed órát vesz el a drága időből, és igen fontos lenne, tudod…
 Hát persze. Latolgattam a fejemben a döntéseket. Anya mögött ott állt az „úr”. Kedves, ártatlan bácsinak tűnt, de már mindent értettem. Szédülni kezdtem, belekapaszkodtam a falba, és aggódó pillantást vártam, de hidegen, egy függöny mögül néztek rám vissza.
- Egy pillanat, anyám. Öt percet kérek.
 Elegánsan elröppentem a lépcső irányába, és feltipegtem rajta. Amint látó- és hallótávolságon kívül voltak, rohanni kezdtem. Megálltam a nővérem szobája előtt.
 Brigittel mindig is jóban voltunk. Két évvel volt idősebb nálam, és a példaképem volt – egészen addig, amíg el nem értem a hatéves kort. Jöttek a látomások, és Brigitte lett a szüleim szeme fénye. Én pedig valami sötét titok, valami kosz a családunk hírnevén. Akkor fordult meg a világ. És tudtam, miért van itt ez az úr. Hogy a világfordulást befejezze. Hogy végleg eltűnjek.
 Brigitte szobájába kopogás nélkül benyitottam. Becsuktam magam mögött az ajtót, és döbbent arcába néztem.
- Beszélnünk kell…
- Nem állhatok veled szóba.
- Tudom.
- Menj ki, mielőtt akárki bejön. Nem kockáztathatok.
- Te nem. De nekem már úgyis mindegy.
 Brigitte arcáról minden félelmet lemosott a döbbenet. Én keserűen elmosolyodtam. A levegő megfagyott közöttünk.
- Honnan tudod… ?
- Nem vagyok az, akinek gondoltok. Nem vagyok őrült. Nem vagyok bolond.
 Kis szünetet tartottam. Tudtam, hogy lehetetlen szavakba sűríteni mindent.
- Én normális életet szeretnék. Ez… ez a… problémám… ezzel én együtt tudok élni. De ti nem. Elmennék, amint betöltöm a 21-et – soha többé nem kéne látnotok. Valaki másra támaszkodni könnyű, de meg tudnék állni a saját lábamon. Szerethetnék valakit, aki viszontszerethetne. De ha elmegyek oda, soha többé nem lesz esélyem semmire. Hosszú, keserves évek után, kínzásokkal teli évek után lelnék csak nyugtalan halálra. És nem lenne senki, aki megsiratna. De te segíthetnél. Megpróbálhatnád.
- Már mindegy. Már vége.
- Nincs reményem, igaz?
- Alice, ez nem az én választásom.
- Mindketten tudjuk, hogy megmentheted az életem.
- Meg tudnám tenni, de nem biztos, hogy ez lenne a legjobb nekem.
- Szóval ennyi?
 Felnevetett.
- Alice, ugyan! Nekem még van esélyem kitörni innen! – a szeme szikrázott, olyan hévvel, ahogy még sosem láttam. – Nekem még van esélyem egy normális életre! Nézz rám! Undorodom magamtól! De amint elkerülök innen, ennek vége lesz. Végre nem leszek bezárva, szabályok közé szorítva.
- Azt csak hiszed.
 A beálló csöndben még reménykedtem. Hátha meggondolja magát.
 Felállt a székéről, a szeme izzott a dühtől. Lassan, fenyegetően kezdte el mondani azt, amiről én már hatévesen tudomást vettem.
- Alice, drága húgom, hát nem látod? Mindenki egy sablonnak akar megfelelni. A megfelelőt kell tenni, mondani, a megfelelő szóra kell hallgatni, különben véged! Én még elmehetek innen. Pár év múlva 21 éves leszek, én kitörhetek. De neked nem ez a sorsod. Te nem feleltél meg a vizsgán.
 Rosszul lettem, émelyegni kezdtem.
- Nincs sors, Brigitte. Rajtad múlik az életem. A döntések adják az embert. Kérlek, Brigitte…
 Egy lépést hátrált. Kicsordult egy könnycseppje, és én is valami forrót éreztem a bőrömön.
- Kérlek, Brigitte…
 A döntések adják az embert, gondoltam magamban. De a sors akkor micsoda?
- Kérlek, Brigitte…
 Nap, mint nap látok olyan dolgokat, amik kicsi, apró csodák. Gyönyörű csodák. Döntések hozzák ezeket a csodákat.
- Kérlek, Brigitte…
 Egy utolsó könnycsepp végigfolyt az arcán. Megrázta a fejét. Hirtelen ezer mérfölddel nőtt a köztünk lévő távolság.
 Úgy éreztem, mint akit egy hatalmas pofonnal rángattak volna vissza a valóság talajára. Brigitte arcán még futnak a könnycseppek, gondoltam, de mindjárt eltűnnek. Én csak egy emlék maradok, de az is hamar eltűnik…
- Alice… Isten veled.
- Én megtettem volna neked. Én kiálltam volna melletted.
 Ezek voltak az utolsó szavaim a nővéremhez.
 Többet nem láttam Brigittet.