(Edward szemszöge)

Amint meghallottam annak a nyavalyásnak a nevét elöntött a féltékenység. Bella az ő nevét suttogta, amikor felébredt. Legszívesebben most azonnal megfojtottam volna ezt a Leót, persze, mivel már vámpír volt, ez lehetetlen lett volna, így megpróbáltam minél csúnyábban nézni rá, de mivel lehajtotta a fejét, ezért észre sem vette. Persze Jasper közben folyamatosan próbált nyugtatni, de őszintén szólva nem igazán jött be neki. aztán egyszer csak Alice megszólalt.
- Eljönnek a Denaliak. – Felé fordultam.
„ Menj el vadászni, azt hiszem, az jót tenne” – üzente gondolatban, mire egy aprót bólintottam, majd kifutottam a házból. Amint kiértem, az első szembejövő fába belevágtam az öklöm, de olyan erősen, hogy a fa nagy reccsenés mellett ki is dőlt. Még elég közel voltam a házhoz, szóval gondolom hallották, de nem akartam most beleolvasni a gondolataikba, hogy erről meg is bizonyosodjak. Csak arra a ködlepelre tudtam koncentrálni, ami elborította az elmémet. Ezer meg ezer gondolat cikázott az elmémben. Mióta ismeri Bellát? Hogyan találkoztak? Bella miért nem szólt erről? Vajon együtt voltak? A legtöbb kérdésre persze megkaphattam volna a választ, ha belehallgatok a gondolataiba – vagy akár Alice-ébe, mert látszólag ő már tudott róla, hogy ők ketten ismerik egymást, hiszen nem valószínű, hogy csak úgy merő véletlenségből nem akarta elárulni húgom a fiú nevét –, megtehettem volna, de nem akartam visszamenni, legalábbis egy ideig, amíg le nem csillapodok egy kicsit, másrészről viszont valamilyen szinten féltem is a válaszoktól. Bár ma Bella azt mondta, hogy szeret és velem akar lenni, de… igazából nem tudom. Bízom Bellában, nem hiszem, hogy hazudna, de ha mégis Leóval akar lenni, akkor akármennyire fáj is, el kell majd engednem.
- Jaj, elég, Edward! – kiáltottam magamra hangosan. – Már szinte el is tervezted, hogy mi lesz, azonban nem tudhatod! – Úgy látszik, hogy már az őrület határát súrolom, egyrészről azért, mert magamban beszélgetek az erdő közepén, másrészt pedig azért, mert igazából már fejben mindent elterveztem a jövőt illetően, pedig még nem is tudom Bella döntését, úgyhogy talán nem azt kéne fontolgatnom, hogy mi lenne, ha… Hiszen talán velem marad. Talán… Ez szörnyű. Szörnyű, hogy ezen tépelődök. Inkább meg kéne beszélnem a helyzetet Bellával. Megadhatná a választ az összes kérdésemre, beleértve azt is, hogy kivel akar lenni. Ekkor újból feltámadt a féltékenységem és dühöm, amikor elképzeltem, ahogy Leo átöleli Bellát, szerelmem pedig boldogan mosolyog rá. Kidöntöttem még egy fát, majd még egyet, és még egyet. Ezután futni kezdtem, bárhova, csak eltereljem a figyelmem.
- Nocsak, ki van itt? – kérdezte egy hang pontosan előttem, mire felkaptam a fejem. Észre se vetem, hogy már a határnál járok. – Csak nem az egyik díjnyertes vérszívó?! – mondta Jacob, majd ábrázatom láttán kissé felnevetett. Mellette volt Sam is, aki csak biccentett, én úgyszintén.
- Mi szél hozott erre titeket? – kérdeztem.
- Nem szél, a lábunk – válaszolta Jacob. Mi van ezzel? Kezd olyan lenni, mint Emmett.
„Sajnálom, nézd el neki, amióta Bella elmondta, hogy ő is elköltözik veletek, kissé hangyás lett. Talán ezzel próbálja palástolni az érzelmeit.” – Nos, talán igaza volt Samnek, nem voltam benne biztos, mert Jacob gondolatait nem hallottam tisztán, próbálta elrejteni előlem. Na és igen, itt a másik, úgymond probléma, "mindenki kedvenc kutyája". Ő is szerelmes Bellába. Bár megértem, hiszen őt ki ne tudná szeretni, de azért akkor is. Most komolyan… Lehet, hogy két személlyel – szándékosan használtam ezt a szót – kell megküzdenem Bella szerelméért? Bár úgyis ő fog dönteni. És el kell majd fogadnom. Bár Jacob gondolataiból - már amennyit hallottam - ítélve nem úgy tűnt, hogy Bella viszontszeretné. De akkor még mindig ott marad Leo, a teljes kérdőjel.
- Azért megyünk, mert Carlisle felhívott Leót illetően, tudjuk, hogy azok a vérszopók vámpírrá változtatták, de szeretnénk ellenőrizni őt – közölte Sam, mire én kiszakadtam gondolataim közül.
- Akkor hozzánk tartotok? – kérdeztem megerősítést várva. Bólintottak, majd elindultunk felénk, mivel én is velük tartottam. Egy elég bizarr hármast alkottunk így. Sokban különböztünk. Azért kezdjük mindjárt a legszembetűnőbbel. A bőrünk színe. Hát, igen, elég éles kontrasztot alkotott. Na mindegy, a lényeg, hogy egész hamar visszaértünk. Beléptünk a nappaliba, ahol mindenki tartózkodott éppen. Rosalie valami magazint böngészett, Alice, Jasper, Emmett és Leo a tévét nézték – Az utóbbira ránézve, kissé felmordultam magamban, de Jasper gyorsan lenyugtatott, ezúttal sikeresen. – Carlisle és Esme pedig egy-egy fotelban ülve figyelték a körülöttük lévőket és az eseményeket. Jöttünkre mindenki felkapta a fejét.
- Oh, látom, összefutottatok útközben – mondta apám.
- Miért vannak itt? – kérdezte Emmett, Carlisle felé nézve.
- Egy jó városnézés mit sem ér anélkül, hogy meg ne látogatnánk a vámpírtanyát – felelte Jacob, majd mindenki kissé döbbent tekintetét látva elmosolyodott. – Igazából miatta jöttünk – bökött a fejével Leo felé. – Csak meg akartunk győződni róla, hogy jól van, meg, hogy ha már újszülött, akkor nem fektetitek le túl későn. – Leo erre csak felemelte a szemöldökét.
- Jake-ből mókamester lett egy ideje – mormogta Sam, majd bocsánatkérő fejet vágott.
- Kezdem csípni a srácot – suttogta Rosalie-nak Emmett, a „mókamesterre” utalva, persze mindenki hallotta. „Minden kutyák legviccesebbje” erre csak egy vigyort küldött bátyám felé. Egyébként meg lehet, hogy Emmett kezdi megkedvelni Jacobot, engem viszont idegesít egy kicsit.
- Ha már itt vagytok, kértek esetleg valamit? – kérdezte Esme. Jacob töprengő arcot vágott, majd kinyögte.
- Nos, nem tudok dönteni az A pozitív és a nullás között. Szerintetek melyik a jobb? – Erre már többen felnevettek, engem viszont egyre jobban kezdett zavarni.
- Köszönjük, nem kérünk semmit – mondta Sam, mikor kicsit elültek a kacajok. – Viszont akkor remélem gondoskodni fogtok róla, hogy továbbra se öljön embert – mutatott Leóra. – Tudjátok, hogy mi a feladatunk és nem szeretnénk elintézni őt, viszont kötelességünk megvédeni az embereket. Remélem nektek már nem kell mondanom. – Bólintottunk.
- Természetesen igyekezni fogunk – felelte Carlisle.
- Hát, akkor rendben van. Azt hiszem, mehetünk.
- Oh, de hát még nem is csináltam fényképeket – nyavalygott Jacob. – A rendes turistautakon szoktak csinálni.
- Na jó, Jake, állj le – mondta Sam, bár belül azért elég jól szórakozott, ahogy meglátta erre a „vicc koronázatlan királyának fejét”. Biztos mindenki ismeri azt a kölyökkutyanézést, hát Jacob pontosan ezt csinálta. Sam próbált komoly maradni egy ideig, de amikor Jacob már vagy egy perce ezt csinálta, kirobbant belőle a nevetés.
- Nincs is nálunk fényképező – mondta. Jacob erre lebiggyesztette az ajkát és hüppögő hangot hallatott. Sam elővette ekkor a képzeletbeli fényképezőgépét és lefotózta a házat, minket, magukat. – Remélem most már boldog vagy – nyomta a kezébe a láthatatlan gépet.
- Tudjátok mi kéne még? – kérdezte ekkor Emmett. Belehallgattam a gondolataiba és… jaj, ne! – Egy idegenvezető! Körbevezetlek titeket a házban. – Rosalie erre kicsit szúrósan nézett férjére. – Nyugi, Rosie, nem fogják felvenni a fehérneműidet, elhiheted. Na gyertek, srácok! Még úgysem láttátok az egész házat! – Em szinte úgy szökdécselt, mint Alice szokott, ezt le kellett volna kamerázni. Körbevitte őket az egész házban, mi pedig hallgattuk, ahogyan Jacob és Emmett párban elsütnek egy-egy poént. Komolyan, nem volt elég egy mókamester a házba?! Most már tényleg bosszantott ez a kutyafajzat. Na és most ráadásként Alice-nek látomása volt. A Denali-klán most fog megérkezni néhány percen belül. Ragyogó! A legjobb pillanatban. Eközben Emmették is visszaértek a nappaliba.
- És most a túránk zárásaként megmutatom a nappalit. Arra vannak a családtagok – mutatott a többiek felé, majd hirtelen rám nézett. – Arra pedig az öcsém, mint önjelölt karót nyelt uraság.
- Hmm. Tényleg hasonlít. Talán Carlisle… meg kéne röntgenezned, lehet, hogy Edward tényleg lenyelt egy karót – mondta Jacob elgondolkodó fejjel. Fura volt, hogy most olyan… közvetlen. És a nevemen szólított, ami szintén furcsa. Talán valamilyen értelemben jót tett neki ez a változás. De ekkor folytatta, mintha csak most jutna eszébe, de ezt nem tudtam, hogy igaz-e hiszen nagyon takarta a gondolatait előlem. – Igaz is, meg kell mentenünk. A karó ártalmas a vámpírokra – mondta elborzadva, persze csak színlelte. Visszavonom, amit az imént gondoltam. Egyáltalán nem tette neki jót!
- Tudod, lehet, hogy még egy kis szenteltvizet is belétömtek. Hova fajul a világ? – tette drámaian a kezét kifelé fordítva a homlokához, miközben a távolba meredt.
Végszóra befutott Eleazar.
- Hát itt meg mi folyik? – kérdezte, majd a többiek is sorban bejöttek utána. Mind feléjük fordultunk, de ekkor valami történt… Csak álltam ott megkövülten és néztem, ahogy annak az idegesítő bolhazsáknak a szeme hirtelen furán csillogni kezd. Tudtam, hogy mi történt. Bevésődött. na de pont Tanyába? Bár legalább így talán megkaphatja a boldogságot, amit én nem adhattam meg neki. Viszont azért elég furcsa, hogy egy vámpír és egy vérfarkas! Tanya és Jacob! A többiek kérdőn néztem rám, Jacobra, majd Tanyára, egyfolytában váltogatták a tekintetüket, gondolom annyira le voltak döbbenve, hogy az értelmes gondolkozás nem igazán ment neki, mert mindenkitől csak azt hallottam, hogy „Mi történt?”, majd Alice a szája elé kapott és ugyanúgy lemerevedett, mint én. A családom többi tagjára néztem, majd egy szót suttogtam.
- Bevésődés. – A csendet szinte hasítani lehetett a levegőben, míg Jacob és Tanya elmerültek egymás szemeinek tanulmányozásában. Ekkor azonban megszólalt egy telefon, kérdőn néztem körbe, majd megállapodott a szemem Alice-en, akinek a zsebében volt a mobil, amin épp hívták.
- Hallo! – szólt bele, most kivételesen nem tudta, hogy ki hívta, hiszen annyira elmerült az imént, az események alakulásának vizsgálásában, hogy nem volt látomása.
- Szia Alice! – hallottam meg szerelmem hangját.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés