(Alice szemszöge)

 - Jön! – kiáltottam el magam.
- Úristen! Bújjunk el, Alice, bújjunk el! – sipítozott Emmett, akár egy kislány.
- És mégis hová bújnál?
- Nem tudom. Akkor meneküljünk el! De ki fog minket nyuvasztani. – ezt csinálja, mióta hazajött. Csak siránkozik nekem.
- Késő. 10 másodperc. 9…8…7…6…5…4…3…2…1… - és kicsapódott a bejárati ajtó.
- Neeeeeee! – kezdett el visítozva körbeszaladgálni a nappaliban Emmett.
- Ne bánts, kérlek! – térdepelt le elé. – Minden az ő ötlete volt. – mutatott felém.
- Áruló. – morogtam az orrom alatt.

  ( Edward szemszöge)

- Nyugodj meg, Emmett. – néztem le rá. Láttam, hogy megkönnyebbült, ezért hozzátettem. – Lassú halálotok lesz. – mosolyodtam el.
- Minden a te hibád. – állt fel a földről, s Alice felé fordult.
- Az enyém? Én hívtam el Bellát randizni? – háborodott fel húgom.
- De… de te mondtad, hogy hívjam el.
- És ha én azt mondom, hogy csókold meg Edwardot, akkor megcsókolod? – gúnyolódott rajta a kis törpe.
- Kényszerített Edward, kényszerített. – fordult felém esdeklően Emmett. Ilyen könnyen nem ússzák meg. Ez még csak a kezdet.
- Ne, Edward, kérlek, ne! – állt elém húgom.
- Sajnálom Alice. Te akartad. Vagy elállsz az utamból, vagy én raklak arrébb. Dönthetsz. – néztem rá várakozón.
- De kérlek, ne az összeset. Kérlek! – nézett rám kiskutya szemekkel. Ezzel most nem tud meghatni. Látta, hogy hiábavaló a próbálkozása, ezért elállt az utamból. Felmentem a szobájába, s levittem a nappaliba egy ruhakupacot és egy ollót.
- Ezt azért, mert hazudtatok nekem. – vágtam szét egy ruhát.
- Ezt azért, mert ezt a hülyét uszítottad Bellára. – vágtam szét még egyet. Annyira belelendültem a ruhák szétcincálásába, hogy már a harmadik kupacnál jártam.
- És Emmett büntetése mi lesz? – kérdezte váratlanul húgom.
- Ne félj! Neki is meg van már a tervem. – mosolyodtam el. Következő pillanatban húgom tekintete elhomályosult. Mikor véget ért a látomása, felé fordultam.
- De nem mondhatod el neki. Ha tartod a szád, nem teszem tönkre több ruhádat. – ajánlottam fel neki egy alkut.
- Hallgatok, mint a sír. Köszönöm, Edward, köszönöm.
- Ez nem ér. Engem mindenből kihagytok. – háborodott fel Emmett.
- Majd meg tudsz mindent a maga idejében. – terült el egy vigyor arcomon. Ó, ha tudnád!  Fogsz te még szidni. De még hogy.
- Rosalie! – kiáltott fel húgom.
- Mi van Rose bébivel? – teremt rögtön mellette bátyám.
- Holnap ideér. Még pontos időt nem látok, de legkésőbb délutánra itt lesz.
- Szuper! – vigyorodott el Emmett.
- Ez tényleg jó hír. – telepedtem le a kanapéra.
Az elkövetkezendő pár órában Emmett elviselhetetlen volt. Állandóan Rosalie-ról áradozott, vagy rá gondolt. Mivel már nem bírtam, ezért úgy döntöttem, hogy reggeli után elviszem Hannát sétálni. Addig se kell bátyámmal együtt lennem.


   ( Alice szemszöge)

Miután Edwardék kitették a lábukat a házból, Emmett rögtön letámadott.
- Mit akar Edward velem csinálni?
- Nem mondom el. – nyújtottam rá nyelvet.
- Kérlek! – rebegtette meg pilláit. Azt hiszi, ezzel elér nálam valamit? Akkor nagyon téved. Különben sem tudja olyan jól csinálni, mint én.
- Nem! Edward tönkretenné az összes ruhámat. Nem kockáztathatom a kicsikéim életét.
- Szemét. – fonta keresztbe karját megsértődve.


   ( Rosalie szemszöge)

 Már csak néhány perc és végre a mackómmal lehetek. Szerencsére sikeresen leráztam Jasperéket. Túl hamar tudomást szereztek a szökésemről, így még Volterrában megpróbáltak elkapni, de túljártam az eszükön. Szőke vagyok, nem hülye.

  ( Emmett szemszöge)

 Már csak néhány perc. Á, már nem bírok magammal.
- Mikor jön már? – kérdezem húgomat.
- Egy másodperccel később, mint az előbb. – forgatja meg szemét Edward. Időközben ők is hazaértek a kis sétáról, s együtt várjuk Rosalie-t. Hannának nagyon sok mindent meséltem róla. Már nagyon szeretné megismerné. Elmondtam azt is, hogy Rose bébi nagyon szeretne gyereket, így Hanna neki egy ajándék lesz.
- Mikor jön már? – teszem fel újból a kérdést.
- Mindjárt. – feleli mosolyogva Alice. Olyan lassan telnek a másodpercek. Mindig ilyen lassan telik az idő? Eddig észre sem vettem.
- Mikor jön már?
- Most olyan vagy Emmett bácsi, mint szamár a Shrekből. – kuncog rajtam Hanna.
- Nagyon vicces. – húzom fel az orromat.
- Itt van. – kiált fel Alice, s ebben a pillanatban kinyílik a bejárati ajtó, s a küszöbön az én bébim áll. Végre!

  ( Edward szemszöge)

Emmett rögtön Rosalie-ra vetette magát. 5 perce megállás nélkül csókolóznak. Hanna szemét nem tudom eltakarni, mert mindig lefejti a kezemet a szeméről.
- Khm – köszörülöm meg a torkomat. Végre elszakadnak egymástól.
- Rosalie. - visítozza Alice.
- Alice. – visítozza ő is, s megölelik egymást. Miután elválnak egymástól, Rosalie felém fordul.
- Szia, Edward. – elég bizonytalan.
- Rosalie. – küldök felé egy mosolyt. A szemével, csak Hannát pásztázza.
- Ő Hanna. Hanna, ő Rosalie.
- Csókolom. – mosolyog rá a kis csöppség.
- Szia. – lép elé. Látszik rajta, hogy meghatódott. Itt az idő, a bosszúra.
- Szeretnék valamit mondani. – vonom magamra a figyelmet. – Emlékszel Emmett, hogy bosszút ígértem?
- Mondtam, hogy nem az én hibám volt. – próbált mentegetőzni bátyám.
- Az nem számít. Most megosztom veled, hogy mi a büntetésed. 1 hétig nem érhetsz Rosalie-hoz. – bátyámban meghűlt volna a vér, ha lehetséges lenne.
- Mi? Ebbe Rose bébi úgysem menne bele. – próbál magabiztosnak tűnni.
- Úgy gondolod? – vigyorgok rá. – Ha Rosalie nem segít, akkor nem érintkezhet Hannával. – tudom, hogy elég szemét dolog, de megérdemli. Ők kezdték. Emmett kétségbeesetten nézett Rosalie-ra. Tudta, hogy vesztett.
- Rendben. – egyezik bele Rosalie könnyedén.
- Ne már, bébi. Nem teheted ezt velem. – próbál könyörögni bátyám.
- Sajnálom Emmett. Csak 1 hét. Utána majd bepótoljuk. – kacsint férjére.
- Rendben. – sóhajt fel fivérem. Ej, de papucs. Úgysem fogja kibírni. És ezt mindenki nagyon jól tudja. Ezért fogom én annyira élvezni a kínszenvedését. Bosszú, édes bosszú.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés