(Emmett)

Forks, megint itt vagyok – mondtam magamban, miközben elfutottam a tábla mellett. Az ismerős erdő, és az annyira várt illatok tömkelege járta át a testem. Annyira vágytam ide vissza, de nem az erdő, vagy a szép kilátás miatt, csak miatta. Lizzy, az én Lizzym miatt jöttem vissza, még ha tudom, hogy soha nem lehet megint az enyém, mert most végre boldog lehet, és élhet, mint egy normális ember. Hiszen kisbabája lesz, egy másik férfi tartotta a karjaiban, és szerette. Szeretkezett vele, és boldoggá tette, megajándékozta azzal, amivel én nem tudtam volna soha, egy kisbabával.
A tétlen düh, és elkeseredés, megint elöntötte az agyam, pedig egy héten keresztül őrjöngtem, mint egy vadállat, egy láncaitól megszabadult őrült, és még mindig nem tudtam feldolgozni azt, ami történt. Elvesztettem azt a lányt, akit mindennél jobban szerettem. A nap minden átkozott percében hallom azokat a sorsdöntő szavakat.
„Babát várok”
Újra és újra halottam ezeket a szavakat, és lassan az őrületbe kergettek. Lizzy rekedtes hangja, folytonos hangszalagként visszhangzott a fejemben, megállíthatatlanul. Az élettelen szívem, folyamatosan összeszorult, és szinte fizikai fájdalmaim voltak, mert nem láthatom őt, nem simogathatom a selymes bőrét, és nem érezhettem a mámorító illatát. Gyorsabban kezdtem futni, a házunk változatlan volt, mint egy kihalt kúria, semmi nesz, semmi mozgás. Beléptem a nappaliba, akit először megpillantottam, az a kanapén összekuporodott Bella volt. Amint meglátott, azonnal a nyakamba ugrott.
- Emmett, jaj, Emmett – zokogta könnyek nélkül, és szorosan ölelte a nyakamat.

- Csss, nyugi kislány – öleltem át a vállait. – Hol vannak a többiek? – kérdeztem, miközben eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Vadásznak, egy hete nem tudtak elmenni, mert… - felelte Bella, majd elcsuklott a hangja, és megint felsírt, de olyan keservesen, hogy megint magamhoz öleltem.

- Oké, most veszel egy nagy levegőt, és leülünk – mondtam gyengéden, majd visszaültettem a kanapéra. – Hova ment Alice és Jasper? – kérdeztem, nyugodtan.

Igaz, hogy csak Lizzy járt a fejemben, de bizonyos dolgokat tudnom kellett.

- Nem tudom – suttogta Bella remegő hangon. – Reggel, mikor bementem szobájukba, csak egy levél volt az ágyon. Megmutattam a többieknek, mire Esme felhívott téged, és utána…

- Jó, tudom – vágtam a szavába, gondolatban elégszer átéltem már az a jelenetet. – Hol van a levél? – kérdeztem, mire Bella felállt, és felfutott a szobájába, a másodperc töredéke alatt vissza is tért egy rózsaszín papírral a kezében. Felém nyújtotta, én pedig olvasni kezdtem a kacifántos kézírást.

„Sajnálom
Nem mondhatom el, hogy miért megyünk el, mert magam sem tudom igazából. Látomásom volt, és mennem kell! Annyira homályos, és vészjóslóan fekete minden, nem bírom! Bocsássatok meg nekünk, és Emmett, ne feledd, hogy szereted Lizzyt! Jelentkezünk, ígérem! A ruháimhoz ne nyúljatok!
Alice és Jasper.”

- Mi ez? – kérdeztem értetlenül meredve a rózsaszín fodros papírra, ami annyira vallott Alice-re.

- Búcsúlevél – felelte Bella halványan mosolyogva. – Azóta lehetetlen elérni.

Felálltam, a levelet a dohányzóasztalra dobtam, és az erkélyajtóhoz sétáltam. Kinéztem a napsütötte hátsóudvarra, a kezemet a mellkasom előtt összefontam, és figyeltem, ahogy a nap utolsó sugarai megcsillannak a bőrömön.

- És róla… róla, tudtok valamit? – kérdeztem végül akadozva. Bella mellém sétált, és rám nézett. Az ő szemei is feketén csillogtak, de semmi vadság, és éhség nem volt bennük, csak fájdalom. Őt nagyon megviselte ez az egész, olyan volt, mintha elvesztette volna, a húgát. És valóban, Lizzy már a családunk tagja volt. A fájdalmas szorítás nem akart abbamaradni a mellkasomban. Szorosabban fontam magam köré a karjaimat.

- Miután elmentél – kezdte Bella, és elfordult, visszament a kanapéhoz -, elmentem Lizzyék házához, de nem éreztem az illatát. Bementünk az erdőbe, mindenki őt kereste, az illata egészen a rezervátumig erős volt. Viszont, az elviselhetetlen kutyaszag miatt már nem éreztünk semmit. Ha Edward, és Levy nem tart vissza, én bizony átlépem a határt – morogta Bella, mire megfordultam, és ránéztem, a kezei ökölbe szorultak, és mérgesen meredt maga elé. Tehát még mindig nem bocsátott meg Jacobnak.

- És utána? – próbáltam elterelni a gondolatait a farkasokról. Szuper Emmett. Rosszról rosszra tereled a figyelmét.

- Carlisle azt mondta, hogy semmit sem tehetünk, amíg ő a határ túloldalán van – felelte végül Bella keserűen – Hazajöttünk, Esme, pedig azonnal felhívta Mirandát, de Lizzy, még nem volt otthon. Anya, megígértette vele, hogy mihelyst hazaér, felhív minket, de nem tette, és másnap délelőtt, amikor már úgy gondoltam, hogy nem vagyok korai, elmentem hozzájuk. Harold nyitott ajtót, és láttam rajta, hogy nagyon el van keseredve.

- Elkéstetek? – kérdeztem, tudva a választ, mire Bella némán bólintott, majd felállt a kanapéról, és járkálni kezdett.

- Edward, és én elmentünk Alaszkáig, hogy megtaláljuk, de nyoma veszett, mintha soha nem is lett volna ott. Talán nem is oda ment, hanem… nem tudom – mondta végül, és megint lehuppant mellém. Átkaroltam a vállát, és csendesen ültünk egymás mellett, mígnem a többiek megérkezetek a vadászatról.
- Kisfiam – ölelt magához Esme.

- Szia, anya! – mormoltam az orrom alatt. – Megint visszajöttem – pislogtam rá a mosolygó Carlisle-ra.

- És most is örömmel látunk – felelte ő apáskodóan.

- Tesó – mosolyodott el Edward is, és mikor megpillantotta a szomorkodó feleségét, azonnal a karjaiba zárta. Nem volt valami kellemes látvány, az fix.

- Emmett, jó hogy itt vagy – állt elém Levy, és kinyújtotta felém a kezét. Még mindig nem bírtam a fejét, de megbékéltem azzal, hogy már ő is Cullen.

- Ugye, nem mész el megint? – állt elém Pam. Oké, nem szívesen vallom be, de nagyon a szívemhez nőtt. Jobban lehetett cukkolni, mint Alice-t.

- Nyugi szöszi, maradok – kacsintottam rá mosolyogva, mire Pam fej rázva ölelt magához. – Megtaláljuk, és minden a régi lesz – suttogta a fülembe.

- Nem, nem lesz semmi sem a régi – toltam el magamtól. – Pam, te lemaradtál? Babája lesz, és nem tőlem.

- Emmett – állt elém apám. – Gondolkodtunk. – Mily meglepő, gondoltam gúnyosan, mire Edward hangosan felnevetett, és kinyújtotta az öklét, mire én hozzáérintettem a sajátomat.

- Hiányoztál tesó – mondta mosolyogva.

- Min gondolkodtál? – kérdeztem apámra nézve, mire ő Levyra
- Úgy száznegyven éve, érdekes eset miatt riasztották a Volterrai katonákat – kezdte Levy halkan. – Aro engem, és a kis Jane-t bízott meg, hogy intézzük el. Az afrikai sivatagba kellett mennünk, egy gyerekvámpír volt, értesüléseink szerint – elfordította a fejét.

- Mi a lényeg? – kérdeztem türelmetlenül.

- Változott – mondta végül Levy, és megint rám nézett. – Pontosabban növekedett, napról napra. A szíve dobogott, és a bőre meleg volt. Jane azonnal meg akarta ölni, de az apja nem hagyta, nagyhatalmú vámpír volt, és…

- Várj, vámpír volt az apja? - szólt közbe Bella meglepve.

- Annyira hasonlítottak – rántotta meg ő a vállát. – Lehetséges, hogy a férfi vámpíroknak lehet gyerekük. A gyermek apja elmondta, hogy közösült, egy embernővel, és az teherbe esett.

- Emmett – szólalt meg végül apám. – Lizzy nem csalt meg, úgy hisszük, hogy a baba a tied.

- Az enyém? – kérdeztem halkan, magam elé meredve. Az én babám, és Lizzyé.

- Az a gyerek életben lehet még? – kérdezte Bella izgatott hangon.
- Nem tudom, elmenekültek, és utána, Demetri sem bukkant rájuk – mondta végül Levy, és Pam felé fordult, megfogta a kezét, majd kiindult a konyhába.

- Mi történt a gyerek anyjával? – kérdeztem végül, mikor már magamhoz tértem. Levy megmerevedett, láttam, hogy az izmok megfeszülnek a hátán.

- Meghalt – suttogta Edward. A végtagjaim megint kocsonyássá váltak.

- Nem, nem, nem – morogtam az összeszorított fogam közt. Meg kell találni, nem hagyhatom, az én babám, és Lizzy… – értelmetlen szavak voltak, de mindenki tudta, hogy mire gondolok. Esme állt elém, és szeretetteljesen felnézett rám.

- Megtaláljuk, biztos vagyok benne, hogy nem lesz baj.

- Ha akar engem, egyáltalán. – A felismerés, fájó késként döfött a szívembe. – Azok után, ahogy beszéltem vele, gyűlölhet - leroskadtam a kanapéra, és a tenyerembe temettem az arcom.

- Még, Levy, több információ kell – mordult fel Edward. – Ennyi nem elég. – Felnéztem, s láttam, hogy az öcsém ökölbe szorított kézzel állt Levy előtt, aki csak tanácstalanul pislogott rá.

- Edward, az a vámpír nem engedte, hogy akár egy ujjal is hozzáérjek – mondta végül. – És amikor elmenekültek, csak annyit tudtam, hogy hat évesnek nézett kis a kislány, holott, alig volt egy éves. Olyan volt, mintha elnyelte volna őket a föld – rázta meg végül a fejét Levy. – Pont, mint ahogy Lizzyt, erős eszenciája van, ami napokig, sőt hetekig megmarad, főleg most, hogy keveredik, a mi vérünkkel is.

- De Alaszkában nem volt. – Bella hangja megint elkeseredetten csengett.

Annyi gondolat keringett a fejemben. Lizzy, a kicsi, amit a szíve alatt hord. Ez enyém, az én babám, a fenébe is apa leszek. Felálltam, és szinte vakon megindultam a kijárat felé. Talán a szülei tudnak róla.

- Emmett, most meg hova mész? – kérdezte Bella.

- Lizzy szüleihez – felelte helyettem Edward.

- Percek alatt éretem oda, a szorítás erősebb lett a mellkasomban, ahogy emberi tempóban lépkedtem a ház felé. Megálltam az ajtó előtt, és teleszívtam a tüdőmet levegővel, majd bekopogtam.

- Megyek – szólt ki Miranda, és már nyílt is az ajtó. – Emmett, szia! – köszönt kissé távolságtartóan, ami egyáltalán nem jellemző rá.

- Szia, Miranda – mosolyodtam el halványan.

- Gyere be – tárta szélesre az ajtót, mire én beléptem az annyira jól ismert házba, ami teljesen más volt, mert hiányzott belőle valami: Lizzy. Miranda a konyhába ment, én pedig követtem.

- Hogy vagy? – kérdezte végül, és hellyel kínált.

- Én, nem is tudom – ültem le a konyhaasztalhoz. – Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy jól?

- Nem – rázta meg a fejét Miranda, majd elmosolyodott. – Ugyanúgy nézel ki, mint a lányom – folytatta végül, elkomolyodva.

- Sajnálom – hajtottam le a fejem.

- Mit? Hogy fiatalok vagytok, és még nem álltok kész a közös életre? – nevetett fel hirtelen, igaz humor nélküli vidámság volt.

- Fiatalok – visszahangoztam keserédesen. Ha tudná. – Miranda, hibáztam – néztem bele azokba a barna szemeibe, amik olyanok voltak, mint Lizzyé. – Akarom Lizzyt, életem végéig, csak őt akarom. – Ekkora kamut Emmett, szidtam meg magam. Mióta nem élsz már? – Nem tudok nélküle élni, Miranda.

- Nem mondott el nekem semmit – fordult el tőlem ő, úgy tett, mintha a konyhapultot törölné le, holott csak nem akart a szemembe nézni. – És tőled sem várom el, hogy válaszolj a miértekre, de annyit tudok, hogy az a lány, aki elment Alaszkába, nem az én lányom volt. Tudod, hogy miért? Mert az én lányom, az egy tapodtat sem tett volna nélküled. Annyira szerelmes volt beléd.

- Én is szerelmes vagyok – feleltem őszintén. – Mindennél jobban szeretem őt Miranda.

- Mivel bántottad meg ennyire őt? – kérdezte végül gyengéden, és a vállamra tette a kezét. Na, erre most mit válaszoljak? Azt hittem, hogy hűtlen volt hozzám? Elmenekült, mert gyereket vár tőlem? Saját magam küldtem el életem szerelmét? Nem, egyik sem a megfelelő válasz.

- Én… - kezdtem halkan, de nem jött ki szó a torkomon.

- Nézd, én nem akarom ebbe belefolyni – szólalt meg békítő hangon végül, majd egy hatalmas sóhaj után folytatta. – Amikor Lizzy felült arra a gépre, én beláttam, hogy már nem kislány, felnőtt, érett nő. Akármennyire is fáj kimondanom, de ő már nem hozzánk, hanem hozzád tartozik - mondta végül maga elé meredve, majd könnybe lábadt szemekkel rám pislogott. – Menj utána Emmett, és tedd boldoggá.

Miranda szavai nagyon jól estek, és még több erőt adtak ahhoz, hogy megkeressem őt, hogy könyörögjek a bocsánatáért. Felálltam, egy pillanatra magamhoz öleltem a hang nélkül zokogó asszonyt.

- Köszönöm – mondtam halkan. – És boldog lesz, mellettem.

- Ajánlom is – szipogta Miranda, majd felpislogott rám.

- Most megyek – engedtem el, és kiindultam a házból.

- Szia! – köszönt el erőtlenül Miranda.

A kocsimba beülve, egy pillanatig elkeseredtem. Mi van akkor, ha Lizzy nem bocsát meg nekem? Ha új életet kezdett a babával, nélkülem? Nem, az nem lehet. Elindítottam a motort, közben pedig tárcsáztam Alice mobilszámát.

„ Alice Cullen számát hívtad! Elfoglalt vagyok, hagyj üzenetet, és visszahívlak.”

- Figyelj hugi, sürgősen kapcsold be a telefonod – mondtam morcosan, majd kinyomtam a telefont.
A házhoz érve, beparkoltam a garázsba, és bementem a nappaliba. Mindenki ott volt, és idegesen figyelték, ahogy lehuppanok a kanapéra.

- Mi volt? – kérdezte Bella türelmetlenül. – Mit mondott Miranda?

- Semmi használhatót – rántottam meg a vállam. – De megtalálom, és addig nem hagyom békén, míg meg nem bocsát.

- Ez a helyes beszéd – vidult fel Edward.

- Akkor, hol kezdjük? – kérdezte Pam.

- Várnunk kéne – szólalt meg Levy. – Talán Alice jelentkezik, vele könnyebb lenne a keresés.

- Alice, nem hajlandó segíteni – mordultam fel mérgesen. Mi másért ment volna el? Azt hittem, hogy jobban szereti Lizzyt.

- Szereti is – szólalt meg Edward, mire én elfintorodtam.

- Ja, látszik – tártam szét gúnyosan a kezem, mutatva, hogy nincs itt velünk.

Az elkövetkező egy hét, maga volt a pokol. Sohasem voltam valami türelmes, és most még az is rátett egy lapáttal, hogy látni akartam már őt. Vágytam Lizzy után, hisz a gyermekemet hordja a szívem alatt. Apa leszek – kiáltottam fel magamban. Sokszor csak ültem, és vigyorogtam, mint a tejbe tök, persze ezen Edward jókat nevetett, de nem érdekelt. Máskor pedig a gondolataim teljesen elragadtak, olyan volt mintha álmodnék. Vajon jól van? Hogy viseli a terhességet? Hol lehet, és milyen körülmények közt? Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket tettem fel magamban, amire nem tudtam a választ, csak remélni mertem.
Egy hét tétlen várakozás után, meguntam. Esme éppen sütött, én pedig a konyhapulton ücsörögve szórakoztattam.

- Három bagoly ül a fán… - kezdtem, a hatszázadik viccemet is, amit a csengő szakított félbe. – Ez ki lehet? – kérdeztem meglepve, nem éreztem az illatát, mert a sült sár szaga mindent betöltött. Lepattantam a konyhapultról, és kimentem ajtót nyitni. Szélesre tártam a bejárati ajtót, és elővettem a legmorcosabb arcom, csak, hogy jól ráijesszek a váratlan jövevényre. De amint megláttam, hogy ki áll előttem, elemi erővel öntött el a méreg. – Te meg mit keresel itt? – sziszegtem összeszorított fogakkal.

- Szia, neked is! Carlisle itthon van? – kérdezte fölényesen, mire éreztem, hogy eldurran az agyam, morogva vetettem magam rá…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés