Nekem senki ne mondja, hogy a világ veled van.

Nekem senki ne mondja, hogy a világ jót akar. Senki ne mondja, hogy akkor is a te javadra cselekszik… Senki ne mondja, hogy valaha is segít neked. Hogy a te oldaladon áll, és az érdekedben cselekszik.
Még csak meg se említse! Ne merészelje ezt mondani, mert a világ romlott!
Kegyetlen, és soha nem segít. A világ csak megy, mint egy gép. A világot nem érdekli, hogy te mit csinálsz. A világot nem érdekli, hogy mit érzel. Nem érdekli, mit gondolsz vagy, hogy miről mi a véleményed.
A világ nem gondolkodik, nem érez, nincsenek kérdései, még ha semmit nem ért, akkor sem… A világnak semmije nincs. Csak élnek rajta az emberek, nem egyengeti senkinek a sorsát…
A világ… élettelen. És ezekben a percekben ellenem van.

A világ ellenem dolgozik, nem lassítja le egy kicsit sem az időt, nem módosít semmit. Se a múltat, sem a jelent. Nem csinál semmit, csak hagyja, hogy megtörténjen, aminek nem kéne megtörténnie.
Fegyvertelennek, túl gyávának, túl gyengének érzem magam. Élettelennek és bénának. Csak néztem, ahogy Bella Dimitrij és Félix felé sétál, és nem tudtam visszatartani. Nem tudtam kiabálni. Nem tudtam elé állni vagy akár csak megszólalni.
Lábaim nem engedelmeskedtek, torkom kiszáradt. Nem bírtam felemelni a kezem, nem tudtam kinyitni a szám.
Minden egyes másodperc óráknak tűnt. Bella egyenletes tempóban haladt, és mintha minden félelmét elfújta volna a szél.
Talán merészség vagy butaság. Vakmerőség vagy bizalom… Nem félt, nem rettegett, még csak nem is gondolkodott… Csak ment.
Talán már túl késő. Talán lejárt az időnk. Ennyi volt és vége…
De nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarom elengedni, nem akarom elveszíteni. Nem akarom, hogy bántsák. Nem akarom, hogy bárki hozzáérjen.
Túl késő…
Túl késő…

- Szeretlek – mondtam lehajtott fejjel.
Tudtam, hogy meghallja, és nem csak ő. Bella megtorpant. Én felemeltem a fejem, és Bellát néztem.
Tudtam, hogy meg akar fordulni, mégse tette. Fejét oldalra fordította, de nem nézett rám. Sóhajtott, majd tovább ment.
Túl késő…

Dimitrij megdöbbenve nézett rám. Félix csak a padlót fürkészte üres tekintettel.
Láttam, hogy Dimitrij meglöki a könyökével Félixet, majd felém int. Félix felhúzta a szemöldökét…
Némán és gesztusokkal beszélgettek, ami bár nem volt érthetetlen teljesen fölösleges volt. Ebben a helyzetben akár még nevetségesnek is hathatott volna az egész… De nem tud nevetséges lenni, amikor azért jöttek, hogy megöljék Bellát.
Elviszik tőlem, és soha többé nem láthatom… Soha.
Bella megállt előttük, de szinte rá se néztek. Tovább beszélgettek némán, és már mozdulatok nélkül. Csak meredtek egymás szemébe.

Végül Dimitrij felsóhajtott és fellendítette a kezét.
Azonnal mozdultam, hogy megvédjem Bellát. Nem bánthatják! Egy ujjal se nyúlhatnak hozzá, nem érdekel, mibe kerül! Meg fogják ölni, talán ebben a pillanatban, itt mindenki előtt.
Torkomból idegen morgás tört fel, és őrült erővel tört rám a gyilkolási vágy…

Dimitrij átölelte Bellát…

Nem bántotta… Nem akarta bántani. Egyszerűen megölelte.
Azonnal megálltam tőlük két lépésre… Arcomon értetlen kifejezés tükröződhetett…
Dimitrij nevetni kezdett, és megszorongatta Bellát. Erre Bella csilingelő kacagása töltötte be az egész nappalit.
- Hogy vagy, húgi? – kérdezte Dimitrij, majd elengedte Bellát.
- Szerelmesen – mondta Bella, és rám emelte a tekintetét. Az arckifejezésem még mindig elég értetlen lehetett, mert Bella megint nevetni kezdett.
- Akkor rosszul – mondta Dimitrij, és grimaszt vágott. - El se hiszem, hogy te is csapdába estél! Valami katasztrófa, hisz benned volt minden reményünk! – Dimitrij teljesen elengedte Bellát, és a karjába boxolt.
Én a többiekre néztem…
Csak nekem ennyire abszurd az egész helyzet?
Emmett arcán hatalmas vigyor terült el, és a többieken is megkönnyebbülést lehetett látni.
- Komolyan mondod, hogy szerelmes vagy? – kérdezte Félix, ahogy Bella elé lépett. Ő is átölelte Bellát.
A választ már nem hallottam, mert Bella Félix fülébe suttogta az egészet.
Félixnek hatalmas mosoly terült el az arcán, majd megértően bólogatott Bellára…

- Nah, jó! – Dimitrij a többiekre nézett. Ledermedt, ahogy feltűnt neki, hogy mindenki a jelenetet szemléli. – Te… – Még mindig minket nézett, és egyesével vett szemügyre minket. Suttogva beszélt Bellához, ez persze nem azt jelentette, hogy nem hallottunk volna minden egyes szót… - Ezek meg akarnak ölni? – kérdezte komolyan.
- Nem – mondta Bella nevetve. - Csak… Hát tudod, nem épp pizsipartira jöttetek – mondta Bella, majd elindult felém.
- Jah, az a baj! – kiáltott fel Dimitrij, majd megértés tükröződött a szemében. - Eszünk ágában sincs kinyírni Bellát – mondta hangosan, és mosollyal toldotta meg mondanivalóját.
Erre én felsóhajtottam és a felém közeledő Bellát a karjaimba zártam.

Szorosan öleltem, úgy, mintha soha nem akarnám elengedni. Talán sokkot kaptam… Kaphat egy vámpír sokkot? Előbb meg akarják ölni Bellát, aztán kiderül, hogy mégsem, és most itt csevegnek, mintha csak egy látogatásra jöttek volna, nem azért, hogy megöljék Bellát…
A nyakába csókoltam, és mélyen magamba szívtam az illatát.
Éreztem, hogy Bella hozzám simul, kezei a hátamat cirógatták…
Nem. Én még nem fogtam fel, hogy nem akarják bántani. Mert ha felfogtam volna, akkor nem így viselkednék… Szinte merev voltam, és egyenetlenül lélegeztem. Ez még nem normális.
- Edward – Bella halkan suttogott a nyakamba, majd éreztem, hogy megpuszil. - Semmi baj nincs. Nyugodj meg!
- Fiatalok! Vagy szobára, vagy hagyjátok abba! – kiáltott Dimitrij közvetlenül Bella mellett. - Bár én arra szavazok, hogy hagyjátok abba! Most, hogy kiderült nem akarjuk kinyírni Bellát, leülhetünk? – kérdezte, majd ledobta magáról a köpenyt.
- Persze – mondta Carlisle zavartan, és bevezette őket a nappaliba.
Bella egymásba fűzte ujjainkat, és együtt mentünk be a nappaliba.

- Te! Megtennéd, hogy ide ülsz? – kérdezte Félix, és a mellette lévő helyre mutatott. Hát… Dimitrij és Félix között…?
Egy fintort vágtam, majd inkább leültem melléjük.
Ők azonnal hozzám hajoltak… Mintha többet akarnának…
- Ugye tisztában vagy vele, hogy a kishúgunkat akarod elvenni? – kérdezte Félix.
- És a viselt dolgaival is tisztában vagy? – kérdezte Dimitrij, ő is rám hajolva.
- Több száz vámpírt nyírt már ki! – mondta Dimitrij, és láttam, hogy Bellára néz felhúzott szemöldökkel.
- Százharminckettőt, de ki számolja? – kérdezte Bella ironikusan, és Dimitrijt arrébb lökve mellém ült.
- Húgi! Ez most pasibuli! Elhúznád a csíkot? – Félix megragadta Bella kezét, és szabályosan kilökte a kanapéról.
- Kedves testvérem! Nekünk nem szokásunk ifjú szerelmes vámpírhölgyeket lökdösni! – mondta Dimitrij, és visszaültette Bellát maga mellé. - Bár ez most tényleg pasibuli… Inkább menj el, húgi! – mondta Dimitrij, és a kezével utat mutatott Bellának. Ő legalább nem lökdöste.
- Nekem is jogom van itt lenni! – mondta Bella, de attól még felállt.
Csak nekem volt ennyire furcsa a helyzet?
Nem. Ez nem így történik! Ez szürreális, egyszerűen nem igaz.
Két volturis között ülök, akik arról veszekednek, hogy Bella a kanapéra ülhet-e. Könyörgöm! Az előbb még meg akarták ölni! Nem mintha, nem örülnék annak, hogy nem bántják Bellát. Sőt! Egyenesen repesek az örömtől… De… Akkor minek vannak itt? Mit keresnek itt, ha nem akarják megölni Bellát. Csak azért idejöttek Olaszországból, hogy lássák? Azt erősen kétlem…

- Szóval – mondta Dimitrij, és megint nekem szentelte a figyelmét. – Te hány vámpírt nyírtál már ki? – kérdezte teljesen természetesen.
- Egyet sem – mondtam zavartan, és Dimitrijre néztem – De ez miért fontos? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Tudod, a sógorunk leszel. Eszem ágában sincs egy olyan személynek – itt végigmárt engem tetőtől talpig –, odaadni az én kishúgom kezét, aki nem méltó rá…
- Egyetértek – mondta Félix, majd a plafont kezdte nézni. Mi rajta az érdekes? - És, csakhogy tudd. Eddig egy-null, de nem a jó irányba.
- Azért mert nem öltem meg senkit? – kérdeztem, és felálltam. Ez kezdett kínos lenni. És nemcsak azért, mert meredten vizsgáltak, mint egy különösen érdekes rovart a mikroszkóp alatt. Azért is, mert mindenki minket nézett. Senki nem figyelt másra, csak ránk.
Emmett megtámasztotta a fejét kezein, és komolyan mondom csak a pattogatott kukorica hiányzott. Mintha moziban lenne.
- A Volturinál nem éppen dicsőség, hogy senkivel nem küzdöttél életre-halálra – mondta Dimitrij, de még mindig vigyorgott. Aztán csörögni kezdett a zsebe. – Na a fenébe! – mondta, és előkapta a mobilját. Maradjatok csöndben! – mondta, majd felvette a telefont.
- Igen… igen… megtaláltuk… igen… vége… persze… két nap… rendben…
És mindez halálra vált hangon. Gyászosan, szomorúan… Mintha most ölte volna meg a legjobb barátját… Komolyan mondom, a Volturinál nincs jobb színész. Egyszerűen valami hihetetlen…
- Na ez is kész! – mondta, majd mosolyogva lecsapta a telefont. - Szóval! Mesélj, drága Edward! A háborús vagy a szerelmes filmeket szereted? – kérdezte Dimitrij, és érdeklődve nézett rám…

És azt hiszem ennyi volt. Eltört bennem valami, mert hangosan és felszabadultan nevetni kezdtem. Mintha ez lenne a legjobb vicc, amit életembe hallottam. Csak nevettem megállás nélkül, összegörnyedtem, és majdnem a földre estem.
Dimitrij… Teljesen abszurd helyzetben a filmnézési szokásaimról érdeklődik…
- Edward – Bella halk hangját hallottam, és éreztem, hogy megfogja a kezem. Mosolygott ő is, de nem nevetett. Két kezébe fogta az arcomat, a nevetésem meg lassan alábbhagyott. - Jól vagy? – kérdezte, és közelebb lépett hozzám.
- Persze – mondtam, még mindig szenvedve a nevetés utóhatásától. Karjaimmal magamhoz húztam Bellát és a nyakába csókoltam.
- Én ezt nem bírom! – kiáltott fel Félix, és hallottam, hogy felkel, és az ajtó felé megy. - Én nem nézem végig az enyelgésüket! Gyerünk Dimitrij!
- Nah jó… Ha muszáj. Remélem hallotok – kezdett kiabálni Dimitrij, mert a világért se szakadtunk volna el egymástól… - Bella lehetőleg ne csinálj sehol felfordulást! Csak csendesen, hogy Aro ne jöjjön rá, hogy élsz, oké? Legyetek boldogok!
Az ajtó kinyílt, majd be is zárult mögöttük… És Bella él. Tényleg él…

Ha a boldogság az orrod előtt van, miért nem hiszed el? Miért nem tudod elfogadni, és tényleg elhinni, hogy ott van? Csak egyszerűen annyit mondani, hogy rendben, és kész. Vedd észre, és fogadd el, hogy ott van! Örülj neki, hisz miattad van ott.
A boldogság nem fog neked integetni, nem fog kiabálni, hogy észre vedd. Csak te találhatod meg. Neked kell észrevenned. Lásd meg mindenben, és amikor a legnagyobb kívánságod is teljesül, akkor örülj teljes szívből!
Talán nehéz elhinni, hogy boldog vagy. Talán nehéz lesz elfogadni, hogy mindent megkaptál az élettől, amit akartál. Talán el se fogod hinni a legelején.
De ott lesz. Csak miattad, és érted… És talán még várni is fog rád, hogy végre feltűnjön neked…

Talán…

Vége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés