„I can't change who I am
not this time, I won't lie to keep you near me
and in this short life,
there's no time to waste on giving up
my love wasn't enough”

(Evanescence: Lacrymosa)

(Bella szemszöge)

A tornác lépcsőjén ültem és magam elé meredtem. Mac autója már vagy tíz perce eltűnt a szemeim elől, de én még mindig nem tudtam megmozdulni, és bemenni. A hiánya elemi erővel tört rám. Az életem részét képezte az utóbbi két hónapban, és nem csak a tanárom volt, hanem a barátom is. Itt volt mellettem, amikor a legnagyobb szükségét éreztem egy olyan személynek, akire támaszkodhatom és megértett.

Nehezen ismertem be, de néhány dologban igaza volt. Most, hogy megoldódott minden közöttünk Edwarddal, nagy a valószínűsége annak, hogy visszamegyünk Forskba. Mac pedig valóban úgy élt az utóbbi években, mint egy nomád: városról városra barangolt.

Ilyen is ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor Edward kilépett a fák közül. Furcsálltam, hogy egyedül jött, de aztán megláttam az egyik fa törzsének támaszkodó Tanyát, ami semmi jót nem ígért. Balsejtelmemet csak még jobban megerősítette az, hogy szerelmem arca szenvtelen volt és semmilyen érzelmet nem árult el.

Fellépett a lépcsőre és lehajolt hozzám, de ahelyett, hogy megcsókolt volna, mint ahogyan azt vártam, mélyen beleszagolt a hajamba, majd torokból felmordult. Felegyenesedett, és szó nélkül elment mellettem.

- Edward! – szóltam utána, mert semmit nem értettem.

Egy pillantást vetettem még Tanyára – amíg élek, nem fogom elfelejtetni a mosolyát – és már rohantam is be a házba. Könnyen megtaláltam őt, hiszen semmivel össze nem téveszthető napfény illata egyenesen hozzá vezetett.

A szobámban állt, háttal nekem és öklei olyannyira megfeszültek, hogy az inak tisztán kirajzolódtak hófehér bőre alatt.

- Edward, mi a baj? – suttogtam és odalépve mögé megérintettem a hátát.

Elhúzódott tőlem, ami jobban fájt minden szónál. Halott szívem összeszorult, és olyan érzésem volt, mintha légszomj tört volna rám.

- Azt hittem, hogy bízhatok benned – mondta szenvtelen hangon. – De tévedtem.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.

Szembefordult velem, így láthattam éjfekete szemeit, amik most nem a vágytól sötétültek el.

- Legalább jó volt? – kérdezte és felvonta egyik szép ívű szemöldökét.

- Mégis mi? – kezdtem egyre jobban elveszíteni a fonalat.

- Oh, ugyan már, Bella! – csattant fel dühösen. – Ne csináld! Rémes színésznő vagy!

- Ha értelmesen beszélnél, talán tudnám, hogy mégis mit akarsz a tudomásomra hozni! – emeltem fel a hangomat, ahogyan én is egyre jobban dühbe gurultam.

- Tulajdonképpen mindegy is, hiszen az illata mindent elárul – sziszegte a fogai között és körbemutatott a helyiségben. – Itt van mindenhol és még rajtad is! Már csak az a kérdés, hogy ő hol van? A szekrényben, vagy esetleg a szobájában?

Mint amikor nyakon borítanak egy nagy vödör jeges vízzel, olyan hirtelen tört rám a felismerés. Az ébredő erdő illata. Tehát Mac itt járt a szobámban. És ráadásul magához ölelt, sőt, megcsókolta a homlokomat, így jellegzetes illata rám is rám tapadt.

- Te jó ég! – kiáltottam fel. – Te nem vagy százas!

- Tudok mindent – rivallt rám és a tekintete szinte szikrázott. – Nem is érdemes tagadnod!

- Edward, ne csináld már! – kiabálta lentről Jasper, ami azt jelentette, hogy a többiek is visszatértek. – Teljesen el akarod magad ásni? Tönkre akarod tenni a kapcsolatodat?

- Nincs itt semmilyen kapcsolat, ami tönkre kéne tennem! – vágta hozzám a szavakat és kilépve az ajtón még odaköpte. – Soha nem is volt!

Tényleg igaz az a közhely, hogy sokkos állapotban jobban dolgozik az ember agya, mert amint becsukódott az ajtóm, rájöttem mindenre. Tudtam, hogy kivel beszélhetett Edward az erdőben, és mi mindennel tömhette meg a fejét Tanya. Értettem, miért volt olyan fölényes a mosolya és sejtettem, hogy mit akart ezzel elérni.

Feltéptem az ajtót és lesuhanva az emeletről megláttam a nappaliban összeült családtagokat, akik némán hallgattak. Nem sokat törődtem most velük. Egyenesen az ablak előtt ácsorgó és Edwardot bámuló Tanya felé indultam. Arcán rekordsebességű változás ment végbe – gunyorosból lett rémült –, amikor megragadtam a torkát és olyan erősen szorítottam neki az üvegnek, hogy a pókhálószerű repedések végigfutottak a teljes felületén.

Csak pár másodpercig vájhattam ujjaimat a bőrébe, mert egyik oldalról Jasper, a másikról Emmett kapta el a karomat és szedtek le róla. Tanya a torkát szorította és pimaszul vigyorgott rám.

- Tanya, jól vagy? – kérdezte Edward, és odalépett közvetlenül mellé, de Tanya most rá sem nézett, hanem rám szegezte bosszútól csillogó szemeit.

- Nem tudsz hozzám nyúlni! Nem tudsz bántani! – kacagta teli tüdőből.

Lazítottam és normális testtartást vettem fel, ezért Em és Jazz is elengedték a karjaimat. Edward megrovóan tekintett rám és tudtam, hogy fél pillanaton belül belekezd egy lelki prédikációba, így meg kellett előznöm.

- Tanya, tudod mi a jó a mentális képességekben? – fontam karba a kezeimet a mellkasom előtt, demonstrálva, hogy nem kell őket használnom.

Az egész szobára síri csend telepedett és mindenki a mi kettősünket figyelte. A Denali-klán nem avatkozott közbe, mert úgy gondolhatták, ez a mi dolgunk. Esme, Rose és Alice rémülten meredtek ránk, Carlisle feszülten várakozott. Emmett és Jasper még mindig mellettem álltak, ha esetleg ismét elveszíteném a fejemet, Edward pedig közvetlenül Tanya mellett volt, aki a karjába kapaszkodott.

Tanya arca pimaszságról árulkodott, de nem felelt, így én válaszoltam saját magamnak.

- Az, hogy nem kell hozzád érnem ahhoz, hogy megtudjam, amit akarok.

A vámpírlány szemei tágra nyíltak és elengedve Edwardot egészen az ablakig hátrált. Edward felém kapta a fejét és mondani akart valamit, de a hang a torkára forrt, ahogyan Tanya rongybabaként csúszott le a földre az üveg mentén.

Egy vámpír agyát az uralmam alá vonnom sokkal nehezebb és megerőltetőbb volt, mint egy állatét, de azért így is sikerült. Nem akartam bántani őt, pusztán arra voltam kíváncsi, hogy mivel etette be Edwardot.

Tanya az arcát kaparta és morgott, ahogyan érezte a jelenlétemet – egy teljes összekapcsolódásnál, Mac elmondása szerint, ez nem történt volna meg, mert elveszíti minden kontrollját az áldozat –, de nem nagyon érdekelt. Mint ahogyan az sem, hogy Edward maga elé rántott és felemelve a fejemet beszélt hozzám. Lehunytam a szemeimet és rövid kutakodás után meg is találtam, amit kerestem.

- Tudod, nem szeretnék semmi jó elrontója lenni, de szerintem van egy-két dolog, amiről jobb, ha tudsz – duruzsolta Tanya és megállt kétlépésnyire Edwardtól.

- Tanya, most nem vagyok kíváncsi rád – morogta Edward. – Fogadd el a tényeket és lépj tovább!

- Pedig Belláról van szó – dobta be az aduászt és meg is volt az eredménye.

Edward felkapta a fejét és egyenesen a lányra nézett. Tanya finoman elmosolyodott és csak miután átszelte a közöttük lévő távolságot kezdett el beszélni.

- És persze Macarióról.

Edward felmordult, de a név miatt, vagy amiatt, hogy Tanya keze a mellkasára csúszott, nem tudtam. Az előtte álló beszélgetés viszont annyira lekötötte, hogy nem lökte el magától a karjait.

- Mennyit tudsz a kapcsolatukról? – érdeklődött ártatlanul.

- Bella nekem azt mondta, hogy barátok – válaszolta kimérten Edward.

- Hát, így is lehet fogalmazni – sóhajtotta Tanya. – Ha elé tesszük a „nagyon közeli és bensőséges” jelzőket.

Edward szemei összeszűkültek és elkapta a mellkasán köröző kezet.

- Mit akarsz ezzel mondani? – mormolta és írisze egyre jobban sötétült el.

- Soha nem gondolkoztál el azon, hogy Macario képességének elsajátításához mennyi testi kontaktusra volt szüksége Bellának, és hogy ezt milyen módon oldották meg? – suttogta Tanya Edward ajkaitól néhány centire.

Úgy döntöttem, hogy eleget láttam már. Kimásztam Tanya fejéből és akaratlanul is felnevettem. Percekig csak kacagtam a képtelen helyzeten, és azon, hogy a férfi, akit szeretek, egy másik nőnek adott igazat. Amikor alkalmi tébolyom csillapodott és kinyitottam a szemeimet Edward döbbent arcával találtam szemben magamat. Kezei a vállamat szorították, de úgy helyezkedtünk el, hogy éppen láttam a földön ülő és hatalmas szemeket meresztő Tanyát.

- Nálad szánalmasabb lénnyel még nem találkoztam! – vetettem oda neki és csak ezek után fordultam vissza Edwardhoz. – Szerintem jobb lesz, ha leveszed rólam a mancsaidat és a barátnőddel foglalkozol.

Kibontakoztam karjai közül és méltóságteljesen a lépcsőhöz vonultam. Fellépdeltem és a közepén csak úgy, mellékesen és természetesen háttal közöltem a következő információkat.

- Macario pedig sem a szekrényemben, sem pedig a szobájában nincs, ugyanis húsz perccel ezelőtt elment.

- Hogyhogy elment? – kérdezte Edward, mire visszafordultam.

- Úgy, „Kedves Én Mindenkinek Tudom A Gondolatait Úr”, hogy elhagyta Denalit – néztem meghökkent arcában. – Végleg. Remélem, hogy kielégítő volt a válaszom. Most pedig, ha megbocsátotok, dolgom van.

És azzal otthagytam csapot-papot és felrohantam a szobámba. A lelkiállapotomhoz képest finoman csuktam be az ajtót, és a szekrényemhez lépve kinyitottam. Elővettem a bőröndjeimet és az ágyra dobáltam őket. Amikor visszafordultam, megakadt a szemem az éjjeli szekrényemen. Felvettem az Üvöltő szeleken heverő borítékot, amelyen az én nevem állt és kinyitottam. A borítékban egy levél volt Mactől.

Drága Bells!

Nem tudom, hogy személyesen is vagy csak ezen levélen keresztül tudok majd elbúcsúzni Tőled, de nem is számít. Soha nem szerettem búcsúzkodni, és ez most is így van. És „minden jót” csak azok mondanak, akik nem élnek egy örökkévalóságon keresztül, így én csak egy „Isten hozzád”-ot küldök Neked.

A legnagyobb kincs, amit valaha kaphattam a vámpírléttől az az, hogy megismerhettelek Téged, és ha képes is lennék a felejtésre, Te soha nem törlődnél ki az emlékeimből.

Egy apró kis ajándékot hagyok Neked hátra, hogy emlékezz rám, amikor nem vagyok Veled. Az érdekessége, hogy egyetlen darab készült belőle a világon, és bár közel húsz éve csinálták, de azóta nem állt meg. Remélem, hogy elnyeri a tetszésedet.

Kívánom, hogy találd meg a boldogságot amellett a személy mellett, akit szeretsz és neki is fényesítsd be sötét napjait, mint ahogyan azt velem is tetted.

Vigyázz Magadra és majd jelentkezem!

Ölel:

Mac

U.i.: Egész rendes srácnak tűnik ez az Edward, de egyszer még úgy istenigazából megütöm, amiért megbántott!

U.i.2: Ha már vámpírokon is alkalmazni óhajtod a „képességem”, légy óvatos, az első pár alkalom nagyon kimerítő és megterhelő!

Felvettem a kis bársonytasakot és kiborítva egy karóra hullt a tenyerembe, de nem is akármilyen. A legszebben megmunkált óra volt, amivel valaha találkoztam. Díszítése gyönyörű, de mégsem túl cicomás és egyszerűen beleszerettem.

Visszacsúsztattam az órát a tasakba és a levéllel együtt beraktam a táskámba. Felkeltem az ágyról és a szekrényhez lépve hajigáltam bele a cuccaimat a bőröndbe. Megtorpantam, amikor a halványkék ing került a kezeimbe és megremegtek az ujjaim.

- Te mégis mit művelsz? – rivallt rám Alice az ajtóból.

Észre sem vettem, hogy bejött. Beledobtam Edward ingét a táskába és folytattam a pakolást. A kis kobold türelmetlenül lépett közelebb.

- Azt kérdeztem, hogy mégis mi a francot művelsz? – Hangja dühös volt és zaklatott.

- Nem egyértelmű? – kérdeztem vissza. – Pakolok és elmegyek.

- Hogy mi? – csúszott pár oktávval magasabbra a hangja. – Miért? Hova?

Ránéztem és egyből tudta a választ a „miértre”.

- Most nem mehetsz el! – fakadt ki. – Hiszen a nyakunkon Rose esküvője és te vagy a koszorúslány.

- Tanya szuperül fog mutatni Edward mellett, úgyis összeszokott páros már! – mondtam szenvtelenül.

Alice kinyitotta, majd becsukta, kinyitotta, aztán ismét becsukta a száját, de mindezt olyan sokszor, hogy kezdtem félni, valami baja van.

- De… - nyögte ki végül nagy nehezen, ám közbevágtak.

- Alice, magunkra hagynál bennünket? – kérdezte Edward a küszöbről.

Nem tekintettem fel, csak szorgalmasan rámoltam a holmimat a bőröndökbe. Nem hiányzik, hogy még jobban megalázzon.

- Én… - hápogta Alice, de Edward türelmetlenül leintette.

- Alice, most! – szólt rá ellentmondást nem tűrően. –Kérlek!

Nővérem a szemkontaktust kereste velem, aztán feladta és kibattyogott a helyiségből. Edward becsukta az ajtót és az ágyhoz lépett.

- Mi a frászt csinálsz? – kérdezte és éreztem a hátamba fúródó tekintetét.

Elkaptam az egyik tornacipőmet és kicsit nagyobb erővel hajítottam hátra, így az pont eltalálta őt, a tompa puffanásból ítélve.

- Hé! – hördült fel, én pedig megfordultam.

Edward a mellkasát tapogatta.

- Jé, te is itt vagy? – tettem az ártatlant. – Bocs, nem vettelek észre!

- Bella, mégis hova készülsz? – tette fel ismét a kérdést és közelebb lépett.

A bőröndből félig kicsúszott a kék ing, és határozottan emlékeztem, hogy azt rendesen tettem bele. Vagy ennyire hülye vagyok már?

- Hát, pontos úti célom az még nincs, de nagy a valószínűsége, hogy Mac után – vontam meg a vállam.

Edward arca elkomorult, szeme hirtelen egy árnyalatnyival sötétebb lett. Nyakán megfeszültek az izmok, homloka ráncokba szaladt.

- Azt sem tudod, hova megy! –szűrte a fogai között halkan, hogy ne halljam a hangjában rejlő dühöt.

- Ez a 21. század – mosolyogtam rá finoman. – Felhívom telefonon vagy megkérem Alice-t, tájékoztasson Mac terveiről.

- És mégis mit csináltok majd együtt? – sziszegte. – Közös vadászat a legközelebbi nagyvárosban?

- Ismered azt a mondást, hogy ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik? – vontam fel a szemöldököm, és egy kicsit paprikás lett a hangulatom.

Bántott, hogy azt feltételezte Macről, ezek után visszatér az embervérre, de még jobban sértett, hogy rólam is ezt gondolta.

Edward csak bólintott, de még nem tudta, hogy mit akarok kihozni ebből az egészből.

- Annyiszor boronáltatok már össze a hátunk mögött, hogy lehet, tennem kéne valamit az ügy érdekében, hogy igaz legyen – sóhajtottam és visszafordultam a szekrény felé.

Edward elkapta az egyik blúzért nyúló kezemet, és erősen megragadva a csuklómat pördített rajtam egyet.

Éjfekete szeme kigyúlt, és ez semmi jót nem jelentett rám nézve…

*Latin eredetű szó, jelentése: könnyezve vagy könnyáradat, könnyzápor.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés