(Edward szemszöge)


Demetri jött le a lépcsőn.
- Nos, Cullen, úgy látszik a Mesternek jó napja van… Szabad vagy!
- Hagyjatok békén! – morogtam.
- Örülünk neki, hogy ennyire élvezed szíves vendéglátásunkat, de most már elmehetsz! – Demetri megragadta karom, majd felvonszolt a lépcsőn.
- Melyik kijáraton engedjük el? – kérdezte Félix.
- Az északi… ott már sötét van. – válaszolta Demetri. Elindultunk egy sötét folyosón, pontosan ellentétes irányba, mint amerre jöttünk.
Nem értem miért kell vigyáznunk a gondolatainkra. – elmélkedett Félix – Cullen úgy se tudja meg, hogy Bella…
- Itt a végállomás, Cullen! – lökött ki egy ajtón Demetri – Reméljük, élvezted a velünk való utazást! Máskor is várunk! – a két testőr felnevetett és pacsit adtak egymásnak.
- Várjatok! – kiáltottam utánuk.
- Mi van? – kérdezte unottan Félix.
- Mire gondoltál az előbb? – értetlenül nézett rám, ezért pontosítottam – Bellával kapcsolatosan valamire gondoltál…
- Te idióta! – csapta tarkón Demetri Félixet – Az orvosok leejtettek a szülőszobán, amiért ilyen csökkentett elméjű vagy? Várj, ne válaszolj! – intette le, amikor Félix szólásra nyitotta a száját. – Szerintem nem leejtettek, hanem ledobtak… Egyből tudták, hogy ennyire nehéz felfogású leszel!
- Ne beszélj így rólam… - morogta fenyegetően Félix és támadó pozícióba ereszkedett.
- Állj, állj! – állítottam le őket – Én még mindig nem kaptam meg a kérdésemre a választ!
- Pofa be, Cullen! – ordították egyszerre.
- Tűnj el innen, örülj, hogy szabad vagy! – vetette oda nekem Félix, majd Demetrire ugrott.
- Gyere, menjünk! – fogta meg Carlisle a vállam.
- De ők tudnak valamit…
- Bella meghalt. A Volturi kivégezte őt. Már nem tudsz segíteni rajta. – suttogta. A családom többi tagja kilépett az erdő takarásából.
- Fiam, gyere, menjünk haza! – kérlelt Esme.
- Nem élhetek nélküle… - hajtottam le a fejem.
- Edward Anthony Masen Cullen! – sipította Alice – Ezt azonnal verd ki a fejedből! – elém állt és megragadta, mind a két vállam. – Szerinted Bella ezt akarná? Hogy megölesd magad?
- Nem teheted ezt… Edward kérlek, ne tedd ezt! – állt Alice mellé Esme.
- Nincs más választásom… - suttogtam.
- Mindig van más választásod… - mondta Carlisle - Nem fogom hagyni, hogy meghalj!
- Azt hiszem, ezt otthon kéne megbeszélnünk… - jegyezte meg Jasper.
- Repülőre szállunk, és haza megyünk Forskba. Nyugodtabb körülmények között megbeszéljük a továbbiakat. – döntött Carlisle és futásnak eredt. Többiekkel követtem őt.
Nem mondok le a halálról… Meg kell érteniük, hogy nekem Bella volt az életem. Nélküle nem tudok élni… és nem is akarok.


(Alice szemszöge)


Az út hazafelé zökkenőmentesen telt. A gépünk kora délután landolt a Port Angelesi reptéren, majd beszálltunk a kocsikba és hazafelé vettük az irányt.
Az út alatt újabb fura látomás törtek rám.
- Egy hálószobában találtam magam. A fehér falakon sötét tölgyfaborítás volt az ágy felett. Az ágyon fehér párnák és enyhén aranyszínű ágynemű volt. Baloldalon a falba polcok voltak beépítve, míg a jobbon egy kényelmesnek tűnő fotel volt.
A szoba ablakába egy alak tartózkodott, és az ágyat nézte. Az ágyban feküdt valaki, de nem láttam tisztán – úgy, mint az alakot az ablakban – mert a látomásnak ez a része nagyon homályos volt.
- Alice, mit láttál? – ölelt ét Jasper.
- Egy szobában voltam… aminek az ablakában egy férfi ült és az ágyban alvó személyt nézte… de nem láttam egyikük arcát sem, mert homályos volt a látomás… - meséltem.
- Érdekes…
- Csak azt nem értem, hogy miért látom én ezt… Csak a mi jövőnket figyelem… meg… nem, az nem lehet! – suttogtam hitetlenkedve.
- Mi nem lehet? – rázta meg a vállam Jazz.
- Rajtunk kívül csak Bellát figyeltem… mi van, ha… él? Csak valami blokkolja a képességem, és ő abban a házban lakik?
- Tudom, hogy bármit megtennél, hogy Bella éljen… de a Volturi sosem végez fél munkát… Bella hallott, Alice. Ezen nem tudsz változtatni.
- Akkor mi a magyarázatod ezekre a különös látomásokra? Mert én érzem, hogy Bella él! És meg fogom találni!
- Talán a jövőnkben megismerkedünk egy családdal, akik ebben a házban élnek… - Vonta meg a vállát.
- Nem itt másról van szó… - ráztam meg a fejem.
- Kicsim, mielőtt beleélnéd magad, lehetetlen, hogy Bella él…
- Jazz, érzem, hogy igazam van… Bárhol is van, én megtalálom! – Jasper megcsóválta a fejét.


(Edward szemszöge)


Amint hazaértünk egyenesen a szobám felé vezetett az utam. Nem akartam senkit látni, csak a saját fájdalmamba temetkezni.
Legszívesebben tomboltam, ordítottam volna, amiért az a mocsok – Aro – megölette az egyetlen lényt, akibe valaha szerelmes voltam.
Einstein egyszer azt mondta: „A magány fájdalmas, amikor az ember fiatal, de elbűvölő, amikor érettebb.”
Nem értek vele együtt.
Most, hogy elmúltam 110 - és megismertem a legtökéletesebb lényt a Földön – úgy érzem a magány a legrosszabb, legfájdalmasabb dolog a létemben.
Fiatalabb koromban, úgy gondoltam, hogy a magány egy áldás. Nem volt szükségem társra, hisz nem ismertem Bellát.
Viszont Einstein azt is mondta, hogy „csak azt az életet érdemes végigélni, amelyet másokért élünk.”
Teljeséggel egyetértek vele. Eddig a családomért éltem.
Carlisért, aki annyi mindent tett értem. Visszafogadott miután áthágtam a szabályait és továbbra is a fiaként szeretett.
Esméért, a legcsodálatosabb anyáért, aki csak létezik ezen a világon.
Alice-ért, aki egyszerre idegesítő, de imádnivaló is egyben, és aki mellé jár egy Jasper. Ő az egyik legkomolyabb vámpír a családunkban, és mélyen tisztelem Őt, amiért majd 100 éves nomád életmódja után meg tud küzdeni a vérszomjával.
Emmettért, a poén gyáros medvéért, akire mindig számíthattam és Rosalieért, a gőgös és hiú nővéremért, akiről tudom, hogy bármit megtenne a családjáért.
De miután Bellát megismertem mindez nem számított már. Nem érdekelt a családi kötelék nem érdekelt semmi más csak Bella.
Hogy tudnék tovább nélküle élni? Hogy tudnám elfelejteni gyönyörű, csokoládébarna szemeit, gesztenyebarna haját, bájos mosolyát, pirulós arcát, kecses alakját?
Hogy tudnám őt kiverni a fejemből?


Sehogy.


(Alice szemszöge)


- Már több napja odafent van… nem kéne elvinnünk vadászni? – aggodalmaskodott Esme.
- Nem tudnánk kirángatni a szobából… - jegyezte meg Jasper.
- Akkor mit tehetnénk? – kérdezte Rosalie, aki Emmett karjaiba fészkelte magát. Végig néztem a családomon, s mindenki arcán csak a bánatot tudtam felfedezni.
Hol van az egykori vidám családom?
Már semmi sem a régi. Carlisle nem jár be a kórházba dolgozni, Esme nem látogatta meg az árvákat, se Rose, se én nem mentünk vásárolni…
Mióta Bella meghalt, azóta minden megváltozott. A családunk egyszerű kiégett. Nincs semmi érzelem az arcukon, és csak csöndben merednek maguk elé. Nincsenek nagy közös beszélgetéseink, és nem csinálunk együtt semmit. Nem viselkedünk családként.


Felpattantam a kanapéról és kimentem a házból.
Egyedül kell lennem!
Egyenesen Belláék házához mentem. Tudtam, hogy ott most senki sem zavarhat. Felkapaszkodtam Bella párkányára, majd kinyitottam az ablakot és bemásztam rajta. Végigjártam a házat, minden szobát külön-külön megnézve, végül visszatértem legjobb barátnőm egykori szobájába.
Az egész ház üresen állt, mintha a Swan család sose létezett volna. Mintha csak egy szép illúzió lett volna, ami rémálommá vált.
Leültem az ablak elé és vártam.
Vártam, hogy valaki megrázza a vállam, és azt mondja, hé ez az egész csak álom volt!
De tudtam, hogy ez sosem fog megtörténni.
Egyrészt, mert én nem tudok aludni. Pedig milyen szép is lenne, ha csak pár óra elszakadnék a valóságtól és az álmok világába, menekülhetnék.
Ott minden tökéletes lenne. Bella élne, és én buzgón szerezhetném az bátyámmal közös esküvőjüket. Edward is boldog lehetne. Mosolyogva, velünk beszélgetne, Bellát szerethetné… Minden jó lenne!
- Bella! – hangom riasztóan csengett a csöndben – Miért? Miért kellett makacsnak lenned? Miért akartad mindenféleképpen magad elintézni a Volturit? Olyan boldoggá tehettél volna minket! Imádtad Edwardot, tudtam jól, már az első pillanatban is. Ahányszor csak megláttad, elpirultál… És tudod mi a legborzasztóbb? Hogy ő is ugyanúgy szeretett téged! Most mindenki boldog lenne! Edward és Te is… együtt lennétek és… a testvérem lennél! – hangtalanul zokogtam. – Te vagy a legjobb barátnőm… - elcsuklott a hangom. – most ez esküvődet kéne szerveznem! Most boldognak kéne lenned, mert Edward szeret. De te meghaltál… - hangom nem volt több a suttogásnál. – És hatalmas űrt hagytál magad után.
Felálltam a padlóról és utolsó pillantás vetettem a házra.
- Sosem felejtelek el, ígérem!
Kiugrottam az ablakon és egyenesen a házunk felé vettem az irányt.


Benyitottam a házba, ahol semmi sem változott. A családom ugyanúgy ült a nappaliban, egyedül csak Jasper kapta fel a fejét érkezésemre.
Odamentem hozzá és beleültem az ölébe. Szorosan átöleltem a nyakát.
- Minden rendben? - kérdezte halkan. Megráztam a fejem.
- Semmi sincs rendben.
Kopogtattak. Mindenki az ajtóra kapta a fejét, aztán rám.
- Nem tudom ki az… - súgtam úgy, hogy csak ők hallják.
Carlisle az ajtóhoz sétált, majd szélesre tárta.
Az ott álló személy szégyenlősen lehajtotta a fejét, amint meglátott minket, így barna haja eltakarta az arcát.
- Sziasztok! – suttogta.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés