- De… - Rose zavartan nézett Vienre, Vien meg elfordította a tekintetét.

Az egész család zavart és feszült csöndbe burkolózott, és senki nem szólalt meg. Edward még mindig engem nézett, én meg őt, és annyi megvetést sűrítettem a tekintetembe amennyit csak tudtam. Csak szólaljon meg! Csak nyissa ki a száját és esküszöm, neki megyek!
- De… De mi meddők vagyunk – mondta Rose akadozva, majd Carlisle-ra nézett.
- Nagyon úgy néz ki, hogy csak a nők azok, Rosalie – mondta higgadtan Carlisle, majd Vien felé fordult.
- Nem! – kiáltott Rose megint, majd hátrálni kezdett. Nah jó… Ilyen mértékű zavart és kétségbeesést még nem láttam Rosalie-n. Élettelen arca érzelmekkel volt tele, és ha nem utáltam volna mérhetetlenül, akkor még meg is sajnáltam volna… De mivel utáltam, hidegen hagyott, hogy épp egy világ dől benne össze. - Ez ugye nem igaz? A férfiak is terméketlenek! Nem lehet, hogy miattam nincs gyerekem! – kiáltott, majd kétségbeesetten Emmettre nézett.
Erre Emmett odament hozzá, és a karjaiba zárta. Rose hozzábújt, és szorosan ölelte, mintha az élete múlt volna tőle…
- Szeretlek, Rose – suttogta Emmett Rosalie fülébe. Erősen próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna ezt a pár szót, mert majdnem elhánytam magam. Még hogy szereti! Fenéket!

- Megengeded, hogy megvizsgáljalak, Vien? – kérdezte Carlisle szakszerűen, és barátnőm felé nyújtotta a kezét.
- Igen – mondta, majd kezét Carlisle felé nyújtotta.
- Jobb lenne persze egy szülész, de kétlem, hogy elmondhatnád neki, ki… vagyis mi az apa. – Vien teljesen Carlisle-ra támaszkodott, és láttam, hogy a férfi Edwardra néz. Erre Edward csak bólintott, majd kiment a nappaliból.
- Hogy bírhatta ki az apa? – törte meg a csendet Jasper, majd rám nézett. Csak tudnám, hogy miért rám. Én se tudok többet, mint ő!
- Honnan a fenéből tudjam? – kérdeztem mogorván, majd a falnak dőltem. Keresztbe fontam a karomat a mellem előtt, és vártam. Hozza vissza Vient, aztán hazaviszem.
- A te barátnőd – mondta Jasper továbbra is nyugodtam.
- De nem beszéljük meg a szexuális élményeit! – vágtam vissza Jaspernek, észre se véve, hogy egyes számot használtam.
Erre ő felhúzott szemöldökkel rám nézett, és feltűnt, hogy Emmett is rám tekint. Na mi van, most meg mit mondtam? Azonnal elöntött a düh, és megint folyt a nyelvemre a mérgem.
Utáltam itt lenni! Utáltam ezt a házat, és utáltam mindenkit, aki benne lakik! Hogy lehetnek ennyire pedánsak? Hogy lehetnek ennyire… mániásak? Erre nincs jobb szó! Állatvér… undorító!
Azonnal éreztem Jasper nyugalomhullámát, de ellöktem magamtól.
- Bele nem merj nyúlni az érzelmeimbe! – sziszegtem felé, és megerősítettem burkomat, hogy még véletlenül se tudjon befolyásolni.
- Pedig most jobb lenne, ha lenyugodnál – szólalt meg hirtelen Emmett, miután elengedte Rosalie-t. Szorosan fogta felesége derekát, és a kanapé felé vezette Rose-t. - Nem kéne Vient még jobban felizgatni – tette még hozzá értetlen arckifejezésem láttán.

- Ki az apja a babának? – kérdezte Rose felém fordulva, amikor már meg túl tudott lépni a sokkon. - Ismerjük?
Ciccegtem egyet, és elfordítottam a fejem. Eszem ágában se volt válaszolni, és Peterre gondolni, aki isteníti a Cullen családot. Na nem! Ezt még nekik sem!
- Ezek szerint igen – mondta Jasper, majd ő is leült egy fotelbe. Alice némán követte. Furcsa volt, mert nem szólalt meg. Alice-nek állandóan járt a szája, most meg olyan csendbe volt, mintha megnémult volna.
Nem mintha érdekelt volna, miért nem szólal meg. Semmi nem érdekel a családdal kapcsolatban, csak egyszerűen furcsa volt.

- Az apa egy magas, fekete hajú vegetáriánus – szólalt meg Alice színtelen hangon. - Az előbb láttam, de nem volt ismerős.
- Múlt? – kérdezte Jasper, és felesége combjára tette a kezét.
Hogy bírják elviselni ezt a kötődést? Mi értelme ennek a végtelen szerelemnek? Annyira… kötött, és láncolt. Mintha megbéklyóznál valakit, és soha nem engednéd el. Azt hiszem nem hiába nem volt soha barátom! Ez nekem túl… intim!
Feszélyezve éreztem magam. Itt mindenki itthon volt, és még Vien se volt itt, hogy egy kicsit enyhítette volna a légkört. Most betolakodó voltam, aki teljesen jogtalanul volt itt. És az volt benne a legjobb, hogy nem is akartam itt lenni, de nem tudtam elmenni. Legalábbis Vien nélkül nem!
- Igen – mondta Alice, és felkapta a távirányítót. Bekapcsolta a tévét, és váltogatni kezdte a csatornákat.
- De ez akkor is érdekes – szólalt meg Esme, akiről teljesen elfeledkeztem. - Eddig úgy tudtuk ez lehetetlen, most meg itt az élő példa, hogy ilyen létezik.
- Ez nem jelenti azt, hogy rohanok az első termékeny csajhoz gyereket csinálni – mondta Emmett, és magához szorította Rose-t. - Ez semmin nem változtat – tette még hozzá.
Volt egy olyan sejtésem, hogy ezt inkább Rose-nak szánja, mint mindenkinek.

Ebben a pillanatban Edward lépett be a nappaliba. Azonnal rám nézett, én meg rá. A tekintetünk egybe fúródott, én meg megint mérhetetlen gyűlöletet éreztem. Még csak látni se akartam! És miért néz állandóan? És én miért tűröm?
Akaratlanul tört fel a torkomból a morgás, és még csak meg se akartam állítani.
Erre Edward elfordította a tekintetét, és a többiekre nézett.
- Minden rendben? – kérdezte csak úgy, és meg sem várva a választ, kiment a nappaliból.
- Kiscsaj, azért lehetnél egy kicsit kedvesebb! – szólt hátra Emmett. - Nem kéne megint elüldözni a kisöcsit!
- Leszarom – vetettem oda félvállról, majd elindultam a terasz felé.
Még a fáradságot se vettem, hogy értelmezzem a mondatot, amit Emmett mondott… Bár egy szó megmaradt… Megint. Egyszer Edward már elment.
De nem érdekelnek. Annyira idegesítenek, annyira elegem van mindegyikükből! Az egész családból! Mi a fenét keresnek itt egyáltalán? Miért nem tudtak más városba menni?
Szabályosan kirohantam a házból, és futni kezdtem. Én se tudtam miért, nem tudtam minek. Nem bírtam ott maradni, nem tudtam velük egy levegőt szívni. Egyszerűen képtelen voltam rá. Idegesítettek, és még csak rájuk gondolni is nehezemre esett. Hát még látni az arcukat, hallani a hangjukat, érezni az illatukat…
Elköltözöm! Már előbb is eldöntöttem, de most már biztos voltam benne. És viszem magammal Vient is, majd segítek neki én. Nem kell ide egy orvos sem, elvégre a biológia egyáltalán nem nehéz.
Nekifutottam az első fának, amit találtam.
Vagy három métert futottam fel rá, amikor elrugaszkodtam, és egy hátra szaltóban repülni kezdtem. Pillanatok alatt értem földre, és kezdtem futni megint. Rombolni akartam magam körül, de nem mertem. Ki akartam csavarni a fákat tövestől, ütni, verni akartam bárkit, aki a közelembe kerül!
És mégse tettem…
Futottam egészen mélyen be az erdőbe, majd egy hatalmas fára kezdtem mászni. Fél perc se kellett, és már a tetején voltam vagy száz méter magasban, ha nem többen. Ugrani kezdtem egy másik ágra, majd egy újra.

Vient se vizsgálhatja örökké Carlisle, lassan be kell fejezniük… Visszafelel futottam, és sajnáltam, hogy egy perc se kellett, és megláttam a házat. Még a látványától is rosszul voltam!
Berobbantam a lakásba, és elegánsan landoltam a nappali kövén.
- Lehiggadtál? – kérdezte Emmett szemtelenül, és rám villantott egy szemtelen mosolyt.
- Nem eléggé – köptem ki, majd újra a falnak támaszkodtam.
Közben Edward is visszajött a nappaliba, most az egyik fotelben ült, és megint engem nézett.
- Tégy egy szívességet, Edward, és vedd le rólam a szemedet! – kiáltottam, és tüntetőleg elfordítottam a fejem. Már megint csak nyeltem a mérgem, a torkomat égette az éhség.
De bemenni a városba, hogy vadásszak legalább egy óra kell. Addig meg nem hagyom itt Vient. Szó sem lehet róla!
Carlisle megjelent, és rögtön mögötte jött Vien is. Már sokkal jobban nézett ki, egyáltalán nem volt sápadt, és a légzése is normális volt. Ennek ellenére szinte rögtön lerogyott egy kanapéra, majd kérdőn nézett rám.
- Te nem ülsz le, Bella? – kérdezte, és maga mellé mutatott.
- Eszem ágában sincs – mondtam, majd újra keresztbe fontam a karom.
Éreztem a pillantásokat magamon, szinte égette a bőröm minden egyes szempár. És egyáltalán nem esett jól… Mi a fenét bámulnak?

- Megrendeltem mindent – mondta Edward Carlisle felé fordulva. - Pár nap múlva leszállítanak, és akkor megműthetjük Vient.
- Miért akarnátok megműteni? – kérdezte Vien félelemmel a hangjában - Valami baja van a babának? – kérdezte, és a hasára rakta a kezét.
Még én is éreztem a pánikot, ami hirtelen elöntötte, de aztán láttam, hogy megnyugszik. Minek ide nyugtató, amikor van egy Jasperük? Csessze meg!
Carlisle és Edward döbbenten meredtek Vienre, felhúzott szemöldökkel.
- Meg akarod tartani a gyereket? – kérdezte Edward letaglózva.
Vien felé fordult, a szeme megvillant, és biztos voltam benne, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Miért ne tartanám meg? – kérdezte Vien fenyegetően halkan. Felé léptem, és meg se álltam, amíg mögé nem értem. A vállára tettem a kezem.
- Vien. Az sem kizárt, hogy megöl téged az a valami… Az nem egy baba. Egy mutáns – mondta Edward még mindig nyugodtan. Hogy a fenébe nem veszi észre, hogy nem éppen szilárd talajon áll?
- FOGD BE A SZÁDAT! – kiáltotta Vien, és felállt. Azonnal elé léptem, és megfogtam mindkét vállát. Már nem azért, hogy ne menjen Edwardnak. Csak féltettem őt. Nem Edwardot… Nevetséges is lenne! Vient. Ha csak megüti, csontjai törnének darabokra…
- Vien – Carlisle hozzánk lépett, és komolyan Vienre nézett. Barátnőm dühtől csillogó szemeit az orvosra emelte. - Belehalhatsz a szülésbe. Sőt! Csak a terhességbe is – mondta Carlisle.
- Nem érdekel! Ő az én gyerekem – sziszegte Vien egyenesen Carlisle arcába, majd kiszakította vállat a kezeim közül. - Bella vigyél haza – mondta, majd elindult az ajtó felé.

Én örömmel indultam utána.
- És ha megint összeesik, akkor mit csinálsz, Bella? – kérdezte Rose, és felállt.
Egyenesen Vienhez lépett, majd megfogta a kezét.
- Nem mehetsz el! Vigyázunk rád is és a babára is. Itt Carlisle legalább el tud látni – mondtam, majd megvetően végigmért.
- Tudok vigyázni Vienre! – mondtam, majd a kezét lefejtettem a Vienéről.
- Ezért rohantál rögtön ide, amint valami baja lett, ugye? Egy terhes nővel akarsz szaladgálni napi többször? – kérdezte cinikusan, és olyan pillantást vetett rám, mint akinek elment az esze.
- Ha Vien nem akar itt maradni, akkor nem kényszerítheted! – ordítottam, és eszem ágában se volt megfutamodni.
- Akarsz maradni Vien? – kérdezte Rose kedvesen, és Vien felé fordult. - Carlisle orvos. Csak ő tud rád meg a babára vigyázni.
- Ki akarják vágni a babát! – kiáltottam, és közelebb léptem Rose-hoz. Nem tudtam, hogy az a lény mikor lett baba, és miért is vagyok ennyire mellette, amikor szerintem is az lenne a logikus, ha elvetetné a gyereket. Csak a tudat, hogy ellentmondjak Rose-nak ennyire megváltoztatja a véleményem? Hát nagyon úgy néz ki, hogy igen.
- Mert azt hitték, Vien is ezért van itt – közölte Rose még mindig nyugodtan. - Vigyázok rád! – mondta Rose Vien szemébe nézve -, és a babára is. Itt kell maradnod, Vien.

Barátnőm zavartan nézett hol Rose-ra, hol rám. Hát ez szuper!
- Eszem ágában sincs itt hagyni veletek! – kiáltottam, majd megvetően néztem végig Rosalie-n. Főleg vele nem.
- Hogy vezetsz le egy szülést, Bella? – kérdezte Rose még mindig nyugodtan. Én megdöbbentem, és amikor nem szólaltam meg, akkor Rose ajkán egy győztes mosoly jelent meg. - Gondoltam – mondta, majd visszafordult Vienhez.
- A gyerek nem holnap születik meg – mondtam, majd elindultam az ajtó felé. Elegem volt a társaságából. Túl sok volt már belőle, akár egy egész létezésre is! Kinyitottam a bejárati ajtót, a levegő felborzolta a hajamat. - Jössz, Vien? – kérdeztem és visszafordultam barátnőm felé.

Vien csak állt, a fejét lehajtotta, kezét meg a hasára helyezte.
- Megígéred, hogy semmi baja nem lesz? – kérdezte Vien, és Rose-ra emelte tekintetét.
Nem! Hát ez nem lehet igaz! Egyszerűen lehetetlen! Miért ilyen igazságtalan az élet? Miért sikerül minden Cullenéknek, és nekem semmi?
- Meg – mondta Rose őszinte hanggal, majd megfogta Vien kezét.
- Maradnom kell, Bella – mondta Vien, majd a szemembe nézett. - A baba érdekében itt kell maradnom.
Oké. Két választásom van. Vagy leütök mindenkit, és elrabolom Vient, gyorstalpalón elvégzem az orvosit, és segítek neki, amiben csak tudok. Vagy hagyom, hogy itt maradjon. De nem akarom egyedül hagyni! Most nem! Szüksége van rám, eszem ágában sincs egyedül hagyni!
- Akkor én is maradok – mondtam tényszerűen, majd becsaptam az ajtót.
Rose és a többiek felhúzott szemöldökkel, döbbenten néztek rám.
- Na ez érdekes lesz! – sóhajtott fel Emmett, és a karját a feje mögé emelte.
- Akkor előkészítek két szobát – mondta Esme, majd elindult az emeletre.
Utána akartam kiabálni, hogy nekem fölösleges, úgyse leszek soha ott. Aztán eszembe jutott, hogy valószínű többet leszek ott, mint bárhol máshol. Vagyis végig Vien mellett. És ha Vien alszik, akkor jobb ha van egy hely, ahova menekülni tudok; és mégis a közelében vagyok, ha bármi történik.
Irtóztam még a gondolattól is, hogy ebben a házban kell maradnom. Utáltam a tudatot, hogy most a Cullen családdal fogok élni. De Vien kedvéért nem mutattam ki, hogy mit érzek. Még egy fintort se engedtem meg magamnak. Még egy arcrezdülést se.
Végül is levegőt nem kell vennem, hogy érezzem az illatukat. Csukott szemmel is tudok járni, nehogy meglássam őket. És képes vagyok egy időre félre rakni az érzelmeimet. Vagyok annyira… gyakorlott. Sikerülni fog!
- Köszönjük! – mondta Vien, majd ásított egyet.
Edward újra kiment a szobából, Carlisle meg aggódva nézett Vienre. Barátnőm visszament a kanapéhoz, és leült.
Követtem én is, bár eszem ágában se volt leülni. Inkább csak megálltam mögötte.
- Végig ilyen hideg leszel, Bella? Mert akkor egy élvezet lesz veled együtt élni – szólalt meg Emmett, és egy huncut mosollyal nézett rám.
- Igen – mondtam mereven, rá se nézve.
- Irtó szuper lesz! – mondta kicsit magasabb hangon, játszva az agyát.

- Ajajj! – mondta Alice, majd Vienre nézett. - Carlisle! Megint el fog ájulni – mondta kicsit aggódva. Pár pillanat múlva Vien dülöngélni kezdett, majd tényleg elájult. Azonnal ugrott mindenki, Alice megint hozta a táskát, Rose hátrébb lépett, Carlisle meg előre.
És az volt a legrosszabb, hogy semmit nem tudtam érte tenni. Egyszerűen csak hátrább léptem, hogy Carlisle el tudja látni.
Lehet, hogy hiába vagyok itt… Lehet, hogy fölösleges ez az egész. És ha már kilenc nap után ennyire rosszul van Vien, mi lesz később? Egyáltalán eszméleténél lesz? Vagy végig „aludni” fog? Vagy percenként ájul majd el?
Jobb lenne elvetetni azt a gyereket! Meg fogja ölni… Nem fogja túlélni.
Féltettem Vient, és nem tudtam mit csinálni. Menekülni akartam a tudat elől, a biztos elől, hogy Vien ezt nem éli túl. Futni akartam, vagy legalább visszatekerni az időt! Nem akartam gondolkozni, nem akartam tudomásul venni a dolgokat. Pedig egyértelmű volt minden… Lehetetlen, hogy Vien ezt élve megússza… Egyszerűen képtelenség…
Tovább hátráltam egyenesen a hátsó ajtó felé. Kifutottam a kertbe, és már nem tartottam vissza magam. Az sem érdekelt, hogy a ház alig száz méterre van, és mindent végignéznek…
Kitekertem az első fát, ami az utamba került, feldobtam a magasba, majd az öklömmel neki csaptam. A fa szálkákra és deszkákra hullt, mint valami bizarr tűzijáték.
Gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, pedig egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, vagy kimerültnek. Csak lihegtem, mintha fájna valami…
De nem éreztem magam jobban. Már hiába romboltam, hiába tettem tönkre magam körül a dolgokat. Nem lett jobb.
Meg fog halni…
A legjobb barátnőm fog meghalni, egy idióta miatt, aki felcsinálta!
Felugrottam a levegőbe és lábammal rúgtam ki egy fát. Az engedelmesen kidőlt, hatalmas ricsaj kíséretében.
Ziháltam, mint egy ember miután lefutotta a maratont, és nem akartam tudomást venni semmiről…

- Bella… - szólt tétován egy hang alig pár méterre tőlem. - Beszélnünk kell! – tette még hozzá Edward, majd még közelebb lépett.
- Nem! Egyáltalán nem kell – sziszegtem, majd a kidőlt fát feldobtam a levegőbe, és rögtön utána ugrottam én is. Még a levegőben a törzsbe rúgtam, majd öklömmel is rávertem vagy kettőt. Azonnal darabokra esett, és hullt a föld felé, mintha csak eső esne.
Edward nem csinált semmit, csak tűrte, hogy szálkák essenek a hajába, ruhájára. Mozdulatlanul nézett rám.
Négykézláb estem vissza a földre, majd Edwardra vicsorogtam.
- Hagyj békén! – sziszegtem összeszorított fogaim közül.
Edward csak nézett, kifejezéstelen arccal.
- Kérlek, hallgass meg… - mondta, majd újra felém lépett.
Zavart volt. Ha valamit ki tudtam venni a viselkedéséből, akkor az a zavar volt.
Furcsa mi, hogy a kis Bella nem alél el a látványodtól? Hogy nem ugrom a karjaidba, hogy nem csüngök rajtad? Rosszul esik? Akkor jó, mert azt akarom! Szenvedj, ahogy én szenvedtem! Fájjon, ahogy nekem fájt!
- Eszem ágában sincs! – kiáltottam, majd megint rá vicsorogtam.
- Bella… Csak öt percet kérek az életedből! – mondta Edward határozottan, és a szemembe nézett. Újra felém közelített, én meg automatikusan léptem hátra.
- Még egy percem sincs rád! Hozzám ne érj! – kiáltottam, amikor kinyújtotta felém a kezét.
Úgy rántottam el a testem, mintha valami különösen undorító dolog lenne maga Edward.
- Nem hiszem el, hogy semmi emberi nem maradt benned… - morogta szinte csak magának, de pechére meghallottam.
- Tudod volt egy kedves vámpír, aki kiirtotta minden érzésem – kiáltottam egyenesen az szemébe nézve. Még mindig hátráltam, de egy fának ütköztem. Edward továbbra is felém haladt…
- De te nem ilyen vagy, Bella! – Most már ő is kiabált. Hangját megemelte, és végre valami érzelem is kiütközött az arcán. Kétségbeesés, és határozottság. Egyre közelebb ért, és félő volt, hogy hozzám ér… Nem! Még az érintését se akarom!
- Nem tudsz te rólam semmit! – kiabáltam vissza, majd felugrottam a levegőbe, és mögötte értem földet.

- Nem mehetsz el! – kiabálta Edward, majd egy pillanat se kellett, és ujjai a csuklómra kulcsolódtak.
Felordítottam, mintha megégetett volna, majd megpróbáltam kifordulni szorításából. De nem engedett. Szorosan tartott, és csak forogtam egyet a kezébe. Bármennyire is nem akartam meg kellett érintenem. Égette a bőrömet az érintése. Szabályosan fájt, hogy hozzám ért… Utáltam és irtóztam tőle!
Kezemet a vállának támasztottam, és megpróbáltam ellökni magamtól. A kezem kiszabadult, de másik kezével megfogta a vállam. Lábammal az övé felé rúgtam, de el sem engedve ugyanúgy felugrott, mint az előbb én, és mögöttem landolt. Fordultam öklömmel az arcát célozva. Elhajolt, kezével újra az enyém felé nyúlt. Elrántottam a kezem, és mellkasának támasztottam mindkét kezem. Teljes erőmből löktem rajta egyet, és majdnem örömmel néztem, hogy vagy tíz métert csúszik árkot hagyva a földben.
Dühtől vicsorogva, zihálva fordítottam hátat neki.
Még egyszer hozzám mer érni, nem ússza meg ennyivel… Soha többet!
Láttam, hogy Emmett, Alice és Jasper a verandán állnak, és csak nézik, hogy épp mit művelünk. Nem tudtam kivenni, hogy milyen az arckifejezésük. Túl messze voltak.
Ebben a pillanatban ütést éreztem a lábamnál, majd a földre estem. Edward felém csúszott és szabályosan kirántotta alólam a talajt. Döbbenetemben mozdulni is elfelejtettem, és csak feküdtem a bennrekedt levegővel. Edward rögtön fölém mászott, és ráült a csípőmre. Lefogta az egyik kezemet, és dühösen nézett az arcomba.
- Hallgass meg!
- NEM!
Lendítettem a lábaimat, és Edward karja alatt átbújtattam őket. Szabályosan lerántottam magamról, majd felpattantam. Edward repült pár métert, majd felkelt, mintha semmi baja nem lenne.
Bár más célt akartunk elérni, ugyanolyan hévvel és elszántsággal néztünk egymásra. Ő azt akarta, hogy meghallgassam, én meg azt, hogy szálljon le rólam…
Rá vicsorogtam, majd elindultam felé. Nem érdekelt, mekkora fájdalmat okozok neki. Nem érdekelt, hogy mit is csinálok tulajdonképpen. Nem érdekelt semmi. Csak szálljon le rólam!
Pár méterre előtte a levegőbe ugrottam, és felé rúgtam. Ő erre egyszerűen lehajolt kikerülve rúgásom útját.
- Csak öt percet kérek! – kiáltotta Edward, majd hátulról megragadta a derekam, és magához láncolt.
Én felkiáltottam, majd hátra rúgtam, remélve, hogy valamijét eltalálom. De egyáltalán nem sikerült eltalálnom őt…
Kétoldalt lefogta a kezem, a felsőtestem nem tudtam mozdítani.
- Hallgass meg! – mondta megint Edward, és még jobban magához szorított.
- Nem! – kiáltottam, és megpróbáltam kiszabadulni. Vergődtem és erőlködtem, de semmit nem értem el. Edward illata az orromba kúszott, és ahelyett, hogy élveztem volna, legszívesebben elhánytam volna magam.

Fejemmel Edward nyakára hajoltam, és belé haraptam…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés