(Bella szemszöge)


Látogatóm pár pillanat múlva megszólalt:
- Én annyira sajnálom…
- Ki vagy? – kérdeztem, és feljebb kúsztam az ágyon.
- Ryan… - suttogta, majd felkapcsolta az éjjeliszekrényemen lévő kislámpát.
Hangosan felsóhajtottam.
- Már azt hittem valami betörő jár itt… - mosolyogtam rá, de elkomorodtam, amint megláttam az arcát. – Mi a baj?
- Elmentem és beszéltem Roberttel… - kezdte. – És megöltem őt.
Szemeim kikerekedtek, és zihálni kezdtem.
- Hogy… micsoda? –nyögtem ki.
- Csak miattad tettem! – fogta meg a kezem, de én kihúztam azt a tenyeréből. – Meg akart ölni! Bella, én ezt nem hagyhattam!
- És az volt az egyetlen megoldás, hogy megöld? – csattantam fel. – Ryan, ez így nem helyes! Ha én is olyat teszek, ami nem tetszik neked, engem is megölsz? – kiabáltam rá.
- Az teljesen más… - motyogta és lehajtotta a fejét.
- Én nem így gondolom… - mondtam egy fokkal nyugodtabban - Igen, észrevettem, hogy Rob eléggé végigmért… de én nem úgy láttam, minta valami baja lenne velem!
- Mert ő jó színész, Bella! Kérlek, higgy nekem! Én csak miattad csináltam. – nézett mélyen a szemembe. – Egyszerűen nem bírom elviselni, ha te valamilyen veszélybe vagy!
- És a kommunikáció mond neked valamit? Egyáltalán ő mondta neked, hogy meg akar ölni, vagy ez csak a te kitalációd?
- Ez nem kitaláció! Sokkal jobban ismerem őt, mint te! – védte magát.
- Válaszolj a kérdésemre: Ő mondta neked, hogy meg akar gyilkolni?
- Nem! – válaszolta.
- És Sarah? Rá nem is gondoltál? – faggattam, miközben kiszálltam az ágyból. Ezek után nem tudok aludni.
- Hidd el, mindenkinek így lesz a legjobb! Robert egy veszélyes vámpír…
- Honnan tudod? Várj, ne is mondd… ezt is a saját fejedből vetted! – gúnyolódtam.
- Velem ne beszélj így, Bella! – szorított oda a falhoz. Csuklóimat a fejem fölé szorította.
Innen nincs szabadulás! – villant át az agyamon.
- Ryan, eressz el… ez fáj! - néztem mélyen a szemébe. Tekintete perzselt, és ahelyett, hogy elengedte volna, csak még erősebben szorította karjaimat.
Arcával egyre közelített felém, s ajkaimon éreztem lehelettét.
- Ne… kérlek! – fordítottam el a fejem.
- El kell felejtened őt! Én itt vagyok… és szeretlek! – egyik kezével visszafordította a fejem, míg a másikkal még mindig a csuklóimat fogta.
Ismét közelített felém, és tudtam, hogy ebből a helyzetből már nem tudok kiszabadulni.
Megadóan hunytam le a szemeim és úgy éreztem, megcsalom Edwardot.
Ajkai lágyan érintette hozzá az enyémekhez… egyszer… kétszer… sokszor.
Csak álltam ott, mint egy szobor és alig vártam, hogy befejezze.
Ryan kissé elhúzódott.
- Kérlek! – súgta. Szemei elsötétültek.
- Nem megy… Ne erőltesd! – leheltem.
Éreztem, hogy keze szorítása gyengül és ezt kihasználva az ajtóhoz mentem. Ryan még mindig a falnál állt, lefagyva.
- Azt mondtad annyi időm, van amennyit, csak szeretnék… Te is, én is pontosan jól tudjuk, hogy még nem vagyok kész! – mondtam halkan, és padlót néztem. – Én nem tudom, hogy ezek után egyáltalán akarom-e még ezt az… ezt az egészet.
- Bella, kérlek, ne mondd ezt!
- Most nem ez a legfontosabb! Megölted a testvéredet, és Sarahék még nem tudnak róla. Azt hiszem, tartozol nekik annyival, hogy eléjük állsz és megmondod nekik!
- És velünk… velünk mi lesz? – csuklott el a hangja.
- Nem tudom… de túl sok minden történt egyszerre… Ryan érts meg, kérlek! Pár hete meghaltak a szüleim. Tetejébe a Volturi is elrabolt. Sose láthatom Cullenéket… - megráztam a fejem. – Nem olyan egyszerű a helyzetem, mint te az gondolod… Nem csak azért vagyok szomorú, mert nem láthatom… Edwardot… - napok óta nem mondtam ki az Ő nevét, most mégis erőt kellett vennem magamon. A jól ismert fájdalom újra hasogatta szívemet, de nem foglalkoztam vele. Ryannek meg kell értenie, hogy nem puszta szórakozásból utasítom el.
- Ígérd meg, hogy gondolkodni fogsz kettőnkön! – kérlelt. – Én pedig beszélek Sarahékkal!
- Rendben.
Csendesen mentünk le a lépcsőn, a kivilágított nappaliba. Azonban Matt és Sarah mellett két vámpír ült a kanapén.
A nő és a férfi érdeklődve néztek felénk.
- Bella, ők itt Monica és Josh! Róluk már sokat hallottál! – állt fel, és lépett mellém Sarah.
- Sziasztok! – köszöntem bátortalanul.
- Szia! Már sokat hallottam rólad! – ölelt át Monica. – Sajnálom, ami veled történt… - suttogta a fülembe.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá halványan.
- Üdv a családban! – nyújtotta felém a kezét Josh. – Remélem, sokáig maradsz nálunk!
- Ha rajtam múlik, igen… - dünnyögte Ryan a hátam mögött. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt a megjegyzést inkább nekem szánta, mint Joshnak.
- Majd meglátjuk… - ráztam meg a kezét.
- Miért nem alszol, Bella? – kérdezte Sarah, miközben leültetett maga mellé.
- Ryan tartozik nektek egy vallomással. – kezdtem. – De először nekem akarta elmondani, ezért felébresztett…
- Ryan! Nem kellett volna! Miért nem hagytad aludni Bellát? – rótta meg fiát, Sarah.
- Ez sokkal fontosabb, mint az alvás… - mondtam.
Ryan az ablakhoz lépett és a sötét éjszakát kémlelte.
- Mint tudjátok megpróbáltam kibékülni Robbal. Utána mentem, amikor vadászni indult. Elmondtam neki a szándékaimat, de ő azt mondta, addig nem bocsát meg nekem, amíg Bellát meg nem ölheti. – hajtotta le a fejét. – Nem tehettem mást, meg kellett ölnöm. Nem válaszolt a kérdéseimre, csak azt hajtogatta, hogy végezni fog Bellával. – hirtelen megfordult és a szülei elé sétált. – Annyira sajnálom, de nem hagyhattam, hogy Bellának bármi baja legyen.
Matt és Sarah mereven ültek a helyükön. Hosszú perceken keresztül vártuk, hogy megszólaljanak.
- Én nem akartam gondot okozni… - suttogtam, mire mindenki felém, fordította a fejét. – Belátom hiba volt idejönnöm. Én mindenhol csak kárt okozok… - legördült egy könnycsepp az arcomon, amit több is követett – Azt hiszem, én csak egy családra vágyom… de valljuk be, balszerencsés vagyok. Először anyu és apu, majd Cullen és végül ti… Nekem ez nem megy! El kell mennem! – felálltam a kanapéról, és az emelet felé vettem az irányt.
- Kérlek, várj! – szólalt meg Sarah. – Ez nem a te hibád! Én nem szeretném, hogy elmenj! Már a családunkhoz tartozol… - megölelt és én örömmel bújtam bele karjaiba. Csak most jöttem rá, mennyire hiányoznak a szüleim.
- Szerintem Bella menj fel aludni… ha akarod, felkísérlek! Monica, Josh szerintem nektek jót tenne egy kis vadászat! Ryan… veled még beszélünk, szóval ne menj sehova! – Sarah az emelet felé kezdett tolni.
Megadóan sétáltam fel a szobámba, majd az ágyamba bújtam. Sarah leült mellém és betakargatott.
- Nem a te hibád… Azt hiszem, mindenképpen ez lett volna… Ryan és Rob sosem voltak jóban. Már amikor csatlakoztak hozzánk, akkor sem szívlelték egymást.
- Várj… hogy érted, hogy csatlakoztak? Ryan talált rátok? – kérdeztem zavarodottan.
- Nem… Ők már nagyon régóta ismerik egymást… De azt hittem Ryan ezt is elmondta…
- Persze… persze! Csak teljesen elfelejtettem… - dadogtam. – Mesélnél nekem, hogy milyenek voltak, amikor ideköltöztek?
Tekintetét a falra szegezte és lassú monoton hangon mesélni kezdett.
- Kettőjük között mindig volt valami bonyodalom. Ők mindig taszították egymást, mivel teljesen ellentétek voltak. Rob mindig a komoly volt, ellentétben Ryannel, aki sosem gondolt a következményekre, csak szórakozott. Az évek során a helyzet csak még rosszabb lett. Aztán a fiúk úgy döntöttek, hogy egy kis időre elmennek. Ryan dél felé, míg Robert északi irányba indult el. – hirtelen elhallgatott.
- És azután? – kíváncsiskodtam.
- Ezután már te is tudod… Ryan és Rob is csak most jöttek vissza.
- Ó, értem… - feleltem megszeppenten. – Én annyira sajnálom…
- Semmi baj, drágám. – mosolygott rám erőtlenül. – Tudtam, hogy ennek a vitának halál lesz a vége. Csak nem gondoltam volna, hogy ez ilyen gyorsan megtörténik. De azt hiszem lélekben fel voltam rá készülve… Nehéz, mert mégiscsak az egyik fiamat vesztettem el, de lehet, hogy ez hozza el a családi békét.
- Én csak azt tudom milyen elveszíteni a szüleim… - mondtam csendesen – Ők annyira… szeretetreméltóak voltak. Rám pazarolták az egész életüket, mert a Volturi miatt állandóan költöznünk kellett. Csak most jöttem rá, hogy mennyire nem becsültem meg a velük töltött időt. Azt hittem örökké együtt élük majd.
- És aztán találkoztatok Cullenékkel… - Sarah finoman elmosolyodott.
- Igen, és az volt az első alkalom, hogy nem a szüleimmel, hanem mással képzeltem a jövőt.
- Látom rajtad, hogy még mindig szereted Edwardot… - fogta meg a kezemet.
- Igen, és nem tudom, hogy ez az érzés egyáltalán elmúlik-e valaha. – vallottam be szemlesütve.
- A vámpírok létükben csak egyszer találják meg az igazit. De mivel te félvér vagy…
- Ezzel arra célzol, hogy meg kéne próbálnom Ryannel? – kérdeztem félbe szakítva őt.
- Ryan végre valaki iránt romantikus érzéseket táplál. Csak azt szeretném, ha boldogak lennétek… Bella, csak gondolod meg! Adj egy esélyt neki, be tudja bizonyítani, hogy ő a neked való férfi. – győzködött.
- Nem ígérhetek semmit, Sarah… Te sem szeretnéd, ha Ryan boldogtalan lenne velem. És nekem még idő kell, hogy tovább lépjek.
- Akkor csak annyit ígérj meg, hogy egyszer megpróbáljátok együtt.
Bólintottam.
- De nem tűnsz túl mérgesnek, bármennyire is utálom őt… hogy Ryan megölte Robot… Ha lenne testvérem, sosem lennék képes, hogy megöljem őt,
- Dühös és csalódott vagyok, de azzal semmit sem oldanék meg, ha törni-zúzni, kiabálni kezdenék. Beszélek Ryannel… de semmi nem fog változni. Nem küldöm el őt, azért mert elkövetett egy hibát az életében.
- De az a hiba egy vámpír életébe került… Mi lesz, ha Monicára vagy Joshra haragszik meg? Őket is megöli? Vagy engem, amikor veszekedünk? – jobbra-balra ingattam a fejem – Nem, nem ezt így nem lehet megoldani!
- Tudom… és beszélni fogok vele erről. De hidd el, amit most Mattől fog kapni, azt egy örök életre megjegyzi. – fanyarul elmosolyodott.
- Rendben.
- Drágám, itt az ideje, hogy aludj! Holnap beíratlak titeket a gimnáziumba! – felnyögtem kínomba. Gimnázium? Megint?
- Jó éjt!- köszöntem el, miközben Sarah lekapcsolta a lámpát.
- Jó éjt neked is!
Lehunytam a szemeim és próbáltam nem a mai nap történéseire gondolni.
Az utolsó gondolatom most is, mint mindig Edward, és tudtam, bármennyire nem akarom, de mi még találkozni fogunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés