Amikor még csak átlagos ember voltam, voltak fogalmaim a jóról és a rosszról. Sőt, amikor csatlakoztam a falkához, még akkor is élesen elhatárolódott a két oldal. A vámpírok a rosszak, természetesen, mi pedig a védelmezők, a jók vagyunk. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az ellenkezőjét fogom gondolni, de bekövetkezett. Egyes vámpírokat a jók oldalára tettem és onnan nem volt visszaút. Egyre több és több vérszívó került át a jó oldalára, ám sosem bíztam bennük. A Cullenék egy dolog. Nagyjából kiismertem őket, nem úgy, mint a rengeteg „idegen jót”. Sosem állítottam volna teljes bizonyossággal, hogy nem fordulnak ellenünk.

Nem sokat töprengtem a helyzeten akkoriban, hiszen ott volt az egyetlen biztos pont az életemben. Ő, Nessie, aki miatt, ha kell, egész vámpírhadsereggel is leállok puszilkodni.
És én vesztettem el, ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. Minden olyan gyorsan történt, az egyik pillanatban egy megtermett szarvast üldöztünk és úgy éreztem, soha nem voltam még olyan boldog, a másikban éles fájdalomra ébredtem.
- Jake, hol van Renesmee? – hajolt fölém Bella.
- Mi történt?
Mind ott voltak, a hisztérikus Bella, az őrjöngő Edward, a doki, aki folyamatosan győzködött, hogy maradjak fekve, amíg megvizsgál, de engem nem érdekelt a hatalmas seb az oldalamon, mert Nessie nem volt meg, és én semmire nem emlékeztem.
Őrült hajszába kezdtünk, valós és vélt szagokat követve, míg végül a nyomok Volterrába vezettek.

Hiába gyűjtöttük magunk köré a segítőinket, eleve vesztett csatának tűnt, megtámadni őket a saját földjükön, mégis mind vállaltuk a dolgot, ha nem hajlandóak kiadni Nessie-t. A doki békésen akarta intézni, beszélt az Aro nevezetű vámpírral, aki megígérte, hogy „elsimítja az ügyet”. Ő csak így emlegette és még volt képük engem nyugtatni, amiért majdnem nekiugrottam. Nem mi kezdtük a háborút, belülről indult, mire végre úgy határoztunk, hogy megindulunk, már egymás ellen mentek. Gyilkolták egymást, nekünk nem is volt szükségünk rá, hogy ezt tegyük. Egyedül Nessie-t akartuk.

És nem sikerült. Egy ismeretlen vérszopó rabolta el, akit hosszú éveken át üldöztünk. Magasról tettem háborúskodó vámpírokra, elpusztult kultúrákra, miegymásra, egyedül az én Nessie-m, életem értelme számított és ő nem volt mellettem.
Alig egy évvel az eltűnése után, már-már kezdtem feladni a reményt, mikor Bella, Edward, Jasper és Emmett nyomra bukkantak. Túl későn értem oda, elintézték azt az undok vámpírlányt, Jane-t, de semmivel nem jutottak közelebb. A titokzatos fickó elszelelt, megint.

A következő idők az őrület évei voltak. Farkas alakban jártam az országot, nyomok után kutatva, elszakadva a falkámtól, a családomtól és a barátaimtól, mert egyedül ő számított. Ő volt a létezésem értelme, nélküle lenni a földi pokol volt.
A tudat, hogy miattam veszett el, még nagyobb löketet adott a rögeszmés kutatásomnak. Nem azt mondom, hogy Belláék nem keresték, ők tényleg mindent megtettek, de nem volt elég. Én találtam meg a rendszert.
Vámpír áldozatoknak világszerte megmaradnak a nyomai. Csak tudni kellett, hogy mit keressünk. Amikor egy városban kihűlt szagnyomokra bukkantam, utánanéztem a dolgoknak. Az eltűnéseknek, a feltépett torkú hulláknak és egy idő utána felfedeztem a rendszer. Egy hét alatt három áldozat, azonos környékről.
Amikor először vázoltam fel Cullenéknek, egyszerűen bolondnak nyilvánítottak, de hamarosan ők is meglátták, hogy igazam van. A hármas gyilkosságok ismétlődtek. Megvolt hát a nyom, csak követnünk kellett.

A módszerem ide vagy oda, csupán az ösztöneim vezettek abba a sikátorba, ugyanis épp fogalmunk sem volt, hogy merre keresgéljünk. Csak mentem, amerre a lábam vitt és akkor egyszerre ott volt.
A leggyönyörűbb tünemény. Vadászott, könnyedén kapta el egy fiatal lány derekát, lerántotta a földre, kezét a szájára tapasztotta, majd a szabad tenyerét a lány arcára nyomta, aki ettől furcsán lenyugodott. Megbűvölten bámultam, ahogy szabaddá tette a lány nyakát, de mielőtt megharapta volna, találkozott a pillantásunk.
Énem reményvesztett, szenvedő fele nem hitte volna el a csodálatos tényt, de a lelkem rögeszmésen kutató része, felordított a diadaltól, mikor belenéztem azokba a szemekbe. Újra rátaláltam létezésem értelmére, lehettem volna boldogabb?
Igen, ugyanis az életem központja felismerni látszott engem, felém rohant, míg az én torkomból is feltört az örömteli kiáltás.
- Nessie!
Annyira más volt. Az emlékezetemben élő bájos kislányból, ez a hihetetlenül tökéletes felnőtt nő lett.
- Nessie? – kérdeztem most hitetlenkedve.
Eszembe jutott a milliárdnyi tünékeny látomás, amik az elmúlt évek sanyarúságában kísértettek, de ez most igazi volt.

A nekem csapódó, kemény, hűvös test, az erős karok ölelése, a mámorító fájdalomérzet, amit a harapása okozott és legvégül az emlék, amit mutatott, bizonyosságot adtak.
Csak egy érzés volt, amit mutatott, de felismertem. Én tartottam a karomban, élvezte a bőröm forróságát és szeretett…

Kis híján megszédültem a megkönnyebbüléstől, hogy végre a karomban tarthatom, aztán rájöttem, hogy a szédülésem kivételesen nem ettől van, hanem a kis vérszívó angyaltól a nyakamon.
- Elég, Nessie! – nevettem fel. – Ne olyan hevesen!
Vigyázva eltoltam a nyakamtól, hogy újra az arcába nézhessek. Az ajkai a véremtől vöröslöttek, a tekintete ijedt volt, a szíve gyorsan vert, mint egy rémült kismadárnak.
- Jacob? – hallottam meg Edward hangját.
Muszáj volt közölnöm vele, így mind gondolatban, mind verbálisan is a tudtára adtam.
„Ő az! Szólj a többieknek! Ő az!”
- Ő az, Edward! Ő Nessie!
„Nessie, Nessie, Nessie!” – gondoltam őrültként, mintha egy egész kóruscsapat veszett volna el a fejemben.
A kórus elhallgatott, amikor a karomban tartott gyönyörűség, belevágott az arcomba. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy túl erősen szorítottam és talán megsebesítettem, így gyorsan elengedtem. Döbbenten figyeltem, ahogy rohanni kezd az Edwarddal ellenkező irányba.

Értetlenül álltam az események előtt. Azt hittem, hogy Bellához rohan, és a nyakába veti magát, de először Jasper előtt torpant meg, majd Bellára meredt.
- Renesmee? – Bella hangja remegett az örömtől, ám Nessie egyszerűen elfordult tőle és a szemével rémülten kutatott kiút után.
Elfutni próbált, de Edward elé került, így megtorpant és ijedten hátrált, mígnem belém nem ütközött. Ösztönösen átöleltem, és csak ilyen közelségből hallottam meg, hogy valami lágy dallamot dúdol. A szíve hevesen vert, a teste is nagyon feszült volt, de egyedül Jasper fogalmazta meg a kérdést.
- Valami baj van vele? Tényleg ő az?
Edward meredten figyelte, azt hiszem a gondolatait hallgatta, viszont Bella habozás nélkül válaszolt.
- Biztos, hogy ő az! Megismerem.
- Igen – mondtam gyorsan. Lehetetlen volt, hogy tévedjek. Ő volt az semmi kétség nem férhetett hozzá.
- Nem ismer meg minket – magyarázta végül Edward. – El akar szökni.
Önkéntelenül is szorosabban tartottam. Kizárt, hogy még egyszer elveszítsem, többet le nem veszem róla a szemem, ha addig élek is.

Egyszerűen elraboltuk Nessie-t, nincs rá jobb szó, akarata ellenére hurcoltuk el, nem számított, hogy nem ismer ránk, sem pedig, hogy miféle szitkokat és gúnyneveket akarsz ránk, miközben Edward kocsijába tuszkoltuk. Edward, Bella, Jasper és én, alkottuk a Nessie őrző-védő szolgálatot, míg a többiek maradtak hátvédnek és figyelték, hogy nem követnek-e minket Nessie rohadt fogva tartói. Nos, ő nem tűnt áldozatnak, hacsak nem a miénknek. A düh könnyeket csalt a szemébe, mikor megakadályoztuk az összes menekülési kísérletét, aztán csak hallgatott, egyedül a szája apró rándulásaiból és Edward közléséből jöttem rá, Nessie énekel magában, hogy elnyomja a félelmeit, és hogy kizárja az apját a gondolataiból.

- Te maradj mellette! – utasított Edward, bár ez inkább kiváltság volt. – És ne beszélj hozzá! A gondolataid tartsd meg magadnak!
Ez övön aluli ütés volt, de megértettem. Még én is megbotránkoztam egyik-másik Nessie-hez kapcsolódó elképzelésemen. Persze ezeket úgysem mondanám ki hangosan…
- Nem érdekel! – vágott közbe a gondolataimnak. – Csak ne beszélj hozzá! Nem akarom, hogy még jobban idegenkedjen!
Mitől idegenkedne? Az érzelmeimtől? Igaz, nem lenne szerencsés a fejéhez vágni, hogy „Figyelj, Nessie! Te vagy az életem értelme. Nélküled nem létezem én sem. Szeretlek!”

Edward olyan dühösen nézett rám a csak önmagamnak kimondott vallomás miatt, hogy jobbnak láttam tényleg beülni Nessie mellé és megfogadva az utasítást, hallgattam.
Az a két nap, amíg haza nem érkeztünk egyszerűen csodálatos volt. Végig Nessie mellett lehettem, csodáltam a határozottságát, amikor Edward fejéhez vágta azt a sajtburgert, amit útközben próbált megetetni vele, nevettem, mikor durcásan elhúzta a száját, akárhányszor valaki meg merte szólítani és elállt a lélegzetem attól a pillantástól, amivel engem méregetett. A szemeiben vad tűz égett és úgy éreztem, mintha…
- A meggyilkolásodat tervezi – vágta a képembe Edward az egyik alkalommal, mikor ezen tűnődtem. Meglepetten ránéztem, mire folytatta. – Fel akarja hasítani a torkod és addig inni belőled, míg ki nem száradsz!

Volt egy olyan érzésem, hogy Edward – jobb híján – rajtam próbálja levezetni a felhalmozott feszültségét és egyúttal el akar ijeszteni tőle, mintha az valaha is sikerülhetne. Ha Nessie valóban az életemre törne, boldogan vetném magam a lábai elé. Elképzeltem a hűvös ajkait a nyakamon, ahogy átölel az erős karjaival…
Edward dühösen felmorrant és otthagyott. Őszintén, egy kicsit sem csodálkoztam, amiért mérges rám.
Akárhogy is a viszontlátás milliószor jobb volt, mint azt valaha is elképzeltem. Éveken át rágott a gondolat, hogy egy megkínzott, megtört Nessie-re fogok rálelni. Elképzelni sem mertem ekkora csodát. Olyan tökéletes volt és olyan felnőtt…eltökéltem, hogy ezentúl soha egy napot sem mulasztok az életéből.

Kifejezetten lelkesen végeztem a feladatomat, még amikor a megérkeztünk a Cullen házba, ahol közel öt éve nem jártam, akkor is mellette maradtam, a lehető legközelebb. Mivel Edward már több tucatszor rám parancsolt, hogy meg ne merjek szólalni, így csak némán csodáltam a gyanakodva összeszűkülő, enyhén vörös árnyalatú barna szemeket, amikor a többiek arról győzködték, hogy ő ide tartozik. A száját megint olyan csókolnivalóan édesen tartotta és bőszen hadakozott az igazság ellen.
- Az én anyám ember volt, nem pedig vámpír! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. - Miért hazudnánk ilyesmit? – kérdezte Edward fáradtan.
- Szállj már ki a fejemből, te gyilkos szörnyeteg! – parancsolt Edwardra. Ha nekem parancsolgatna ilyen hangon, akármit megtennék neki. Hihetetlen, hogy mennyire…
- Kettőnk közül nem én akartam megölni egy ártatlan embert – mondta Edward halkan, majd talán, hogy az én gondolataim szabályozza, hozzátette. – És nem is én tervezem Jacob megölését! – vetett rám egy szúrós pillantást.

Zavartan felnevettem, hiszen a fejemben tényleg nem olyan képek voltak, amiknek egy apa örül a kislányával kapcsolatban.
„Nem tehetek róla!” – gondoltam.
Nessie rám pillantott, kicsit értetlenkedve, majd ahogy Edward nevetni kezdett gyorsan visszanézett rá. Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne szólaljak meg.
„Mire gondolt?” – kérdeztem a fejemben. – „Ugye később elmondod?”
Edward vetett rám egy amolyan „ne is álmodj róla” pillantást és gyorsan folytatta Nessie győzködését, én pedig újra elmerültem az édes tünemény csodálásában, mígnem egy rám vonatkozó mondata meg nem ütötte a fülem.
-… szövetkeztetek ezekkel az állatokkal – vádlón rám bökött.
Állat? Mármint én? Azért ez…
„Ezt akartad!” – esett le a dolog és Edwardra meredtem. –„ Azt gondolja, hogy valami háziállat vagyok?”
Nemtörődöm módon vállat vont, miközben Nessie szenvedélyes ordítással bizonygatta, hogy Faith-nek hívják.
Tovább folytatódott a lehetetlennek látszó győzködés, ami idő alatt én elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy akárki miatt rossz benyomásai legyenek rólam.
Végül Bella azt javasolta, hogy pihenjen le. Igaz, egy kis alvás rám is fért volna, de az még várhat.

A többiek kitárgyalták a helyzetet, de nekem más járt az agyamban.
- Manipulálhatták az emlékeit, vagy érhette valami sokk, amikor elrabolták tőlünk – vélekedett a doki, miközben Edward ide-oda járkált.
- Tényleg azt gondolja, hogy bántani fogjuk.
- Emberekből táplálkozik? – kérdezte Jasper.
- Igen. Nagyon sokból – mondta Edward feldúltan. – Láttam az arcokat, akiket összehasonlított Jacob ízével.
Mind rám néztek, mintha ez engem sokkolna. Igazából nem zavart túlságosan, bánthatott volna, de nem gondoltam bele.
- A szemein is látszik – mondta Rosalie engem nézve, talán arra gondolt, hogy Nessie mit láthat bennem kívánatosnak. – Láttátok a szemeit? – kérdezte visszanézve a többiekre. Rettenet volt a hangjában. Őt is nagyon megviselte Nessie elvesztése, az első években még folyamatosan engem támadott, hiszen az egész az én hibám, de aztán a haragját felváltotta a mélabú. Ő volt az első, aki hinni kezdett a módszeremben, amivel Nessie nyomait követtem. Azt hiszem, a hír, hogy Nessie nem emlékszik rá, nem tett valami jót neki. Emmett próbálta vigasztalni.
- Megvannak még a fényképek, nem? – kérdeztem halkan Rosalie-t. – Meg felvételeitek is voltak, talán azoknak hinne.
Úgy nézett rám, mintha feltaláltam volna a rák ellenszerét, még a szeme is felcsillant, aztán elrohant.
- Most már elmehetsz! – szólalt meg Edward nekem címezve a mondandóját. – Bizonyára rengeteg dolgod van!

Szép megfogalmazása annak, hogy húzz el, mielőtt én doblak ki.
- Azt is mondhattam volna – felelte zordan.
Pedig én igyekszem kedves lenni a leendő apósommal, de ha ilyen kiállhatatlan…
Felmordult, úgyhogy úgy döntöttem távozom.
- Nem megyek messzire – ígértem, aztán kirohantam.
Az erdő felé futottam, közben elszórva a ruháimat, hogy legyen mit felvennem, mikor visszajövök. És ez hamarabb lesz, mint Edward gondolná.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés