„Ezt nem akarom elhinni!”
- Egyéb óhajod, kedves férjem? – akartam kérdezni, de nem nagyon így jött össze. Helyette valami: „Segíthetek még valamit?” lett, pedig ha a szívemre hallgatok, akkor nem így, vagyis úgy mondom.
De most már késő bánni, és éppen a cipős felé tartok. Szerencsémre Sparkus azt mondta, hogy semmivel nem tudok segíteni. Az arcán viszont láttam, hogy ha elmegyek, akkor segítek.
Amint nincs senki a közelben, akinek tenni kell a szépet, azonnal megváltozik, és goromba lesz. Mint egy rossz színész, aki csak a kamerák előtt pózol. De ez sem igaz, mert a sétánál nagyon kedves volt! Igazán nagyon kedves!
Én már nem értem Sparkust. Ezek a hangulat ingadozások szinte elviselhetetlenek! És kiakasztanak!
Valahogy furcsa és más minden, és tudom, hogy van valami, amit nem mond el, és ezért ilyen, amilyen. Csak nem tudom, mit! Azt is tudom, ha mellette vagyok, akkor könnyebben hiszem el, hogy szerelmes vagyok belé. Hogy szeretem, és vele akarom leélni az örökkévalóságot! De ha nem, akkor valahogy idegennek, és távolinak tűnik. Olyanok vagyunk, mint két idegen, akik véletlenül egy házban laknak; párban vagyunk, de nem együtt; együtt lakunk, de nem családként.
Valami megromlott, és még csak azt se mondhatom, hogy a Cullenék miatt. Ők csak segítettek! És ha ők nincsenek, akkor lehet, hogy már rég felrobbantam volna!
Vagy…
Végül is, akkor kezdtünk komolyabban összeveszni, amikor hozzánk költözött Alice meg Jasper. Majd megjelent Rose és Emmett is, és egyre rosszabb lett minden. Lehet, hogy csak sima féltékenységről van szó, és Sparkus csak nem akar senkin sem osztozni rajtam?
De akkor most, amikor már senki nem lakik velünk, miért ilyen… bunkó?
Erre nem tudom a választ! És nem is fogom megtudni, mert Sparkus egyszerűen nem beszél róla. Nem beszél arról, hogy mit gondol, nem mondja el, mit érez. Csak egy híradót ad esténként, és én vonjam le a következtetést…
Közben odaértem a cipészhez, kivettem Sparkus cipőjét, majd elindultam visszafelé.
Nem akartam haza érni. Nem vágytam arra, hogy a nappaliban üljek, olvassak vagy épp tévét nézzek. Nem vágytam arra, hogy Sparkus megint lerázzon, és hozzám se szóljon. Nem vágytam a csendre és a kínos némaságra.
Magára Sparkusra nem vágytam.
Furcsa volt, mert nem tudtam olyan pillanatot mondani, amikor Edward nem hiányzott. Edward minden percben kellett, és soha nem volt belőle elég. Sparkusból mégis elég egy pillanatban. Amikor már nem vagyok rá kíváncsi, és nem akarok mellette lenni. Minél távolabb tőle, annál jobb.
Edwarddal soha nem volt ilyen.
Akkor szeretem én egyáltalán? De nem tudom elhagyni. Nem tudom neki azt mondani, hogy nem akarok veled élni, mert nem szeretlek, nem tudom kimondani, megmagyarázni, megértetni vele. Nem megy!
Ha egyszerűen csak lelépnék, és hagynék neki egy levelet? Akkor pillanatok alatt megtalálna, és örülhetek, ha még a fejem a helyén van.
Nem mintha ennyire vadnak tartanám Sparkust… Mégis van benne valami, ami miatt elhiszem, hogy képes ilyenekre. Így a próbálkozás is felesleges.
Vajon miért érzem magam úgy, mint egy ártatlan lány, aki a maffiavezér csaja lett? A filmek is ezt dolgozzák fel a legszívesebben… Szinte nevetséges!
Észre se vettem, hogy nem haza hajtok. A belváros közepén voltam, és csak ösztönből hajtottam egy park felé. Talán leülök egy padra, és gondolkodom. Olyan sokat gondolkodtam mostanában, hogy magam is csodálkozom rajta.
A történelem nyers, és csak tényadatokat kell megtanulni. Nem enged gondolkodni. Míg mondjuk a filozófián vagy egy vers elemzésénél irodalmon szárnyalhat a fantáziád.
Nem akarok több történelmet! Irodalmat akarok!
Egy park felé mentem. Alig volt néhány ember, akik a párjukkal sétálgatott. Lassan sötétedett, és a Hold egyre fényesebben ragyogott. Felhőtlen ég volt, és a kivilágítás ellenére is láttam a csillagokat.
Engedtem a kísértésnek és lefeküdtem a fűbe. Pedig ilyet nagyon régen csináltam. Kívántam, hogy tudjak aludni. Hogy legalább egy kicsit menekülni tudjak a gondok elől. Hogy valahogy könnyebb legyen, vagy gyorsabban felejthető. Egyszerűbb és jobb lenne…
- Hahó! – kiáltottam a sötét lakásba. A villany sehol nem égett, nem ment a tévé, mint, ahogy számítottam rá, Sparkus meg sehol nem volt. Felsóhajtottam, és elkönyveltem magamban, hogy ezt most megúsztam. Végül is késtem egy kicsit…
- Van fogalmad róla, hány óra van? – kérdezte egy rémisztően nyugodt hang a hátam mögül.
Megfordultam, és centi távolságra Sparkus állt előttem. Hihetetlenül dühös volt…
- Három körül… - mondtam halkan, és meglepődve vettem észre, hogy a hangom kicsit remeg. Egy lépést hátráltam, de Sparkus szinte azonnal lépett velem együtt.
Én próbáltam volna valami poénnak felfogni. El is mosolyodtam, de Sparkus továbbra is komoly maradt. A mosoly azonnal ráfagyott az arcomra.
- Hajnali három körül – mondta Sparkus még mindig nagyon halkan.
De ez nem a nyugtató halk, hanem a hátborzongató halk volt. Ijesztő és félelmetes.
- Igen, kicsit elmentem egy parkba… Relaxáltam – mondtam, majd megint hátráltam. Sparkus megint velem mozdult. Ez már tényleg ijesztő…
- Relaxáltál? – kérdezte Sparkus cinikus hangon.
- Igen – mondtam, de nem csak az tűnt fel, hogy megremeg a hangom. Ez egyre ijesztőbb… - Gondolkodtam… Sok mindenen… - tettem még hozzá, és kinéztem a háta mögül… Azonnal mozdult ő is, és nem tudtam menekülni…
- Vagy esetleg felhívtad a kedves Cullenéket? – kérdezte, és a Cullen szót szinte kiköpte. Meglepő undorral beszélt róluk, mintha valami különösen gusztustalan dolog lett volna. – Vagy esetleg… Edwardot? A nagy szerelmedet??? – Most már nem én léptem, hanem ő, és nekem kellett hátrálni, ha nem akartam, hogy feldöntsön.
Az arca egyre undorodóbb lett, a szeme meg egyre sötétebb.
Itt baj van…
Hatalmas baj.
- Nem. Nem hívtam fel senkit – mondtam vékony hangon, és éreztem, hogy vége a hátrálásnak, mert nekiütköztem egy fotelnak.
- Hazudj csak! Úgyis már sportszerűen csinálod! – mondta már hangosabban, és elkapta a csuklómat. Olyan erősen szorította meg, hogy kedvem lett volna felsikoltani, de csak azért se tettem! Nem adom meg azt az örömet!
- Engedj el! – Próbáltam határozott lenni, de a mondat végére megcsavarta a csuklóm, és elhalt a hangom… Rémisztően nevetett fel, az én arcom meg eltorzult, annyira fájt…
- Álmodj csak Bella! Álmodj csak! – A hangja már nem volt normális… Egyszerre volt szadista, és undorodó. - Tudod, hányszor vágytam erre? - kérdezte, majd megragadta a karomat, és a falnak lökött.
Hihetetlen gyorsasággal repültem a lépcső támaszfalának, és meg se lepődtem, amikor a törmelék rám esett. A lépcső teljesen leomlott, és minden rám zuhant. Több száz kiló törmelék esett rám pillanatok alatt. A beszívott levegő félúton elakadt, és szinte azonnal kipréselődött a testemből…
Nem! Itt valami nagyon nincs rendben! Hogy csinálhatja ezt a kedves, normális Sparkus, aki állítólag szeret? A csuklómon még éreztem Sparkus szorítását, és egyre több testrészem kezdett el sajogni a nehéz faldaraboktól.
- Kelj föl, te SZUKA! – ordított Sparkus, majd azonnal éreztem, hogy a lábamnál megragadva kihúz a fal alól. A törmelék lekerült rólam, és Sparkus szinte élvezettel húzott végig a földön. Gyorsabban vettem a levegőt, mint eddig bármikor. Szabályosan lihegtem…
Megpróbáltam felállni, de erősen tartotta a lábam, majd csak az egyszerűség kedvéért olyan erősen csavarta meg, ahogy csak tudta…
Felüvöltöttem… Nem… Nem törhet csontom… Nem lehet felületi sérülésem… Fáj!!!
- FOGD BE A SZÁD! – ordított, majd éreztem, hogy gyomorszájon rúg. Métereket csúsztam a padlón, és bevágtam a fejem egy kődarabba.
Nem vérezhetek, nem sérülhetek… Mégis hihetetlenül fájt mindenem.
Sparkus csak gúnyosan felnevetett, és lassan jött felém, mint egy hóhér.
- Nem… Én nem… - dadogtam, mert nem értettem. Nem bírtam rendesen beszélni, a hangom remegett, és vékonyan cincogott…
- Nem, nem, nem! – ordította Sparkus vékony hangon, engem utánozva. Felkacagott, de semmi öröm nem volt benne… - Mit nem, édesem? – kérdezte cinikusan. – Te nem hagysz el engem soha, ugye? Te még mindig szeretsz, ugye? Te soha nem ölnél meg senkit, UGYE? – kiáltotta Sparkus, és most dühös szemmel nézett rám.
Megpróbáltam felkelni, de Sparkus, megmarkolta a hajamat, és teljes erejéből hátrahúzta.
Újból felkiáltottam, és megfeszítettem a hátam, hogy kevésbé fájjon. De ugyanolyan szörnyű volt… A levegő újra megrekedt félúton, és fájón nyomta a mellkasom.
- Nem… - megint nem tudtam végigmondani… A hangom egyszerűen eltűnt… Éreztem, hogy több száz hajszálam hull ki.
- NEM? Mit nem, Bella? Te nem is szeretsz, drágám? – kérdezte, majd eltorzult arcával egyenesen rám nézett. A nyakam még mindig hátra volt feszítve, a fejbőröm fájt, és nem tudtam levegőt venni.
Sparkus koromfekete szemekkel és vicsorogva nézett rám…
- Van egy meglepetésem, kedvesem! Soha nem szerettelek! – kiáltotta, majd elengedte a hajam. A földre estem, és szinte azonnal éreztem, hogy az oldalamat megint rúgás találja el… - Hazugság volt az egész, te RIBANC! – ordított, majd a földre köpött.
Újból métereket csúsztam. Végül a karomra támaszkodtam, és megpróbáltam felállni…
Hazugság… Ebben éltem éveken át. Soha nem szeretett… Soha nem gondolt rám szeretettel, soha nem hiányoztam neki. Becsapott, megalázott, meggyalázott. Egy… játékszer voltam…
Dühös lettem. Nagyon dühös… Csak szórakozni voltam jó? Semmi másra? Csak ennyire kellettem?
Felálltam, és szikrázó szemekkel néztem Sparkusra…
- Óh! Csak nem haragot látok? – kérdezte kényesen, majd megint felkacagott… - És, csak, hogy teljes legyen a kép! Te se szerettél, kedvesem! Tudod… Van egy nagyon hasznos képességem. Érzelmeket építek fel vámpírokban, és tartom fenn azt addig, amíg kedvem tartja. Bizony féltem is, amikor elvittek Cullenék, hogy vége az egésznek. És igazam is lett a pokolba! A pontosan felépített, bár hazug érzelem, kezdett belőled eltűnni… Sajnáltam is, hisz elszórakoztam volna még pár évet… - Újból felkacagott, majd egy lépést tett felém…
Nem… Nem lehet igaz…
- De megérdemled, te féreg! – kiáltott megint, majd elindult felém…
Játék voltam… Csak egy játék…
Dühösen kezdtem el felé futni, és a vállába mélyesztettem fogaimat. Hallottam, hogy felordít, majd rögtön éreztem, hogy újra egy falnak dob.
A fal szó nélkül engedett, és egy óriási lyuk omlott ki belőle. Tovább zuhantam, és a tálalószekrénynek estem. Hatalmas csörömpöléssel tört szét minden, és esett darabokra a szekrény…
- TE SZAJHA! – ordította, majd újra felém indult vállát markolva. Nem tudtam felállni. Millió szilánk között feküdtem, a lábam természetellenes szögben állt, és mindenem sajgott… – Mondd csak? Ismerős neked az a név, hogy James? – kérdezte, és újra belém rúgott…
Pedig ez nem fájhatna. Nem szabadna fájnia semminek. Akkor miért akarok ordítani az egésztől, és kínlódva nyöszörögni? Miért akarok felüvölteni?
- James…? – suttogtam, de éreztem, hogy eltalálja az arcomat…
- JAMES! – ordított, majd a karomnál fogva felrángatott, és kicsavarta a kezem. A lábam semmilyen terhelést nem bírt el…
Mi történik? Ez lehetetlen!!!
Újra felkiáltottam… De nem volt elég. Ordítani akartam, amennyire csak tudok!
- Az öcsém volt, amíg a kedves CULLENÉK MEG NEM ÖLTÉK! – kiáltotta, majd még erősebben szorította a karom, és úgy éreztem, lassan már kitöri a vállamból.
James… James akart megölni… Amikor még ember voltam… De Edwardék megölték…
Edward… Bárcsak… bárcsak…!
- Tudod eredetileg a családot akartam megölni! – kiáltotta, majd a hátamba taposott, és újra elcsúsztam a földön. A lábam hátborzongató reccsent, és üvöltve csúsztam tovább a földön. – De valami véletlen folytán, beléd ütköztem… És arra gondoltam, miért ne? És, hogy elszórakozhattam veled, csak HAB VOLT A TORTÁN! – üvöltötte, majd újra meg újra belém rúgott…
- Hagyj… ha… - nyögtem, de alig lehetett érteni. Csak feküdtem, és sajgott mindenem. Ennél még a halál is jobb lenne!
- Hagyjalak? HAGYJALAK? – kérdezte gúnyosan, majd megint felkacagott. – Ti se hagytátok Jamest! – kiáltotta, majd teljes erejéből vágott arcon…
Ordítani… Sikítani, és nem törődni semmivel…
Nem! Nem fogom ennyire könnyen feladni…
- És még nem is beszéltünk Edwardról! – kiáltotta, majd felrángatott a földről. – El se hiszed mennyi idő volt veled elhitetni, hogy nem is szereted! Több hónapba került! Igazán sok munkát adtál nekem,kedvesem!
Nem bírtam tartani a fejem. Éreztem, hogy szorosan markolja a karomat, és centikkel a padló fölött vagyok. A fejem lehajtottam, és alig bírtam mozgatni…
- Tudod, másfél éve majdnem megtalált, édes kicsi feleségem… De időben elmentünk a mi kis nászutunkra, ahol bizony kedvemre elszórakoztam veled!
Edward… Nem… Én ezt nem akarom! Nem akarom tudni, hányszor rontotta el az életem. Hogy hányszor volt lehetőségem, hogy változtassak. Nem akarom tudni. Nem akarom tudni…
Nem akarom…
Nem…
- Még csak most kezdet belejönni, kedvesem, meg ne merj halni! – kiáltotta gúnyosan, majd megrázott, és újra lökött rajtam egyet.
Métereket repültem, és az étkezőasztalra estem.
Fájt… Az asztal darabokra esett, és szinte semmi nem maradt belőle.
- Tudod, az esküvőn is itt volt, édesem! – ordította Sparkus, majd elindult felém. - És látta mennyire boldog vagy, így elment sajnálatos módon. – Sparkus lecsüggesztette a száját, és idióta képet vágott, mintha tényleg sajnálná…
Edward látta az esküvőt… Látta, ahogy igent mondok, hogy mosolygok. Látta, hogy boldog vagyok, vagy csak annak hiszem magam…
Hány ezer darabra törtem a szívét akkor és ott?
Nem bírtam megmozdulni. Akár egy rongybaba csak feküdtem az étkezőasztal maradékában, és vártam, hogy Sparkus ideérjen.
Összetörtem Edwardot… Szenvedett… Miattam…
- Kellőképpen fáj, angyalom? – kérdezte megint gúnyos hangon, még mindig felém haladva. - És most megöllek. Végre megtudja majd a kedves Edwardod, hogy milyen, ha elveszik azt, akit a legjobban szeretünk! – suttogta szadista hangon, majd leguggolt mellém, mint egy gyerekhez a felnőtt.
Elveszíteni, akit a legjobban szeretünk… Elveszítettem Edwardot…
Sparkus ütésre emelte a kezét, és arcon vágott. A fejem önkéntelenül bukott hátra.
Felsikoltottam, de nem bírtam mozdulni.
- Nem hiszem, hogy ilyen… - Nem hallottam mint mond. Éreztem, hogy sebesült lábamat megmarkolja, és felordítottam…
- Neh… Ed… - Nem bírtam beszélni, nem hallottam. Nem bírtam megmozdulni.
Darabokra estem szét, akár Edward az esküvőn. Széthullottam, mert biztos nem akar látni, és esze ágában sincs megkeresni… Megértem…
- … SZAJHA! – ordította Sparkus, majd láttam, hogy újabb ütésre emeli a kezét. Az arca rémisztő vicsorba torzult, a szemei szénfeketék voltak, és csak gyűlölet volt benne.
Lendítette a kezét…
Elsötétült minden…
A halál könnyű, és békés. A halál egyszerű. A halál feledtet, és nem emlékeztet a hibákra…
Meghaltam…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés