„I'm on a highway to hell
On the highway to hell
Highway to hell
I'm on the highway to hell”

(AC/DC: Highway to hell)

(Bella szemszöge)

Mereven bámultam a papírt és hirtelen elemi erővel érzékeltem azt, hogy forog a Föld és ráadásul ellipszis pályán kering a Nap körül. A gyomrom összeszűkült és azt sem tudtam, hol vagyok. Mint amikor keresztülszáguld rajtad egy tíz tonnás, jól megpakolt kamion – egy olyan jó dagadt fószerrel a volánnál és valami még jobban megtermett stoppossal az anyósülésen, csak, hogy teljes legyen az élvezet – és még vissza is tolat, hogy megnézze, rendben vagy-e vagy esetleg még párszor át kell hajtania rajtad a biztos siker érdekében.

Oké, kicsit drámai voltam, de abban a pillanatban más nem jutott az eszembe. De hát hogyan is gondolhattam, hogy ennek a szexi félistennek nincsen barátnője?

Barom, ütődött, tökfej, hülye, idióta, marha – ütöttem minden egyes szónál gondolatban a fejemre és hálát adtam az égnek, hogy a hajam eltakarta fancsali képemet.

Odahúztam a cetlit és macskakaparással felfirkantottam rá:

„Örülök, hogy most már a barátnőd nevét is megtudtam!”

Visszacsúsztattam a lapot elé és sandán felpillantottam rá. Szája szegletében mosoly bujkált, de a szemeit forgatta. Felvette a tollát és lazán írni kezdett. Olyan finoman forgatta, hogy szinte nem is mozgott a kezei között. Tekintetem akaratlanul is feljebb siklott – az ő hibája, nem kéne könyékig feltűrnie a halványkék inget! – és végigkövettem karján az izmok felfutását egészen a zavaró ruhadarabig.

Zavaró? ZAVARÓ?! Állj meg, Bella, az istenért! Ő egy foglalt pasi! Mégis mi művelsz? Válaszolni már nem tudtam magamnak, mert Edward visszakommandózta elém a lapot, rajta ismét gyönyörű kézírásával.

„Miért akarsz mindenáron a nyakamba varrni egy barátnőt?”

Nem tehettem róla, de elmosolyodtam és csak utána írtam neki vissza.

„Azért, mert…” – itt megálltam egy pillanatra és rájöttem, hogy azt nem írhatom neki, hogy egy ilyen extrafullos szuperszexi pasinak minimum minden ujjára három csaj jut, ha nem több, ezért a mondat végére odabiggyesztettem egy „csak” szócskát.

Felnéztem, hogy tiszta-e a terep, de Edward megelőzött. Hosszú ujjai között pillanatokon belül tűnt el a cetli és már olvasta is.

Beletúrt a hajába és édesen értelmetlen képet vágott, majd felém fordult felvont szemöldökkel. Mit nem lehet ezen érteni? Ez totál egy értelmű! De mielőtt meg kifejthettem volna neki, Mr. Mason felszólított.

- Ms. Swan, Önnek általában határozott véleménye szokott lenni a dolgokról. Mit gondol Bertold Brechtről és a munkásságáról?

- Személy szerint a drámáit és a színházújító törekvéseit nem kedvelem, mert túlságosan a realitásra és az elidegenítésre vannak kiélezve, viszont a versei és a balladái, véleményem szerint, értékes részét képzik az irodalomnak.

- Ön szerint tehát a drámái és a törekvései nem is meghatározóak? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nem, nem így értettem – visszakoztam, majd kifejtettem a nézetemet. – Brecht az elidegenítő hatásokkal azt akarja elérni, hogy a befogadó pusztán a józan eszét használja, és semmilyen érzelmi kötődése ne legyen a karakterekhez. Azt várja el a nézőtől, hogy túllépjen önmagán, és egy külső, érzelemmentes perspektívából szemlélje a dolgokat. Ez az, amit viszont soha nem lehet elérni, akármennyire törekszik is a művész.

- Miért gondolja ezt?

- Emberek vagyunk, test és lélek – mosolyogtam. – Akárhogyan próbálkozunk racionálisan gondolkodni, az érzelmeink mindig befolyásolnak, mert nem lehet a kettőt szétválasztani. Akármit mond az eszem, a szívem megerősítése nélkül nem cselekszem, még ha nem is vagyok tudatában annak, hogy megvártam a jóváhagyást. Persze, el kell ismerni Brecht munkásságát, de nem sokra ment vele ilyen téren.

- Igen filozofikus megközelítés, de tetszik – emelte meg töprengve a szemüvegét a tanár. – Ön mit gondol erről, Mr. Cullen? – fordult padtársam felé Mr. Mason és én is csak most néztem rá monológom óta először.

- Teljes mértékben egyet kell értenem az előttem szólóval – tekintett rám átható, karamella színű szemeivel, én meg majdnem lefolytam a székről. – Brecht és a követői egy olyan állapotot próbáltak meg létrehozni az emberben, ami megtagadta volna az több ezer éves törvényeket. És valljuk be őszintén, a természet törvényei ellen küzdeni nem nagyon lehet, bár vannak kivételek – mondta rejtélyesen és rám villantotta azt a féloldalas, szívdöglesztő mosolyát, amitől elpirultam.

Mr. Mason közöttünk járatta a tekintetét, majd odafordult egy másik pároshoz, hogy őket is meginterjúvolja.

Visszatemetkeztem a füzetembe, és az óra hátralevő részében próbáltam remegő gyomrommal kezdeni valamit, aminek nem nagyon tett jót, hogy Edward szinte végig engem figyelt, amíg ujjai között a tollát pörgette. A csengő mentett meg. Felpattantam és beletuszkoltam mindent a táskámba – a felét majdnem félrepakoltam, annyira nem figyeltem –, majd feldobtam a vállamra, és megfordulva Edwardba ütköztem.

- Szégyen a futás, de hasznos, viszont ez most nem jött be! – mosolygott rám gúnyosan. – A „csak” szó nem éppen kielégítő választ, tehát magyarázatot várok!

- Szadista vagy! – vágtam hozzá, és elindultunk.

- Igen, mondták már párszor, de nem ezt kérdeztem – vigyorgott.

Az ajkamba haraptam és durcásan – na meg persze célirányosan – közelítettem meg a tesi öltözőt.

- Nem fogsz válaszolni, igaz? – kérdezte és gyengéden elkapva a karomat szembefordított magával.

Oh, vajon tudja, hogy mi mindent tud elérni a tekintetével?

Megráztam a fejem, és még mindig az ajkamat rágcsáltam, mert félő volt, hogy ha kinyitom a számat, dalolok, mint a kismadarak. Lesütöttem a szemem és a cipőm orrát fixíroztam.

- Akkor is kiszedem belőled! – morogta és folytattuk az utunkat. – Amúgy felvilágosítalak, hogy Vivienne a kocsim neve.

- Tényleg? – haraptam rá a csalira, ő meg elégedetten mosolygott.

- Igen, tényleg. De úgy látom, hogy mégsem vitte el a kiscica a nyelvedet – incselkedett.

Nem tehettem róla, és tudtam, hogy gyerekes, de soha nem viseltem jól, ha cukkoltak, ezért összeszűkített szemekkel felnéztem rá, és kinyújtottam a nyelvem.

- Ohó, várj csak! – kiáltott fel Edward. – Mi volt az?

Ösztönösen nyúlt a szám felé, de rálegyintettem a kezére – persze, csak finoman, de azért azt éreztem, hogy a bőre jéghideg – és pimaszul elvigyorodtam.

- Nem turkálni a számban! – feddtem meg. – Amúgy ha nem tudnád, úgy hívják, hogy nyelvpiercing.

- Wow! – ámuldozott. – Mik ki nem derülnek rólad! Swan rendőrfőnök mit szólt hozzá?

- Semmit, mivel nem tud róla – motyogtam. – Már az orrpiercingemen is kiakadt, hát ha még ezt is megmutatnám neki!

- Neked van orrpiercinged?

- Jobb a múlt idő használata, de igen! – sóhajtottam. – De miért Vivienne? – tereltem a témát.

Edward megvonta a vállát és nem felelt.

- Biztos az exedről nevezted el a kocsidat, minden pasi ezt csinálja! – morogtam az orrom alatt.

- Nem kérlek, az exemről azt a kocsimat neveztem el, ami Vivienne előtt volt – mondta szenvtelenül. – Csak miután szakítottunk, le kellett cserélnem és így került hozzám Viv.

Lemerevedtem a döbbenettől, és megálltam. Edward még lépett párat, és csak utána fordult vissza hozzám kaján vigyorral az arcán. Nekem pedig leesett!

- Ezért még megfojtalak! – fenyegettem meg sötéten és eltrappoltam az öltözők felé.

- Bella! – kiáltott utánam.

Dühösen fordultam meg és rondán néztem rá.

- Most meg mi van? – sziszegtem.

- Azt hittem, hogy a helyi pletykafészkektől már tudod… - hagyta lógva a mondatot.

- Mégis mit kéne tudnom? – értetlenkedtem.

- A helyzet tisztázása érdekében muszáj kijelentenem, hogy nem járok senkivel!

Megdobott egy angyalian édes mosollyal és már ott sem volt.

(Edward szemszöge)

Az autóm – immár Vivienne – oldalának dőltem és a fivéreimre várakoztam. Rosalie már a kocsijában ücsörgött, amit egy kissé furcsálltam – mindig ő szokott az utolsók között megérkezni –, de nem tettem szóvá. Már csak az hiányzott, hogy velem is összerúgja a port és áll a bál otthon.

A gondolataim természetesen Bella körül forogtak, de hát adott az utóbbi pár napban elég sok megfejtenivalót. Akaratlanul is elmosolyodtam, amikor felidéztem, hogyan próbált meg kitérni a válaszadás elől – rendben, nem szedtem ki belőle semmit, de azért a nyelvnyújtásért megérte. Afelett pedig még mindig nem térem magamhoz, hogy nyelvpiercingje van! Ha igaz Alice állítása – és már miért ne lenne az –, akkor a tetoválás mellé – amit még mindig nem tudok, hogy mit ábrázol! – elkönyvelhetek egy nyelv- és egy orrpiercinget. Hihetetlen ez a lány!

A reggeli megmozdulása, amikor békítőleg Emmett és Jasper közé ugrott – én meg három szívrohamot kaptam egyszerre! – és ahogyan Em orrára kötötte, hogy nincsen barátja… Ezt már tanítani kéne, de tényleg!

De én vajon miért éreztem megkönnyebbülést, amikor ezt az információt megtudtam? És mi volt az a furcsa, áramütésszerű valami, amit akkor tapasztaltam, amikor a karjaimban tartottam? Ajkai édesen elnyíltak, éreztem a testéből áradó meleget és a csodálatos levendula-frézia kettőst, ami bekúszott az orromba, és elbódította az agyamat. Arca centikre volt az enyémtől, és ha nem eresztem el pillanatokon belül, talán közelebb is hajolok, hogy érezzem őrjítő leheletét. Vajon milyen lett volna megérinteni puha, csábító ajkait az ajkaimmal és hogyan reagált volna?

És vajon tényleg képes lett volna rá, és elkiabálta volna a telefonszámomat az ebédlő kellős közepén?

- Komolyan, néha úgy lennék én a gondolatolvasó a családban, hogy megtudjam, mi jár abban a kőkemény fejedben! – sóhajtotta Em.

Felpillantottam, és megláttam mellette Jaspert, de a szemem automatikusan az öltözők irányába fókuszált és nem is hiába. Bella ismételten Alice társaságában lépett ki s indult el a parkoló felé.

Most komolyan, hol hagyta ez a lány a félelmét? Egy rakat vámpírral lóg együtt – kettő ezek közül potenciális veszélyforrás számára, gondolok itt Jasperre és jómagamra! – és a legkisebb jelét sem adja annak, hogy iszonyodna tőlünk. Tényleg máshogyan dolgozik az agya, mint a normális embereknek!

- Annyira rendes tőled! – lelkendezett Alice, de az nem derült ki még számomra sem, hogy mi volt ezen párbeszéd előzménye.

- Igazán nincs mit! – mosolygott kedvesen Bella és az autója felé battyogott. – Akkor majd adom!

- Oké, ahogyan megbeszéltük! – táncolt a BMW-hez Alice. – Szia!

Bella intett egyet, majd tekintete továbbsiklott rám. Felemeltem a szemöldököm, és értetlenül meredtem rá, hogy ez mégis mi volt, de ő csak rám öltötte a nyelvét és gonoszan felkuncogott. Oh, tehát még mindig morcos a Vivienne-dolog miatt!

„Öregem, ezt jól megkaptad!” – reagált Jasper, mire felsóhajtottam és megkerülve a kocsim elejét már szálltam volna be, de Em kérdése megakadályozott ebben.

- Ti nem láttátok, hogy mi volt a szájában? – hüledezett.

- Te mióta nézegeted más csajok száját? – kérdeztem költőien, mire Rosalie felszisszent. – Amúgy nyelvpiercing.

Mindkét bátyám szeme tágra nyílt, Rose és Alice pedig felkuncogtak, de, hogy a válaszomon, vagy valami máson, az nem volt világos előttem sem.

- És nem, Emmett, nem nyomtam le a torkán a nyelvemet, csak kihúztam nála a gyufát.

- Pedig már reménykedtünk, hogy betuszkoltad egy sötét sarokba, és…

- Nem vagyok kíváncsi a folytatásra, szóval fejezd be, most, vagy rád uszítom Rosalie-t! – suttogtam neki sötéten.

- Nem kell uszítani, ezt most ingyen is megcsinálom! – nevetett fel Rose, és gyújtást adott.

- Igenis! – szalutált Emmett, de közben mindvégig élete párját vizslatta, ahogyan kitolatott.

Rose megállt egy pillanatra mellettünk és kiszólt nekem az ablakon.

- Tudod, Edward, ez nem ellened irányult, te pusztán szenvedő alanya vagy a dolgoknak és tényleg sajnálom! – mondta és rálépett a gázra.

Értetlenül bámultunk utána, de mivel okosabbak nem lettünk, ezért kénytelenek voltunk beszállni a kocsiba. Emmett és Jasper morgolódásai közepette gyújtást adtam, majd indítottam… azaz indítottam volna, de a Volvóm motorja hördült egyet és aztán elhallgatott. Tudtam, hogy nagy gáz van, mert amelyik Volvo nem indul első pöccre, azzal nem stimmel valami.

- Hogy az a…! – káromkodtam és dühösen csaptam a kormányra – de azért nem olyan erősen, hogy baja legyen.

Rögtön értelmet nyertek Rosalie szavai. Megbütykölte a kocsimat, csak hogy kibabráljon a férjével és Jazzel.

- Most meg mi van? – kérdezte Em mellőlem. – Nem indul?

- Amint látod, nem, mivel a drága feleséged valamit csinált vele! – sziszegtem a fogaim között.

„Ne szidd a feleségem!” – üzente gondolatban melák bátyám, de most nem foglalkoztam vele.

Kiszálltam és előkapartam a telefonom, hogy hívjam az autómentőt. Valamennyicskét értettem a kocsikhoz, de ha Rosalie vette a kezébe a dolgokat, na, ahhoz én már édes kevés vagyok! Már pötyögtem a számot, amit még soha nem kellett hívnom, amikor egy édes hang szólalt meg mögöttem.

- Segítsek?

Megfordultam – bár nem volt szükségem rá, hogy megnézzem, ki is a váratlan vendégem, mert már a hangjáról és illatáról megismertem – és szembetaláltam magam Bellával. Édesen mosolygott rám, csokoládé szemei csillogtak, haját összeborzolta a januári szél.

- Nem hiszem, hogy tudnál – sóhajtottam. – De köszönöm szépen az ajánlatot!

- Fogadjunk? – húzta fel a szemöldökét.

Na, ne, ezt nem teheti velem! Amikor így néz rám, akkor nem lehet neki ellentmondani! De ha belemegyek, akkor talán…

- És mégis miben? – kérdeztem incselkedve.

- Ha megcsinálom a kocsidat, vezethetem egyszer – vágta rá azonnal.

- És ha nem? – vigyorogtam rá, mert úgyis tudtam, hogy reménytelen a dolog, és én nyerek, már ha belemegy a játékba.

- Te választasz, nem én! – vonta meg a vállát.

„Randi, kérj randit tőle!” – üzenték egyszerre ketten is a kocsiból.

Várjunk csak, Jazz mióta támogatja azt, hogy együtt lógjak Bellával? Nem nagyon csípte az elején, mert úgy gondolta, hogy a lebukás veszélye fenyeget, most viszont…

„Jobb így látni téged, mint fancsali arccal!” – Érezhette a kétkedésemet, és ezért válaszolt. Visszafordultam Bellához, és…

- Ha nem tudod megjavítani, eljössz velem vacsorázni! – néztem rá a legártatlanabbul. – Áll az alku?

Eltöprengett egy percre, és közben az ajkát harapdálta, majd rám villantott egy angyali mosolyt.

- Rendben – nyújtotta a kezét és megráztam.

„Ez mekkora lesz!” – ujjongott Emmett. – „Hova viszed vacsizni?”

Megforgattam a szemeim, de már én is ezen agyaltam.

Bella megkerült, és míg az ajtóhoz ment, megkérdezte:

- Szabad lesz? Belenéznék a motorháztető alá.

- Szolgáld ki magad! – intettem neki. – A nyitót a…

Behajolt az ablakon – Edward, nem nézni oda! – és egy ügyes mozdulattal felnyitotta a motorháztetőt.

- Sziasztok, srácok! – köszönt a fivéreimnek és már ott ácsorgott mellettem. – Mi kezdtél el mondani?

- Nem lényeges – sóhajtottam.

Jasper és Emmett is kiszálltak a Volvómból, hogy premier plánból nézzék végig a dolgot. Bella levette a kabátját és már szemügyre is vette a motorteret.

- Meg fogsz fázni! – figyelmezettem és nekidőltem a kocsi elejének, közvetlenül Bella mellett.

- Befognád egy picit! – morogta az orra alatt és tüzetesebben vizsgálni kezdte a dolgokat. – Koncentrálok!

- Tisztára, mint Rose, amikor kocsi közelbe kerül! – rötyögött Em.

Átfuttatta a tekintetét minden apró dolgon, átvizsgált bizonyos részeket – a keze már olajos-piszkos volt – és ez így ment néma csöndben egészen addig, amíg a telefonja hirtelen rezegni és csörögni nem kezdett a farzsebében. Bella ugrott egy aprót, majd felsóhajtott.

- Ez nem lehet igaz! – nyögte és tehetetlenül pislantott hátra. – Gyűlöllek, Murphy!

- Segítsek? – kérdeztem, és felpillantotta rám.

Csak bólintott, én meg egy laza mozdulattal benyúltam a zsebébe és előhalásztam a telefonját. Jazz és Emmett kollektív röhögésbe fogott az akcióm láttán, Bella meg elpirult. Úgy tartottam a telefont, hogy ő is lássa a kijelzőt – előtte én néztem meg, és valami Will volt rajta – és arca hirtelen elkomorult.

- Megtennéd, hogy kinyomod? – morogta és egyenesen visszabújt a Volvómba.

- Persze – mondtam és a telefont már el is hallgattattam, hogy pár másodperc múlva újra rákezdjen.

Természetesen most is ugyanaz a személy volt, és bennem megvolt a késztetés, hogy kitekerjem a nyakát a srácnak.

- Kitartó az exed – mormoltam és kérdően néztem rá.

- Add ide! – puffogta és felvéve a mobilt odatartottam a füléhez.

- Szia, Bella! – köszönt a ficsúr és meg sem várva a lány reakcióját már hadarni is kezdett. – Nem tudom, hogy mi jutott el hozzád, de egy szó sem igaz belőle! Nem úgy volt, ahogyan…

„Igen, mindig így kezdik!” – vélekedett Em.

- Will, mondták már neked, hogy egy szemét alak vagy? – vágott közbe Bella, és mi mind elmosolyodunk. – Mert ha nem, akkor közlöm veled, hogy az vagy! Jah, és puszilom Aprilt!

Elhúzta a fejét és én értettem a célzást, mert leraktam a telefont. Emmett tapsolt és vigyorgott, mint a vadalma, Jasper fürkésző pillantásokkal méregette Bellát és megállapította, hogy nem érez semmit a srác iránt, csak mérhetetlen mennyiségű dühöt, én pedig töprengtem.

- Minden exed ilyen elbánásban részesül? – kuncogta Emmett, mire Bella felkapta a fejét és nagyon rondán nézett rá. – Oké, le ne nyelj keresztben!

- Ő nem az exem, csak szeretett volna az lenni, de nem jött össze a dolog! – sziszegte és most már teljes figyelmét a kocsim kötötte le.

Már éppen belemelegedett volna a dologba, amikor a mobilja ismét csöngeni kezdett, de most nem a szokásos dallam ütötte meg a fülünket, hanem a Highway to hell az AC/DC-től. Bella felnyögött.

- Ne, csak ezt ne! – nyöszörögte. – Nem akarom! Miért büntetsz engem?

Felsóhajtott, egy laza mozdulattal megtörölte a kezeit a fenekébe és kikapta a telefont a kezeim közül.

- Áááááááááááá! – sikította valaki a vonal másik végéről és Bella kénytelen volt elvenni a készüléket a fülétől, ha nem akart megsüketülni.

Bella teli tüdőből felnevetett és megrázta a fejét.

- Bella, Bella, Bella, Belllllllaaaaaa! – kiabálta a lány.

- Szia, Lori – köszönt vissza higgadtabban. – Igen, te is hiányzol nekem!

„Női traccsparti van kibontakozóban, nem kéne lelépnünk?” – érdeklődött Em.

Gyorsan nemleges választ suttogtam. Minden érdekelt, ami Bellával kapcsolatos, és ezt a lehetőséget sem fogom kihagyni. Egy barátnőtől lehet a legjobb dolgokat megtudni, és Lori olyannak tűnt, aki nem válogatja meg a szavait idegenek közelében sem.

- Megkaptad a mailem? Nem vagy kiakadva? Itt dög unalom minden nélküled! – hadarta Lori és elképzeltem, ahogyan beszéd közben pattog, mint egy gumilabda.

- Ohó, sok az infó, állíts egy picit! – csóválta a fejét Bella és közben a motorteret vizslatta. – Megkaptam a mailed, nem, nem vagyok kiakadva, hiszen Willel nem volt köztünk semmi…

- Na, azért az a kép eléggé jó sikerült – célozgatott a barátnője.

- Jah, frankón szét lehetett tépni – morogta Bella, én meg megvilágosodtam.

A fotó a szobájában! A srác rajta Will, akivel nem volt köztük semmi, csak az az idióta nyomult! Akarva-akaratlanul is elmosolyodtam, ami feltűnt a testvéreimnek is, de csak rájuk hagytam a dolgot. Nem kell megtudniuk, hogy hol jártam az éjjel vadászat címszó alatt!

- Szadista némber! – kiabálta Lori.

- Igen, tudom, hogy szeretsz – vigyorgott Bella, majd komoly lett az arca. – Lori, kihangosítalak, szóval viselkedj, rendben?

- Ígérem, hogy jó kislány leszek – csicseregte a cseppet sem jó kislány a vonal másik végéről.

Kinyújtottam a kezem és várakozóan néztem Bellára. Hálásan felragyogott az arca és a tenyerembe fektette a kihangosított mobilt.

- Na, mesélj, te szentfazék, mi újság van az Isten háta mögött? – érdeklődött csendesebben Lori. – Pasik vannak?

- Lori, pasik mindenhol vannak – sóhajtotta a szentfazék – vajon tudni akarom, hogy miért kapta ezt a titulust? – és a motor fölé hajolt.

- Jó, de milyenek? Dögösek, szexisek? Kategóriabehatárolást kérek! – adta ki az utasítást a diktátor.

Na, most minden kiderül! Én is, és a fivéreim is feszülten figyeltünk, hogy mit válaszol erre Bella.

- Válogathatsz az egész palettából – felelte rejtélyesen és egy kecses mozdulattal hátrafogta a haját – elhajoltam, hogy az intenzív illat ne csapjon meg közvetlenül.

- Na, ne! Azt ne mondd, hogy vannak A-kategóriások is!

- Akad egy pár – érkezett a válasz közvetlenül a kocsimból, mert Bella már szó szerint benne feküdt a motortérben.

Elfordítottam a fejem, hogy a kísértést a lehető legminimálisabbra redukáljam, de Emmett nem könnyítette meg a helyzetemet, ugyanis gátlástalanul méregette a lányt. És amit Em látott, azt én is láttam…

- És? – tudakolta Lori türelmetlenül.

- Drága barátnőm, ha nem tudnád, három napja vagyok itt! Szerinted az volt az első dolgom Forksba beérve, hogy kivágódtam apám kocsijából és rávetettem magam az első srácra, akit megláttam?

„Öcsi, ugye te voltál az első, akit meglátott? – kérdezte szemöldök húzogatva Em.

Csúnyán néztem rá, de azért a kisördög megmoccant bennem és eljátszottam a „mi lett volna, ha…”-teóriával.

- Igaz, te nem olyan csaj vagy – töprengett Lori. – Te inkább elcsavarod a pasik fejét és utána nehezen adod magad, már ha egyáltalán adod magad…

Bella felkapta a fejét, mi meg csendben fulladoztunk a nevetéstől. Érdekes beszélgetésnek indult, valljuk be őszintén. És ez az „egyáltalán adod magad” kijelentés vajon arra utalt, amire én gondolok, hogy utalt? És mióta ilyen bonyolultak a gondolatmeneteim?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés