(Rosalie szemszöge)



Fáradtan, de boldogan ébredtem, bár amikor meg akartam mozdulni nagyon kellemetlen érzés nyílalt a hasamba, és a lábam közé is. Megpróbáltam felülni, de nem sikerült.

- Semmi baj, kedves. Carlisle leszorította a hasadat, mert szülés után kell egy kis idő, hogy minden visszaálljon odabent a normális szintre – simogatta meg Edward a hajamat. – Mindjárt levesszük rólad ezeket, és akkor már kényelmesebb lesz egy kicsivel – mondta majd tényleg levette az összes súlyt rólam. – Már elég ideig voltak rajtad – simította meg a hasam, ami majdnem akkora volt, mint eredetileg a terhességem előtt.

- Ott is fáj – köszörültem meg a torkomat. Kínos ezt kijelenteni, de ez az igazság.

- Carlisle mindjárt hoz neked valami fájdalomcsillapítót, ott is rendbe kell jönnöd, és ez eltart egy ideig – magyarázta Edward. – Ne aggódj, csak pihenned kell. Addig is, amíg ágyban vagy, sétálni majd én, vagy Esme visszük Anne-t. Amikor pedig csak lehetséges veled lesz. Nézd csak, mi van ott – mutatott az ágy végébe. Én pedig azonnal odanéztem, és a lélegzetem is elállt. Egy gyönyörű fából készült kiságy volt az ágy lábánál, amire mindenféle játékok és csörgők voltak felszerelve. Fantasztikus látványt nyújtott az egész. Aztán megláttam benne az apró kis rózsaszín csomagot is. Ami mocorogni kezdett, majd fel is sírt. Anne volt ott.

- Ajaj, azt hiszem, hogy most már nagyon éhes – pattant fel Edward.

Majd óvatosan kivette a babámat a kiságyból. Úgy ért hozzá, mintha bármikor összetérhetné. Ennyire finoman szerintem még senki nem ért kisbabához. Anne abbahagyta a sírást, és kíváncsian fogdosta Edward állát a kis kezecskéivel.

- Megetethetem? Mármint kaphat az anyatejemből? – kérdeztem kíváncsian. Nem tudom, hogy Carlisle hogyan gondolta az etetést, nem akarok a tejemmel ártani a kislányomnak.

- Igen, már adom is a kezedbe – bólintott Edward. Majd finoman a karjaimba csúsztatta a kicsit. – Én, öhm… azt hiszem, hogy addig inkább kimegyek. Esme azonnal itt lesz – surrant ki az ajtón. Férfiak. Mindig megszeppenek az ilyesmitől, pedig ez teljesen természetes.

- Segíthetek, drágám? – lépett be Esme az ajtón mosolyogva.

- Igen, az nagyon jó lenne. Megfognád őt, amíg szabaddá teszem a mellemet? – nyújtottam felé a picit.

- Hát persze, akkor már értem, hogy Edward miért menekült ki a szobádból – kuncogott fel.

- Hát igen, nyilván ezért – bólintottam rá.

Majd lehúztam a vállamról a hálóingem pántját, és egészen a keblem alá gyűrtem. Ezután átvettem fogadott anyámtól a kislányomat, és odatettem őt a cicimhez. A kicsi viszont nem tett semmit. Már éppen kezdtem kétségbeesni, amikor Esme közelebb lépett, és nagyon óvatosan közelebb tolta a mellbimbómhoz a kislányom fejét. Aki, amikor megérezte, hogy mit kell tennie, azonnal szopni kezdte a tejet.

- Az én kisfiam is elég bizonytalan volt, amikor először próbáltam megetetni, akkor mutatta meg egy nővér, hogy egy apró kis mozdulattal máris lehet ösztökélni, hogy tegye azt, amit kell – magyarázta mosolyogva. – Ez nem jelenti azt, hogy baj van, csak még kicsit bizonytalanok vagytok, de gyorsan bele fogtok jönni.

- Értem, oh… - néztem le a picire, aki kezdett igencsak mohóvá válni. Vagy csak az én mellem érzékenyebb most, hogy tele van tejjel.

- Simogasd egy kicsit, hogy tudja, nem kell sietnie. Most még egy ideig elég mohó lesz, mert ez lesz az egyetlen táplálék a számára. Viszont majd amikor már elkezdhet papikat is enni, akkor felszabadulhatnak a kebleid – simogatta meg az arcom. – Magatokra hagylak titeket, amíg a kicsi eszik. Utána csak szólj, és már itt is vagyok, hogy segítsek. Ha megetetted Anne-t, akkor neked sem ártana valamit enned. Rendben? Főztem levest, és egy kis főzeléked. Carlisle sok rostot, és vitamint akar a szervezetedbe juttatni. Hagyott itthon egy kis gyógynövényes fájdalomcsillapítót is, ami nem árt majd az anyatejednek sem. Belekeverem az adagot a levesbe.

- Rendben, köszönök mindent – mosolyogtam Esmére.

- Nincs mit, kedvesem. Csak szólj, ha kellek, és már itt is vagyok – mondta még egyszer. Majd eltűnt a szobából.

Ki gondolta volna, hogy egyszer még megérem, hogy fogadott anyám ilyen fantasztikus tanácsokkal láthat el engem. Annyira csodálatos ez az egész, tényleg csak Emmett hiányzik. Vajon milyen lenne, hogyha az ő kislányát tartanám most a kezemben. Már biztosan mindenféle idióta arcokat vágna a kiságy felett, hogy megnevettesse a kislányát, ahogy régebben Nessie-t is. Annyira aranyos volt, amikor mindig valami idiótasággal állt elő, hogy Renesmee ránevessen. Bárcsak itt lenne, és most Anne előtt tenné ugyanezt.

- Szia, Rose – termett Nadine az ágyam szélén. – Nagyon szép ez a pici lány. Bárcsak nekem is lehetne. Igazság szerint én is mindig erre vágytam.

- Neked sem lehet? – néztem rá döbbenten.

- Természetesen nem, hiszen én már meghaltam, ha nem is teljesen, de hasonló vagyok hozzád ilyen szinten. Nem vagyok képes életet adni – mondta kissé szomorúan.

- Annyira sajnálom – fogtam meg az egyik kezét.

- Ugyan, cserébe rengeteg gyermeket kaptam a sorstól, hiszen minden lelket, akit elkalauzolok a sajátomnak érzek. Csodálatos érzés, amikor látom, hogy sokan a helyes utat választják. Persze, vannak olyanok is, akik rosszul döntenek, de a többség mégiscsak helyesen cselekszik – simogatta meg Nadine Anne buksiját.

- Mi történik azzal, aki rosszul döntött? – kérdeztem kíváncsian. Erről még nem beszéltünk.

- Nos, én megmutatok alternatív valóságokat. Általában hármat, és ebből lehet választani. Vagy visszatérni a saját utadra, amit eddig jártál. Nos, voltak olyan lelkek, akik a boldogság helyett a jólétet, vagy a hatalmat választották. Nagyon sajnáltam, hogy eltékozolják a lelküket, de mit tehetnék. Nem dönthetek senki helyett. Csak elfogadom, hogy ezt akarja inkább. Szerencsére a többség jól dönt.

- Szóval, lényegében abban a világban kell élnem, amit végül magamnak választok, és onnan nincs visszatérés? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen, de van még valami – harapta be az alsó ajkát.

- Mi lenne az? – ijedtem meg.

- Csak azt a valóságot fogod ismerni, amelyiket választottad. Például, hogyha ezt akarod majd itt, akkor nem fogod tudni, hogy ki az az Emmett, Bella, Alice, Jasper, és Renesmee. Mivel már nem élsz majd, amikor a családhoz kerülnek. Emmett pedig egyébként is ember marad nélküled – magyarázta Nadine.

- Semmilyen apró emléket sem vihetek magammal? – kérdeztem kétségbeesve. Nem felejthetem el Emmettet, még akkor sem, ha másik világot választok. Vajon képes lennék egyáltalán másik utat választani, mint Emmett?

- Sajnálom, de nem vihetsz. Akármennyire is szeretném meghagyni a boldog pillanatokat, nem tehetem. Összekuszálná a világot – mondta határozottan.

- Igen, ezt mondjuk már értem, hiszen én sem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Emmett számomra az igazi – bólintottam rá.

- Ez így van, és gondolj bele, hogyha hagynám őt is olyannak, amilyen most az alternatív valóságban. Örökké rád várna, illetve amíg meg nem hal, és sosem lehetne boldog – helyeselt Nadine. – Megváltoztathatom a múltat, de közben védenem kell a jövőt is. Ettől ilyen bonyolult ez az egész helyzet. Bármit megtehetek, de mindig mérlegelnem kell, hogy mik a következmények. Ettől olyan veszélyes ez az egész, és ezért is van az, hogy nem ajándékozhatok meg akárkit ezzel az utazással.

- Csodálom, hogy én kiérdemeltem – húztam el a számat.

- Kedvesem, benned sokkal több rejlik, mint azt bárki is sejtené. Kivéve persze Emmettet, bármilyen hihetetlen ő nem csak a szőke szépséget látja benned, hanem a belsődben rejlő csodát is. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy első látásra egymásba szeretettek, és megmentetted őt a biztos haláltól. Hidd el nekem, hogy különleges vagy – mosolygott rám kedvesen. – Most viszont megyek, mert mindjárt visszajön Esme. A pici is jóllakik egy percen belül – mondta, majd már el is tűnt.

Anne még egy ideig cuppogva szívta magába a tejet, ami most az életet jelentette a számára. Majd a kicsi ajkai elengedték a már igencsak megviselt bimbómat, és gügyögni kezdett. Akkor most büfiznie kell. Azután pedig pelust cserélni, ha jól érzem, mert juj. Felvettem az éjjeli szekrényre készített konyharuhát, és a babámat finoman a vállamhoz helyeztem, majd lágyan ringatni kezdtem. Nem is kellett sokat várnom, és nagy böffentés volt a jutalmam. Ezután édes terhemet az ágyra fektettem, és simogatni kezdtem.

- Esme – szólaltam meg kicsit hangosabban.

- Igen, végeztetek? – jött be mosolyogva.

- Igen, és azt hiszem, hogy kellene egy cserepelenka, mert ez már elég viseltes. Legalábbis, ha jól érzem.

- Bizony, jól érzed – ráncolta össze az orrát Esme. – Tisztába tegyem? – kérdezte kedvesen.

- Igen, kérlek. Szeretném megtanulni, hogy hogyan kell – néztem rá kérlelőn.

- Rendben, akkor csak figyelj – lépett az ágyam mellé egy táskával. Először kislányom alá tett egy nagy törölközőt, majd egy szempillantás alatt levette Anne pólyáját, és az összes többi ruhácskáját is, ami a művelet útjában állt. – Nagyon egyszerű, először is leveszed róla ezt a koszos pelenkát – kapta le Anne-ről a viseltes darabot. – Azután gyorsan megtörlöd a popsiját ilyen kamillával átitatott kendőkkel, így a bőre nem fog irritálódni. Ezután pedig egyszerűen ráteszed a tiszta pelenkát, és visszateszed a fedőpelenkát, hogy ne ázzon át. Újra felöltözteted, és már készen is van – magyarázta Esme boldogan. Majd villámgyorsan eltűntette a koszos pelust a szobából. Azután pedig egy szempillantás alatt visszatért. – Nem is olyan nehéz, ugye? – mosolygott rám kedvesen.

- Egyáltalán nem, legközelebb már menni fog, köszönöm – mondtam hálásan. Még soha nem cseréltem pelenkát. Azt hiszem, hogy ideje volt megtanulnom így lassan egy évszázad után.

- Igazán nincs mit – puszilta meg a homlokomat. – Na, megyek és hozom neked az ennivalót, vagy még jobb beküldöm Edwarddal. Elmegyek az árvaházba, csak este jövök haza, addig is legyetek jók. Edward alázatos szolgád lesz – kuncogott fel.

- Rendben, ki fogom használni a lehetőséget – vigyorodtam el én is. Esme kiment a szobából, majd Edward lépett be rajta villámgyorsan.

- Hogy vannak az én szépségeim? – huppant le mellénk az ágyra egy tálca étellel. Nagyon tetszett, hogy mindkettőnket a sajátjának érzett. Pedig semmilyen kötelék nem láncolta a kislányomhoz. Mégis úgy nevezte, mintha az ő gyermeke lenne.

- Minden rendben. Anne jóllakottan érzi magát, de én farkas éhesen – válaszoltam boldogan.

- Ez esetben, egyél, Anne addig ellesz az ágyon – csúszott egy picit odébb az ágyon.

- Miért nem dajkálod inkább egy kicsit? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem nagyon akarom fogni, még a végén összeroppantom szegényt. Csak azért hoztam el az előbb idáig, mert láttam, hogy ez minden vágyad. Jobban járna mindenki, hogyha nem sokat lenne nálam. Olyan pici és törékeny, mi van, hogyha egy pillanatra nem érzem az erőmet?

- Ugyan már, Edward. Hidd el, hogy soha nem lennél képes kárt tenni benne, és bízom benned, és Anne is. Azonnal megnyugodott, ahogy magadhoz ölelted. Vedd fel egy kicsit, dúdolj neki, hadd érezzük, hogy szeretsz minket – zsaroltam meg egy kicsit. Nem akartam, hogy megint előjöjjön, az én szörnyeteg vagyok dumával. Már értem, hogy Bellának miért volt már elege a szörnyeteg kifejezésből. Edward tényleg előszeretettel használja.

- Elmondod valaha, hogy ki az a Bella? – kérdezte kíváncsian.

- Egyelőre ez maradjon az én titkom. Neked most mással kell foglalkoznod. Vigyázz a picire, amíg ezt gyorsan megeszem – rebegtettem meg a pilláimat. – Kérlek – simítottam végig a karján.

Ahhoz nagyon jól értettem, hogy hogyan vegyek rá férfiakat arra, amit én szeretnék. Illetve még csak Emmetten fejlesztettem ki a dolgot, de gondolom, hogy minden pasin működik az elmélet.

- Nem játszol tisztességesen – morogta az orra alá.

- Tudom, de örülök, hogy meg tudlak győzni, mert azt szeretném, hogy kivedd a részed Anne életéből, amennyire csak lehet – mosolyogtam rá ártatlanul.

A picinek apuka is kell, és Edward tökéletes erre a célra. Miután felvette a picit felállt vele, és azonnal dúdolni kezdett neki. Anne azonnal megnyugodott a hangjától, így arra a következtetésre jutottam, hogy már nem először énekel a kislányomnak. Miközben boldogan figyeltem a gagyarászó lányomat, és Edwardot elkezdtem enni is. Furcsa érzés volt megint éhesnek lenni, de nagyon jó volt érezni az ételek ízét. Eddig fel sem tűnt, de hiányoznak az ízek a létünkből. Mármint persze, minden állatnak más íze van, de ennyire mégsem változatosak, mint ezek az emberi ételek. Gyorsan végeztem az elém rakott étellel, majd elégedetten dőltem hátra az ágyon. Anne időközben elaludt, így Edward finoman a hasamra fektette, én pedig rácsúsztattam a takarót, és gyönyörködtem benne.

- Esme kérdezte, hogy milyen gyümölcsöt szeretnél enni ma este – szólalt meg hirtelen Edward.

- Nem ment még el? – kérdeztem meglepetten.

- Nem, listát írt, hogy mit kell vásárolnia nektek, és eszébe jutott, hogy gyümölcs is kellene, és ezért érdeklődik – magyarázta Edward.

- Bármi jó lesz, szeretek mindent – vágtam rá gondolkozás nélkül. Nem rémlik, hogy lenne olyan étel, amit nem szeretek.

- Biztos van valami kedvenced – erősködött Edward.

- Na jó, akkor szőlőt szeretnék, és körtét – haraptam be az alsó ajkam. Kicsit furcsa volt, hogy ennyire ki vagyok szolgálva.

- Rendben, akkor azt fog hozni – mosolyodott el Edward. – Nem kell szégyenlősnek lenned, mi annak örülünk, ha boldog vagy.

- Ez fordítva is igaz – mosolyodtam el. Ez így annyira tökéletes, leszámítva néhány részletet, és a betegséget, ami lassan el fog uralkodni rajtam, és Anne-n is.

A nap további részében nem sokat beszélgettünk. Inkább a kicsivel foglalkoztunk. Esme hozott neki icipici kis rózsaszín zoknikat, és rugdalózókat. A zokni viszont egyáltalán nem volt egyszerű. Hiába adtam rá őket, az első dolga az volt, hogy addig ügyeskedett, amíg le nem szedte magáról valahogy. Legalább ötödszörre akartam már ráadni a zoknit, amikor Edward lépett mellénk.

- Várj, kipróbálok valamit – vette el tőlem a pici anyagokat.

Majd cuppanós puszit nyomott a lányom mindkét talpacskájára, és csak azután húzta fel a lábára a zoknikat. Anne szája mosolyra húzódott, és nekem is kuncognom kellett, ahogy a kis fogatlan vigyor szétterült az arcán. Érdekes módon a puszik után nem akarta már leszedni magáról a ruhákat. Ellenben a lábait folyamatosan Edward felé mozdította, aki nem volt rest megsimogatni vagy megpuszilni azokat.

- Ejnye, Mr. Cullen. Nem illik már ilyen korán elkápráztatni, és elcsábítani a lányomat. Hiszen Anne még csak egy napos – mondtam tettetett felháborodással.

- Én nem a picit akarom elkápráztatni, hanem az anyukáját – vigyorgott rám.

Majd gyors csókot nyomott a számra. Még tiltakozni sem maradt időm, olyan gyorsan történt ez az egész. Nem volt rossz érzés, de akkor sem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna.

- Ne haragudj, csak nem tudtam megállni. Carlisle mondta, hogy valószínűleg most egy ideig nem rajongasz majd a testi kontaktusért, mivel kimerült vagy folyamatosan. Többet nem fog előfordulni, türtőztetem magam, ígérem – nézett rám bocsánatkérően.

- Ugyan már, semmi baj, csak meglepődtem – legyintettem.

- Szóval mégis csak kívánod a testi kontaktust? – csillantak fel a szemei.

- Nem igazán – vágtam rá gyorsan. – Viszont ez most egyáltalán nem esett rosszul. Bár tény, hogy fáradt vagyok – magyarázkodtam. Huh, na most meghagytam az önbizalmát is, de be is biztosítottam magam egy időre, hogy ne történjen ilyesmi. Nagyszerű.

- Értem, akkor majd néha próbálkozok – kacsintott rám pimaszul.

- Rendben – vigyorodtam el fejcsóválva. Majd ezt még megbeszélem Nadine-nal.

- Most pihenned kéne egy kicsit. Szundíts egyet a következő etetésig, mert a pöttöm úgysem fog békén hagyni, ha szüksége lesz a jussára – magyarázta gyengéden.

- Rendben megpróbálok – ásítottam egy nagyot. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire fáradt vagyok még mindig, pedig határozottan sokat pihentem már eddig is.

Még arra emlékszem, hogy Edward óvatosan leemeli rólam Anne-t, azután pedig elnyomott az álom. Nem lehetek ennyire fáradékony, mert még nem lehettem eleget a gyermekemmel. Még nem szabad rosszabbodnia az állapotomnak. Maradni akarok, ameddig csak lehet.

Mikor legközelebb felébredtem Esme mosolygós arcával találtam szembe magam. Majd elővett egy üveget, és egy hatalmas konyharuhát. Elképzelésem sem volt, hogy mire készülünk, és valószínűleg elég értetlen arcot vágtam, mert hirtelen megszólalt.

- Arra gondoltam, hogy végig tudd aludni az éjszakát, megtanítanálak lefejni a tejedet, mert akkor én is meg tudom etetni cumisüvegből Anne-t, te pedig kipihentebb lennél. Napközben pedig tudod te táplálni a friss tejeddel.

- Ez nagyon jól hangzik – bólintottam rá. Erre én még egyáltalán nem gondoltam, de határozottan jónak tűnt az elgondolás, hogy ki is tudom pihenni magam, a kicsi is jól lakik, és napközben nem leszek állandóan használhatatlan.

- Ez esetben, ha megengeded, megmutatom. Nagyon könnyű, én is gyorsan megtanultam anno – magyarázta biztatósan.

Majd az üveget a keblemhez tette, amit kiszabadítottam, és megmutatta a mozdulatot, amivel le tudom fejni a tejemet. Vagyis egy részét. Tényleg igaza volt, egyáltalán nem volt nehéz. Miután végeztem megtöröltem magam a tiszta ruhával, amit kaptam, Esme pedig elvitte a tejet a hűtőbe, miután gondosan felcímkézte, hogy mi is ez pontosan. Az első napom a kislányommal annyira gyorsan eltelt, hogy az már szinte képtelenség volt. Igaz az állítás, hogy az idő gyorsan pereg, hogyha az ember boldog és elégedett. Egyszerűen nem tudtam betelni a kislányommal, na és persze a családommal sem, hiszen tökéletes volt az életem, majdnem teljes mértékben. Hogyha a többi elém táruló világ is ilyen lesz, mint ez, akkor azt hiszem, hogy nagyon nehéz lesz a döntés, amit még meg kell hoznom.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2010.08.10. 12:52 Niko áááh Rose légyszíves maradj az eredetinél! Óóóó, persze megértem, ha úgy dönt, hogy nem megy vissza az eredeti jövőbe, de az annyira szomorú lenne :(