Madárcsicsergésre ébredtem. Nehezen nyitottam ki az álmos szemeimet, és próbáltam magamhoz térni. Megörülve a csodaszép, dallamos ébresztésnek, hirtelen ültem fel, ami nem bizonyult jó ötletnek. Alig értem el a mosdóig - szent ég, nincs is semmi a gyomromban. A felfrissülésben reménykedve álltam be a tus alá, és alaposan megmostam magam, majd egy hatalmas fehér fürdőlepedőbe tekertem magam, és még nedves hajjal visszamentem a szobámba.
Előszedtem a kedvenc farmerem, és egy vastagabb pulcsit, de szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy már nem jók rám. Elkeseredve ültem le az ágy szélére, és próbáltam kitalálni, hogy most hogy legyen tovább. Hamarosan kopogtak, én pedig a gondolataimba merülve szóltam ki, hogy szabad, mire Evan mosolyogva lépett be a szobámba.

 Jó reggelt! - köszönt vidáman. - Hogy vagy ma... - a szava hirtelen elakadt, én pedig rá néztem. Zavartan állt előttem, és a fürdőlepedő szegélyét tanulmányozta, ami jócskán lecsúszott, szabad belátást engedve a jócskán megdagadt melleimre. Azonnal magam elé kaptam a takarót, mire ő is kapcsolt, és elfordította a fejét
 Nincs, amit felvegyek - mormoltam fülig pirulva, mire Evan még jobban elvigyorodott.
 Nők... - rázta meg a fejét.
 Nem arról van szó - mondtam mosolyogva, Alice jutott eszembe. Eligazítottam magamon a lepedőt, és felálltam. - Olyan vagyok, mint egy víziló - nyögtem, miközben elsimítottam a hasamon a puha anyagot.
 Nem vagy víziló - fordult felém Evan. - Na, jó, egy bébi víziló - helyesbített, amikor meglátta a pocakomat, én pedig hangosan felsírtam. - Ne sírj már - nyögött fel Evan elkeseredve. - Én csak vicceltem - ügyetlenül átkarolta a rázkódó vállam. - Nagyon szép vagy, és egyáltalán nem hasonlítasz semmilyen nagytestű állatra.
 Dehogynem - zokogtam nyomorultul, és felemeltem a farmeremet. - Nem tudom felvenni a kedvenc nadrágomat.

Képtelen voltam abbahagyni a sírást, a hormonjaim teljesen megzavarodtak, ránéztem a pocakomra, ami olyan volt, mintha lenyeltem volna egy hatalmas görögdinnyét, és megint elkapott a sírás. Mintha nem is önmagam lettem volna, hanem egy hisztis, ötéves, aki minden butaságon elsírja magát. Legszívesebben hisztiztem volna, és azt hiszem, hogy meg is tettem, mert Evan szorosan magához ölelve, csitító szavakat suttogott a fülembe.

- Minden jó lesz, nyugi megoldjuk - duruzsolta halkan, mire én felpislogtam rá.
- Ígérd meg! - szipogtam halkan, a zöld szemeibe nézve.
- Megígérem, kiscsillag - felelte ő mosolyogva. - Most pedig várj meg itt, egy pillanat, és visszajövök - mondta végül, és elengedett. Egy perc múlva valóban visszajött a kezében egy pár ruhadarabbal. - Ezek az enyémek, de kölcsön adom addig, amíg nem veszünk neked ruhákat - nyújtotta át nekem, a bézs színű selyeminget és a vékony szatén nadrágot. Egy hálás pillantással köszöntem meg, majd bevonultam a fürdőbe.

Az ing hatalmasnak bizonyult - hiszen Evannak, majdnem olyan testalkata van, mint Emmettnek. Még gondolatban is fájdalmas volt kiejteni a nevét, a szívem összeszorult, ha arra gondoltam, hogy az ő babáját hordom a szívem alatt, ő pedig azt hiszi, hogy megcsaltam. Nem akartam emiatt sírni - még nem. Belenéztem a tükörbe, és elmosolyodtam, csak az ing volt rajtam, de az is a térdemig ért. Visszamentem a szobámba, ahol Evan várakozott türelmesen, és megpördültem előtte.

- Majdnem tökéletes - mondtam vidáman, majd elkezdtem kutakodni a holmim közt, és hamarosan előszedtem egy barna harisnyát, és a legvastagabb övemet, majd visszamentem a fürdőbe. A harisnya könnyen feljött - még szerencse, hogy nyúlik - az övet pedig a mellem alatt csatoltam be, így egy kicsit elfogadhatóbb lett a megjelenésem.
- Nem is rossz - vigyorogta Evan. - Azt hittem, hogy ez az ing csak nekem áll jól.
- Rajtam minden jól áll - feleltem vidáman, a sírhatnékom eltűnt, sőt annyira jókedvem volt, hogy legszívesebben az egész világot magamhoz öleltem volna.
- Na gyere, reggelizz valamit, utána elviszlek vásárolni - mondta végül Evan, és felém nyújtotta a kezét.
- Micsoda tökéletes terv - kuncogtam fel.

Megint csak a teraszra mentünk ki enni. Az asztal mindenféle finomsággal volt megtömve, azt sem tudtam, hogy mihez nyúljak. Végül egy tál müzli mellett döntöttem, és élvezettel kezdtem el kanalazni, miközben Evan a pink színű zselét eszegette. A harmadik falat után, a babám megmozdult, a kanál pedig kiesett a kezemből. Szerintem a vámpírokra is ráhúztam volna pár métert, olyan gyorsan futottam a legközelebbi fürdőszobáig, kiadva magamból a csekély kis reggelimet. Miután megmostam az arcom, imbolyogva mentem vissza a teraszra.

- Jól vagy? - kérdezte együtt érzően.
- Nem, nem vagyok jól - motyogtam halkan.
- Mit tehetnék, hogy jobban légy? - kérdezte kedvesen, mire én elmosolyodtam, és megráztam a fejem.

Reggeli után kimentünk a ház mögötti hatalmas garázsba, ahol legalább húsz kocsi volt, a legújabb modellek, és az én pici, kopott Mini Cooperem. Odamentem mellé, és szeretetteljesen végigsimítottam az elfakult dukkózáson.

- Nem akarsz ezzel jönni, ugye? - kérdezte Evan megrökönyödve.
- De, ez az én kocsim - mondtam váll rándítva.
- Lizzy, húsz vadi új kocsi van itt, te meg ezzel a tragaccsal akarsz menni? - mordult fel Evan.
- Igen, szeretem ezt a kocsit, és még alig vezettem - makacskodtam, és előhalásztam a táskából a kulcsot, majd beszálltam. - Elmegyek egyedül ruhát venni, ha nem akarsz beszállni egy ilyen tragacsba - mondtam sértetten, és elindítottam a motort.
- Makacs - mormolta ő az orra alatt, majd megkerülte a kocsit, és bepréselte magát az anyósülésre.

Evan a legközelebbi plázába vezényelt, ahol mind a négy szinten ruhaboltok tömkelege volt. Megint csak Alice jutott eszembe, és a szívem összeszorult. Ő még csak ott sem volt, amikor az történt. Vajon a többiek is azt gondolják, amit Emmett? Emmettet, még mindig annyira szeretem, és sokszor levegőt is nehéz venni, mert nincs velem. De ő nem akart engem, és a babáját, ezt soha nem fogom megbocsátani neki.

- Föld hívja Lizzyt - lengette meg előttem a kezeit Evan. - Hahó, csipkerózsika, állva elbóbiskoltál? - vigyorodott el oldalra billentett fejjel, muszáj volt megmosolyognom.
- Nem aludtam el - mondtam magabiztosan, és beléptem a kismamaboltba, ahol a "fülig száj" eladónő azonnal elém sietett.
- Üdvözlöm! Miben segíthetek? - kérdezte nyájasan.
- Ruhát szeretnék venni - feleltem epésen, mire Evan oldalba bökött.
- Köszönjük, megoldjuk - kérdezte szintén nyájasan, mire a nő azonnal eltűnt. - Így lehet tőle megszabadulni - súgta oda, miközben megindult a polcok felé. - Sosem voltam jó a vásárlásban - mondta végül, és felemelt egy mini ruhát.
- Én sem - feleltem, miközben elsétáltam mellette.

Evan, egy halomnyi ruhát összeválogatott nekem, míg én csak a legfontosabbakat, pár vastag pulcsit, négy terhes farmert és öt pólót, míg ő halomnyi hosszúruhát és különféle kosztümöket hozott oda, hogy próbáljam fel.

- Evan, én nem vagyok hajlandó kosztümökben flangálni - fakadtam ki mikor már a sokadik együttest hozta oda.
- De ezek csinosak - makacskodott ő, mire engem elöntött a düh.
- Nem érted, hogy nem akarom ezeket - morogtam fojtott hangon. - Ezek megfelelnek - emeltem fel a kosaramat.
- Csak egyet, hiszen ma találkozol a tanáccsal - nézett rám kutyakölyök szemekkel.
- Milyen a tanács? - kérdeztem, elfeledkezve a dühömről.
- Nem sokat tudok én sem róluk - rántotta meg Evan a vállát, miközben elvette a kosaramat, és ravaszul belecsempészett egy fekete szoknyakosztümöt. Ráhagytam, mert érdekelt, az a titokzatos tanács.
- És a képességed? - mosolyodtam el, mire ő is elvigyorodott.
- Majd megmutatom - mondta végül, majd az órájára nézve a pénztárhoz lépett. - Mennünk kéne.
- Oké, csak fizetek, és mehetünk - mondtam, és elkezdtem a táskában kotorászni, a pénztárcám mindig az aljára keveredik.
- Köszönöm, ennyi lesz - felkaptam a fejem, és láttam, hogy Evan elteszi a bankkártyáját.
- Kifizettem volna. Nem kell, nekem ne vegyél semmit! - heveskedtem, mire Evan megragadta a karom, és elkezdett kiráncigálni az üzletből.
- Nagyon szívesen veszek neked dolgokat - a hangja olyan lágy volt, mit a selyem, és még mindig nem engedte el a karom.
- Kifizetem - erősködtem, és elővettem a tárcámat.
- Fogadd el, ajándék! - húzta féloldalas mosolyra az ajkait, mire én elpirultam.
- Köszönöm - motyogtam zavaromban.
- Nagyon szívesen - mondta vigyorogva, és a hüvelykujjával megcirógatta a karom. Ez egyértelmű jel volt, szelíden elrántottam a karom, és megindultam a parkoló felé.

Evan könnyedén utolért, és csendesen sétált mellettem. Már éppen a lifteknél jártunk, amikor megpillantottam egy korombeli lányt, ahogy a karjaiban tartja az újszülött csecsemőt, és a párja ott áll mellette, büszkén pislogva rájuk. A szemében annyi szeretetet és gondoskodást véltem felfedezni, hogy muszáj volt elfordítanom a fejem. A könnyek elárasztották a szemem, és elhomályosult a látásom, csak annyit éreztem, hogy a szatyrok kiesnek a kezemből, és elvesztem a talajt a lábam alól. Nagy nehezen kipislogtam a könnyeket, és a legnagyobb meglepetésemre már otthon voltunk, a teraszon ültünk, Evan pedig szemben velem. Felkönyökölt az asztalra, és a kézfejére támasztotta a fejét, zöld szemei szinte szikrákat szórtak. Hogy kerültünk ide? Milyen gyorsan futottunk? Futottunk egyáltalán? Evan szeme fénylett, és szinte magába szívott a sötétzöld mélység. Nem tudom pontosan, hogy miféle fények lehettek, de nem is akartam megfejteni. Rabul ejtett a tekintete, mégsem tudtam kitörölni az agyamba égett képet, arról a boldog családról, folyton újabb és újabb könnyek árasztották el a szemem, amiket elnyomtam. Zihálva vettem a levegőt, a tüdőm fájt, szabály szerint fuldokoltam a saját könnyeimben. Evan percekig csak némán figyelt, nem szóltam én sem, hisz levegőt is alig kaptam.

- Elég - mondta végül Evan. A szemei megváltoztak, most nem zöld volt, hanem élénksárga.
- Evan - suttogtam erőtlenül.
- Kíváncsi voltál a képességemre, hát, íme. - A hangja síron túli volt, rémisztő, vérdermesztő. - Ereszd el Lizzy, engedj utat a fájdalomnak, segítek - suttogta mély hangon.
- Nincs mit kiengednem - hajtottam le a fejem, mire Evan átnyúlt az asztalon, és megszorította a kezem.
- Erős vagy, de nem erősebb nálam, engedj be Lizzy - mormolta alig hallhatóan.

- Ekkor megéreztem, azt a kellemetlen meleget, ami belülről felhevített, a melegség szétáradt bennem, kilökve minden olyan rosszat, amit eddig magamba fojtottam. Olyan volt, mint egy erőhullám, ami megtisztított.

- Hogy... hogy tudta azt mondani? - a szavak ömleni kezdtek belőlem. - Miért nem bízott meg bennem? Annyira fáj, olyan megmagyarázhatatlan nagy fájdalmat érzek, felemészt, és nem tudok mit tenni ellene. Nem akarok sírni, mert az nem jó a kicsinek, de a kegyetlen érzés, olyan mintha kiszabták volna a szívem. Miért csinálta ezt velem? Én annyira szeretem őt, és ő nem hitt nekem, amikor én...

Elcsuklott a hangom, és zokogni kezdtem, az egész testem reszketett, rázta a sírás, kiadtam magamból mindent, ami a szívemet és a lelkemet nyomta. Nem tudom, hogy meddig beszélhettem, Evan csak csendben ült, a kezemet szorította. A melegség egyre kellemesebb lett, megkönnyebbültem, kisírtam magam. Mire végre elapadtak a könnyeim, és normálisan vettem levegőt Evan szeme is szép zöld volt, tele megértéssel. Vettem még pár nagy levegőt, és elengedtem a kezét, majd kifújtam az orrom a felém nyújtott zsepibe.

- Ez jó volt - sóhajtottam egy halvány mosoly kíséretében. - Köszönöm.
- Örülök, hogy segíthettem - biccentett Evan, szintén mosolyogva.
- Ez a képességed? - kérdeztem meglepve. - Oké, nem is tudom pontosan, hogy mi a képességed - ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Az elfojtott érzelmeket, és vágyakat hozom felszínre - felelte ő komolyan. - Neked most erre volt szükséged, hogy istenesen kisírd magad.
- Ez szuper képesség, majdnem olyan, mint Jasperé - mosolyodtam el.
- Majdnem, és csak azt érzem, hogy ki kell adnod magadból, azt nem, hogy pontosan mi is az. Lehet, hogy legközelebb egy nevetőgörcsöt kapsz, ha eleresztem az erőm - vigyorogta szélesen.
- Mond csak, hogy értünk ilyen gyorsan haza? - kérdeztem végül, és körbe pislogtam.
- Úgymond transzba estél - felelte ő komolyan. - Tényleg kiesett minden? - kérdezte végül komolyan, mire én csak némán bólintottam. - Nem vagy éhes? - mosolyodott el, és felállt az asztaltól.
- Nem igazán - feleltem grimaszolva. - Vagyis ennék valamit, de nem tudom, hogy mit - rántottam meg a vállam. Már nyoma sem volt a pár perccel azelőtti rosszkedvemnek. Annyira jól esett végre kisírni magamból minden fájdalmamat. Evan megértett, és nekem most ere volt szükségem, el fogom felejteni Emmett Cullent, mert most már érzem, hogy soha nem szeretett.
- Akkor gyere velem a konyhába, ott kedved szerint válogathatsz - fogta meg a kezem, és maga után kezdett húzni. - Hamarosan indulni kéne, ha estig oda akarunk érni - mondta végül, mire én megálltam.
- Nem vagyok éhes, induljunk, látni akarom azt a titokzatos tanácsot! - Meg sem vártam Evan válaszát. Bementem a szobámba, és gyorsan kibújtam az ingből már a fürdőben, amikor kopogtak. Magam elé tartva a törölközőt az ajtóhoz léptem, és résnyire nyitottam.
- Ezek nem kellenének? - kérdezte Evan mosolyogva, és magasra emelte a szatyrokat, amiben a frissen vásárolt ruháim voltak.
- Köszi - mosolyogtam én is, majd ügyetlenül, egy kézzel elvettem a táskákat, és egy pajkos kacsintás után rácsuktam az ajtót.

Nem tudom, hogy miért várom ennyire azt, hogy megismerkedjek a tanáccsal. Lehet, hogy csak az átlagon felüli kíváncsiságom az oka, vagy pedig érzek valamit. Tusolás után azt a fekete kosztümöt vettem fel, amit Evan csempészett bele a holmim közé, csak, hogy örüljön. De belenézve a tükörbe, kénytelen voltam elismerni, hogy igaza volt, tényleg jól állt nekem. A sminkelést most sem vittem túlzásba, a hajam pedig kiengedve hagytam. Alig egy óra készülődés - amit Evan ötpercenként kopogással zavart meg -, készen is voltam.

- Végre - szólalt meg gúnyosan, amikor megjelentem a nappaliban. - Nagyon szép vagy - mondta, miután alaposan végigmért.
- Előbb is kész lettem volna - húztam fel az orrom dacosan -, ha nem zaklatsz folyamatosan - fejeztem be a mondatot, mire Evan csak egy grimaszt vágott.
- Mehetünk - lépett be Paul. - Nagyon csinos vagy Lizzy - bókolt mosolyogva.
- Köszönöm Paul - mosolyogtam rá kedvesen. - Persze, indulhatunk.

Evan ragaszkodott hozzá, hogy az ő kocsijával menjünk, habár megnéztem volna, hogy két megtermett férfi, hogy préseli be magát az én kicsi kocsimba. Az út alig tartott fél órát, és a legnagyobb meglepetésemre, egy régi, elhagyottnak tűnő raktárépület előtt parkoltunk le. Evan és Paul kiszállt, de én még haboztam, bizalmatlanul figyeltem az épületet. Evan kinyitotta az ajtót, majd mosolyogva felém nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen a kocsiból.

- Jó helyen járunk, nyugi - mondta vigyorogva. - És nem fog összedőlni, higgy nekem - grimaszolta, mire én halkan felkuncogtam.

Ahogy beértünk az épületbe, én sokkos állapotba kerültem, a csodálkozástól folyamatosan tátva maradt a szám. Kívülről ugyan romos, és réginek tűnt az épület, de belülről a legmodernebb, és a legdivatosabb berendezési cikkekkel volt berendezve. Pompás szőnyegek, világos falak és csodaszép kanapék helyezkedtek el a hatalmas épületben. Egy kisebb folyosón mentünk végig, majd Evan és Paul megállt egy ajtó előtt. Előre engedtek, én pedig halk kopogás után benyitottam. Ez a szoba is nagyon ízlésesen volt berendezve, de üres volt. Visszafordultam, és kérdőn néztem a két fiúra, mire ők csak elmosolyodtak, és szinte egyszerre böktek a fejükkel a hátam mögé. Megpördültem, és akkor megláttam, hogy az imént még üres szobában már négy fiatal férfi áll, és engem néz. A legmagasabb, és szerintem a legfiatalabb férfi előre lépett, és felém nyújtotta a kezét.

- Elizabeth, örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem - mondta lágy, búgó hangon. - Én Dominic vagyok, a tanács vezére.
- Örülök - motyogtam halkan, teljesen elkápráztatott a kinézete. Nem csak, hogy fiatal, de piszkosul jóképű is volt. Mintha meghallotta volna a gondolataim, elmosolyodott, és mélyen a szemembe nézet. Jaj, szegény fejemnek…

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2010.08.10. 13:41 Süti uhhh, nagyon jó lett:Dnagyon vártam már ezt a fejit:D   (..mostanában nem sűrűn van friss:S) ..igaz azt gondoltam, hogy ott fog kezdődni ez a feji, ahol a másik befejeződött..kíváncsi vagyok, hogy ki ment Emmettékhez..nah meg, hogy mi lesz a tanácsnál:D pussz:Süti