Minden mondata olyan volt, mint egy gyengét simogatás, erősen kellett koncentráljak, hogy ne tátott szájjal bámuljam őt. Ekkora hatással egyedül csak Emmett volt rám, a szinte már tökéletes szépségével, ami elvakított.
„Lizzy, csak nem megtetszett a mi elnökünk?” – halottam meg a fejemben Paul hangját, mire azonnal felé fordultam.
Kérdőn pislogtam rá, mire ő csak egy erez wattos mosollyal válaszolt. Hát ez tökéletes – morgolódtam magamban. Sosem leszek egyedül a gondolataimmal?


- Telepatikus a képességem Lizzy, nem látok a fejedbe, csak bele tudok mászni – szólalt meg végül hangosan.
- Gratulálok, ügyes vagy – fintorodtam el gúnyosan, mire Evan a szája elé kapta a kezét, csak, hogy visszatartsa a feltörni készülő nevetését. – És nektek mi a képességetek? – fordultam vissza Dominic felé.
- Megmutatjuk - felelte ő mosolyogva. De előtte a te képességedre lennék kíváncsi. – Hallottam, ahogy Evan becsukja az eddig nyitva álló ajtót.
- Nos, rendben – sóhajtottam megadóan, és körülnéztem a szobában. Megpillantottam egy nagyon giccses, és túlzottan csicsás díszpárnát, ezt biztos nem sajnálja majd senki. – Remélem nem bánod, ha széttépem? – kérdeztem, a fejemmel az „áldozatom” felé bökve, ő csak megrázta a fejét, és felém nyújtotta a párnát.

Éreztem, hogy a babám erőteljesen fészkelődni kezd, és nem tudta eldönteni, hogy most figyelmeztet, vagy bíztat. Úgy döntöttem, hogy megint bazári majmot csinálok magamból, és egy határozott mozdulattal széttéptem a párnát, befedve ezzel az egész szőnyeget, hófehér tollpihékkel.
Felvettem, egy puha pihét, becsuktam a szeme, és koncentrálni kezdtem, pont ahogy Pam tanította.
Hamarosan meg is hallottam azt a halk zümmögést, amire vártam. Mosolyogva nyitottam ki a szemem, és a legnagyobb meglepetésemre, nemcsak a tollak röpködtek a levegőben, hanem a kisebb tárgyak is, amik a szobában voltak. Nem tudtam palástolni a meglepettségemet, helyette elejtettem a tollpihét, és a pocakomra tettem a kezem, ő is segített.

- Elképesztő – suttogta Dominik lenyűgözve.
- Én, megmondtam – húzta ki magát Evan magabiztosan. Bennem pedig megszólalt a kisördög.
- Ez még nem minden – mondtam, és egy sátáni mosollyal az ajkamon Evan felé fordultam.
- Lizzy, kérlek… - emelte maga elé a kezeit, de már késő volt, megrészegített, az a csodás ének, amit a szél teremtett nekem, és Evan már a levegőben is volt.

Nevetve mozgattam meg az ujjaimat, mire Evan pörögni kezdett, mint egy bábu. Annyira felszabadító volt használni a képességem, kikapcsoltam minden gondom, és könnyű volt boldognak érezni magam.

- Lizzy, tegyél le, kérlek – nyögte Evan megadóan.
- Meggondolom – nevettem önfeledten, de ekkor hirtelen valami meleget éreztem a vállamon.
- Kérlek, tedd le – suttogta Dominik, engem meg kivert a hideg veríték, hallottam egy tompa puffanást, majd Evan nyögdécselését. Belevesztem Dominic mélykék szemébe, elkápráztatott, és megbűvölt.
- Én… csak vicceltem – dadogtam, és elfordítottam a fejem.

Furcsa ez a pasi, a hideg kiráz tőle, még ha elképesztően is jóképű is. Rossz érzés kap el, amikor belenézek a szemeibe, és teljesen zavarba ejt, minden egyes szava. Talán kezdek becsavarodni, hogy senkiben sem akarok megbízni. Hirtelen elöntött a szomjúság, úgy éreztem, hogy meghalok, ha nem jutok egy korty vízhez. A lábaim feladták a szolgálatot, és esetlenül csuklottam össze, vártam, hogy a fejem koppanjon a puha szőnyegen, de nem történt meg. Helyette két izmos karban találtam magam, az arcom pedig egy mentolillatú mellkasnak nyomódott neki. Felpislogtam, és láttam, ahogy Dominic szeme, visszaváltozik, mélykékké, egy pillanat töredékéig még láttam, ugyanazt az élénksárga íriszt, amit Evannél is. Ijedten próbáltam meg kiszabadulni a szorításból, kapálózni kezdtem, és halkan nyöszörögni, mire Dominic végre elengedett. A lábamra állított, a karomat viszont még mindig fogta, tartva attól, hogy megint összecsuklom. Segélykérően Evanre pislogtam, aki egy pillanat alatt mellettem termett, és átkarolta a vállam, majd leültetett a kanapéra.

- Kifáraszt, ha használod az erőd – állapította meg Dominic, és leült velem szembe, a többi három, pedig árnyként állt mögé.
- Igen – ingattam a fejem. – Kaphatok egy pohár vizet? – kérdeztem végül, nyeltem egy hatalmasat, annyira kiszáradt a torkom, hogy már a nyelés is fájt. Evan eltűnt mellőlem, de alig egy pillanat múlva már nyújtotta is felém a vízzel teli poharat. De nem engem nézett, hanem Dominicot figyelte, olyan furcsa volt a tekintete, de nem álltam neki megfejtegetni szörnyen szomjas voltam.

Amint a számhoz emeltem a poharat, a baba rúgott egy hatalmasat, előre dőltem, és kiejtve a poharat mindkét kezem a hasamra tettem. Ez mi volt? Jézusom, csak nem már megint…

- Jaj, ne már – nyögtem fel keservesen. – Szomjas vagyok, és nem akarok hallhatatlan lenni.
- Ezt meg honnan… - Dominic szemöldöke a magasba szökött, mögötte a férfiak pedig összesúgtak.
- A baba nagyon okos – szólalt meg Evan halkan. – Én is próbáltam már – mosolyodott el halványan.
- Fantasztikus – csapta össze a kezeit Dominik. – Elizabeth…
- Lizzy – vágtam a szavába mosolyogva.
- Lizzy, kérlek, nézd el nekünk eme megbukott próbálkozást, de te nagyon tehetséges vagy – mondta végül Dominik mély recés hangon.
- Megbocsájtok – feleltem felsőbbrendűin mosolyogva, mire Evan megint kuncogni kezdett mellettem. – De, most ti jöttök. – Kíváncsi voltam, hogy miféle népség közé keveredtem.
- Redben – Dominic hátra fordult, mire a mögött álló férfiak kihúzták magukat, mit a katonák. – Először is bemutatom a tanács többi tagját.
- Georg vagyok – biccentett a szalmaszőke férfi. – A képességem a távolra hallás, több mint, száz kilométer távolságba elhallok – mondta, majd hátrébb lépett, teret engedve az élénkvörös hajú férfinak.
- Max vagyok – mondta halkan. – Képes vagyok a tűzképzésre – bebizonyítva ezt kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé, majd koncentrálni kezdett, és hamarosan egy apró tűzgömb jelent meg a tenyerén. Ámultabba esve néztem rá, a tűz eltűnt, én pedig gyorsan felnéztem az arcába, az ő szeme is élénksárga volt.
- Miért sárga ilyenkor a szemetek? – csúszott ki a számon a kérdés.
- Az ambrózia – felelte Evan halkan -, segít kifejteni minden erőnket, és a szemszínünk változása az úgymond mellékhatás.
- Értem – biccentettem, majd a harmadik férfiúra néztem, várva, hogy ő is megszólaljon, de nem tette, helyette tett néhány furcsa kézmozdulatot.
- Sajnos Kevin néma – szólalt meg Dominic, a hangjától megint libabőrös lettem, és elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemébe. – Az ő képessége a jégcsinálás – folytatta kellemes, mély tenorján, mire a Kevinnek nevezett alig tizenöt évesnek kinéző fiú, összefonta a kezét, a szemei felvillantak. Alig pár másodperc elteltével dermesztően hideg lett a szobában, majd halk sercegést hallva lenéztem a lábam előtt heverő pohárra. A kiborult víz helyén, egy jéglabda volt, ami a szemem láttára alakult át, apró jégszívvé.
- Kedvel téged – bökött oldalba Evan, mire én felpislogtam Kevinre, aki elpirulva hajtotta le a fejét. Felvettem a jégszívet, majd elmosolyodtam.
- Köszönöm Kevin, kár, hogy elolvad – mondtam kedvesen. – De majd a frigóban tartom – kacsintottam rá, mire ő, ha lehetséges még pirosabb lett, a többiek pedig halkan nevetni kezdtek. Oké, tehát van humoruk, állapítottam meg magamban.
- Én következem – állt fel Dominic. Széttárta a kezeit, és halkan mormolni kezdet valamit, nem hallottam, tisztán, de mintha latin lett volna. A szemei élénksárgák lettek, hirtelen, mindenki kővé dermedt, csak én láttam, hogy Dominic engem néz rémisztően sárga szemeivel.
- Igen? – kérdeztem értetlenkedve. Senki sem mozdult meglöktem Evant, de mintha egy kőszobrot lökdöstem volna. Hatalmába kerített, az a rég feledett emlék, amikor a számomra annyira szeretett emberek is épp ilyen állapotban voltak. – Ezt hagyd abba – kérleltem halkan. – Nem tudom, hogy mit csinálsz, de hagyd abba.
- Rád nem hat? – kérdezte Dominik őszinte meglepettséggel a hangjában.
- Mi az, aminek hatnia kellene? – kérdeztem válasz helyett.
- Nem vagy vak? – Dominic hangja rémisztően csengett, párosulva a sárga szemeivel.
- Nem, nem vagyok, vak, és kérlek, a többiekről is vedd le a… - kérleltem halkan, ekkor Evan megragadta a csuklómat. Ijedten néztem rá, a reszketett, mint egy félős kisgyerek, és a szemében annyi rettegést láttam, hogy még jobban félni kezdtem.


Dominic, kiment a szobából, a három férfi követte őt, vagyis csak kettő, mert Kevin ott maradt. Engem nézett, ami borzasztóan zavart, a szemei sárgán csillogtak. Evan, zihálva szorította a kezem, én pedig próbáltam nyugtatólak hatni rá.

- Hé, nyugi már – suttogtam. – Mi a fészkes fene volt ez? – kérdeztem végül.
- Szörnyűségeket láttam – lehelte Evan, még mindig levegő után kapkodva. – Ez lesz a jövőnk? - kérdezte remegő hangon. Eltartott pár pillanatig, míg realizálódott bennem, hogy nem tőlem kérdezte, hanem Paultól, aki még minidig az ajtóban állt.
- Remélem, hogy nem – morogta ő mérgesen. – Rajta múlik – lökte oda nekem, majd kisétált.
- Nem engedem – hörögte Evan, és talpra tornászta magát.
- Na jó,magyarázd el kérlek, hogy mégis mi a fészkes fene volt ez – mordultam rá, türelmetlenül.
- Te nem láttad? – kérdezte ő is, ugyanabban a hanghordozásban, mint az előbb Dominic.
- Evan, én nem láttam semmit – ráztam meg a fejem. – Csak Dominic élénksárga szemét.
- Dom képessége olyan, mint transzba esnél – kezdte Evan idegesen. – Olyan képeket vetít az elmédbe, amitől teljesen lefagysz. A víziók teljesen megbénítanak, percekig mozdulni sem tudsz.
- Te mit láttál?
- Szörnyűségeket – rázta meg ő a fejét, de nem folytatta. Helyette kézen ragadott, és aga után húzott egészen a kocsiig.

Ketten kocsikáztunk vissza a házba, Evan csendes volt, rémisztően rendes, de nem mertem megkérdezni, hogy mi a baj. Magam sem akartam tudni, hogy Paul mire gondolt akkor, amikor azt mondta, hogy rajtam múlik. A házba érve, Evan azonnal eltűnt, én pedig visszavonultam a szobámba, akármennyit is segített nekem a babám, szörnyen kifáradtam attól, hogy használtam az erőm.

A napok perceknek tűntek, és én egyre rosszabbul éreztem magam. Borzasztóan éhes voltam, de amint magamhoz vettem valami ételfélét, azonnal vissza is jött. A szomjúságról nem is beszélve, szó szerint vedeltem a vizet, de nem segített, mert a torkom kaparását nem enyhítette. Nem tudtam mihez hasonlítani, eme szomjúságot. Ezer meg egyszer megkérdeztem Emmettől, hogy milyen az, ha ő szomjas, és ő nagyon részlet dúsan el is mesélte, és a legnagyobb meglepetésemre, én is így éreztem. Viszont nem mertem megosztani ezt a teóriát Evannal, féltem, hogy kinevet, vagy rosszabb nem foglalkozik velem tovább. Annyira jól esett a törődése, teljes mértékben megbíztam benne, hisz úgy óvott mindentől, mint egy törékeny virágszálat. A hét végére már annyira legyengültem, hogy az ágyból sem tudtam kiszállni. Evan az ágyam mellett ült, és folyamatosan beszélt hozzám, hol vicceket, mesét, hol csak a hosszú élete során megélt kalandjait osztotta meg velem. Szórakoztató volt, és néha sikerült megfeledkeznem a szörnyű éhségemről. Persze ő folyamatosan próbálkozott belém diktálni pár falatot, de értelmetlennek bizonyult. Vasárnap reggel volt, és végre sütött a nap, itt rosszabb, mint Forksban, a napsütötte napok számát, egy kezemen meg tudtam volna számolni.

- Annyira szeretnék kimenni egy kicsit – motyogtam halkan, mikor megláttam az ablakon beszűrődő meleg napsugarakat.
- Nem hiszem, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy sétálj – felelte Evan atyáskodóan. – De ha tényleg szeretnéd, akkor kiülhetünk egy kicsit a teraszra.
- Jaj, az nagyon jó lenne – lelkesedtem fel. Evan körém tekerte a meleg plüsstakarót, majd a karjaiba kapott, és kivitt a ház mögötti teraszra. Csípős hideg volt, de borzasztóan jól esett, minél több friss levegőt megpróbáltam magamba szívni.
- Nem tudom, hogy mitévő legyek – szólalt meg hirtelen Evan, és a tenyerébe temette az arcát.
- MI a baj? – kérdeztem a meleg kezére téve az enyémet. – Unod már, hogy folton a terhedre vagyok ugye? – kérdeztem végül, és éreztem, hogy a könnyek a szemembe gyűlnek.
- Buta kislány – sóhajtotta ő mosolyogva. – Soha, érted, soha nem unlak meg, mert… - nem fejezte be a mondatot, mert én hirtelen összegömbölyödtem, a benyilallt a hasam, a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. – Ez nem mehet így tovább – jelentette ki Evan, majd a karjaiba vett, és visszavitt a szobámba.

Amint csillapodott a fájdalom, azonnal álomba merültem, annyira fáradt voltam, és éhes, szörnyen éhes. A rémálmaim egyre félelmetesebbek lettek. Most már nem róla álmodtam, amint kinevet, mert az a fájdalom akkor elmúlt, amikor Evan segítségével kisírta magamból mindent. Még mindig szeretem, ő istenem, jobban szeretem, mint régen, de tudom, hogy ő nem szeret engem. Mert ha egy kicsit is szeretett volna, akkor nem mondta volna azokat a dolgokat. Ha szeretne, akkor megkeresett volna, és a bocsánatomért esedezne. De nincs itt, senki sincs velem Evanon kívül, csak benne bízhatom meg senki másban. Viszont azt is tudom, hogy ő tudja, miért vannak azok a rémálmok. Dominic-al álmodom, majdnem mindig, amint gonosz mosollyal az arcán áll a Cullen család élettelen holttestei felett. Rémálmok, és tudom, hogy semmi valóságalapjuk sincs, legalábbis remélem.

Mikor megint felébredtem sötét volt, és hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Kitapogattam az éjjeliszekrényemen lévő kislámpát, majd felkapcsoltam. Az ismerős szoba volt, amit annyira szeretem, ugyan beletelt pár perce, míg rájöttem, hogy nem Forksban vagyok, hanem Alaszkában. Nagy nehezen kivonszoltam magam a fürdőszobába, és sikerült sérülésmentesen lezuhanyoznom. Az éhség megint marcangolta a testem, viszont tudtam, hogy egy falat sem marad meg bennem. Evan ingében, és egy undorítóan rózsaszín plüsspapucsban kibotorkáltam az ipari nagyságú konyhába. Könyörgöm, minek egy halhatatlannak ekkora konyha? Azzal a rózsaszín zselével volt tele hűtő, no meg pár ehető étel is volt, de egyik sem nyerte el a tetszésemet. Szerencsére gyümölcs az minidig volt otthon, ezért magamhoz vettem egy piros almát, majd nehézkesen ugyan, de kibattyogtam a teraszra. Kiborsóztam a hűvös esti levegőtől, de mégis leültem a kényelmes székbe, és csak néztem a sötétséget. Egyszer csak meghallottam azt a hangot, amit már lassan el is felejtettem.

- Még a végén megfázol – mondta az annyira ismerős hang. Felkaptam a fejem, és hunyorogva próbáltam kivenni a felém tornyosuló magas alakot.
- Levy? – kérdeztem meglepetten, amikor közelebb hajolva megpillantottam a félhosszú, szőke haját,
- Teljes életnagyságban drága – felelte ő mosolyogva. – Hiányoztál kislány.
- Jaj, Levy – vetettem magam a kitárt karjaiba. Hideg, és kemény volt, de nem foglalkoztam vele, csak öleltem. Majd hirtelen elengedtem, és eltoltam magamtól. – Hogy, ki, mint… - dadogtam elcsukló hangon, mire halk nevetést hallottam, nem Levy nevetése volt, hanem egy női kacaj.
- Én is itt vagyok – mondta a hang, majd közelebb lépve megláttam hosszú szőke haját, és az angyalian gyönyörű arcát.
- Ti meg hogy kerültetek ide? – kérdeztem még mindig remegő hangon, ekkor Evan is felbukkant, egy bűnbánó mosoly kíséretében.
- Azt mondták, hogy tudnak rajtad segíteni – mondta mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Köszönöm – suttogtam meghatottan, majd megint Levy és Pam felé fordultam, akik mosolyogva nézték a hatalmas pocakomat.
- Befelé, mert tényleg megfáztok – ölelte át a vállam Evan, én pedig mosolyogva álltam fel, és indultam be. Már megszoktam, hogy csak humorosan többes számban szólít meg, elvégre igaza van. Vártam, hogy végre megtudja, hogy miért végre van itt Levy és Pam, de még jobban tudni akartam, hogy Ő eljön e.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2010.08.14. 14:16 Süti ááá..imádom(L)(L):D ..olyan jó a történet..és jujj, de örülök, hogy régi ismerősök csak úgy megjelentek Liziéknél:D:D szupii fejii, alig várom a kövit:)(: (nyálcsorgatósmile):D