„Ha fáradtan ébredsz nekem ugyanannyira tetszel
Nem a szépség szobra vagy, hanem egy igazi ember”

(Ákos: Ölelj meg újra)

 

(Bella szemszöge)

 

Másnap reggel kómásan ébredtem fel, és agyam hátsó zugában olyan gondolatok kavarogtak, amiket elképzelhetetlennek tartottam. Aztán, mint derült égből villámcsapás tört rám a felismerés: én tegnap tényleg a Cullen-házban jártam és tényleg meghívattam magam vacsorára Edwarddal! Az emlékek hatására felnyögtem és a takarót a fejemre rántva hanyatlottam vissza a párnámra.

Ezek után jobb, ha inkább beteget jelentek és itthon maradok. Az, hogy Edward áthatóan mély, karamella színű szemébe nézzek, nem ajánlatos mostanában a számomra. Kirázott a hideg, amikor felidéztem, hogyan nézett rám a kanapéjukon ülve és most nem a félelem miatt lúdbőrzött a hátam. Valami melegség töltötte be a bensőmet és jóleső érzésként áradt szét a testemben. És különben is, ha annyira nem akarná ezt a vacsorát, nem ez lett volna a fogadásunk egyik tétele! – dobtam le magamról a takarót, és felpattantam.

A hirtelen mozdulatsortól egy kissé megszédültem, de pillanatokon belül minden ismét normális lett, így újult erővel vethettem rá magam a ruhásszekrényemre. Kiválasztottam egy fekete, egyenes szárú farmert, egy combközépig érő fehér blúzt, és egy pulcsit hozzá. Cipőnek egy fekete, magas sarkú bokacsizmát néztem ki és már robogtam is be a fürdőbe.

Azt mondják, hogy magas sarkúban lehetetlenség vezetni. Nos, én erre azt felelem, hogy nincsen lehetetlen, csak tehetetlen, és ez művészet. El kell sajátítani a technikáját, utána meg megy már, mint a karikacsapás.

Megmostam az arcom, a fogam és kissé összeborzoltam a hajam a kócos hatás érdekében. Feldobtam egy füstösebb szemhéjfestéket, némi szempillaspirált és minimális mennyiségű szájfényt. Visszasasszéztam a szobámba és magamra kapkodtam a ruháimat. A blúzomat már a köldökömig begomboltam, amikor rájöttem, hogy fekete melltartót vettem fel.

- Basszus – morogtam és már nyúltam a gombhoz, de Charlie harsogó hangja megállított.

- Bella, azt hiszem, hozzád jöttek! – kiabálta a földszintről.

Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a kuncogását, de fogalmam sem volt róla, mi lehetett jókedvének a tárgya. Gondolkodás nélkül robogtam le a lépcsőn, de csak aput találtam a konyhában egy bögre kávé társaságában. A bejárati ajtóra bökött, én meg beleléptem egy papucsba – a cipőm még fent volt, hiszen csak félig készültem el – és feltéptem az ajtót.

A szívem kihagyott két ütemet, hogy utána őrült tempóra kapcsoljon. Pislognom kellett párat, hogy meggyőződjem róla, nem álmodtam és őt látom. Az ezüst Volvo oldalának Edward támaszkodott neki lezseren és azzal a féloldalas, szívdöglesztő mosollyal fogadott, amitől még a saját nevemet is elfelejtettem.

Aztán a testtartása hirtelen megváltozott. Kihúzta magát és megdermedt. Még ilyen távolságból is láttam, hogy nyelt egyet, ahogyan végigpillantott rajtam. Én is lenéztem és rögtön tudtam, hogy mi a baj.

Egyik kezemmel összehúztam a blúzomat és így eltakartam a félig kilátszó melltartómat, valamint a dekoltázsomat. A másikkkal becsuktam az ajtót és csak utána mentem oda hozzá. És naná, hogy csak két lépésnyire tőle vettem észre, hogy fivérei is a kocsiban ültek!

Istenem, de ciki! – gondoltam magamban és örültem, hogy az arcpirosságom a csípős hidegre is foghatom.

- Jó reggelt! – köszöntem.

Edward végre felengedett és finoman elmosolyodott, Emmett vadul integetett a kocsi ablakából, Jasper pedig csak a szemeit forgatta.

- Egy ilyen nyitás után csak jó lehet egyeseknek a napja – kiabálta Emmett és arcrepesztően vigyorgott.

- Kissé túlöltözöttek vagyunk hozzád képest az az érzésem – kacsintott rám Jasper.

- Ugye nem így szándékoztál suliba jönni? – szólalt meg végre Edward is és felvonta a szemöldökét.

- Nem éppen, csak így nézek ki, amikor félig vagyok készen – motyogtam. – És különben is, ha egy perccel korábban vagy fél perccel később jöttök, nagy a valószínűsége, hogy még blúz sem lett volna rajtam.

A két fiú az autóban elkezdett veszettül röhögni, Edward meg csak a fejét vakarta.

- Oké, az egy perccel korábban részt még értem, de a fél perccel később dolog nem tiszta – nézett rám.

- Éppen… Á, hagyjuk. Nem lényeg – legyintettem. – Mit tehetek értetek ilyen korán?

- Tegnap megnyertél egy fogadást és most drága öcsikénk teljesíti az alku rá eső részét – magyarázta Emmett.

- Tudnád, mennyit kellett győzködni, hogy átengedje a kocsiját másnak, főleg egy…

- Jasper! – dörrent rá Edward és nagyon ronda tekintettel tüntette ki a bátyját.

- … nőnek – fejeztem be Jasper megkezdett mondatát.

Edward felsóhajtott, mire Jazz és Emmett kuncogni kezdtek.

- Még visszatáncolhatsz – ajánlottam fel, cserébe kaptam egy lesujtó pillantást.

- Nem szokásom – morogta.

- Reméltem is – mosolyogtam ártatlanul. – Tíz perc és készen leszek. Nem jöttök be addig?

- Megvárunk idekint. Úgyis fejmosást kell tartanom a szószátyár testvéreimnek – fordult feléjük.

- Ahogy akarjátok – feleltem és visszasétáltam az ajtóhoz.

Még éppen elkaptam, amint Edward kipaterolja az anyósülésről Emmettet, aki nagy duzzogva beült hátra Jasper mellé. Felszaladtam a lépcsőn, a szobámban lecseréltem a melltartóm, felkaptam a cuccaimat és pár perc múlva már a konyhában dobtam össze magamnak a müzlimet.

- Randi? – kérdezte az újságjába bújva Charlie.

- Jah, egyszerre mindhárom Cullennel – feleltem.

Charlie lerakta az újságát és azzal a „mit vettél be reggel?” nézéssel dobott meg. Gyorsan vázoltam neki a tegnap történteket – természetesen cenzúráztam a Lorival való beszélgetésemet és a Cullenéknél töltött délutánt is, így csak a fogadás egy bizonyos részét és a sikeres autószerelésemet mondtam el -, mire egy apai mosolyt kaptam cserébe.

Megettem a reggelimet, elmosogattam és felhúztam a cipőmet, meg a pulcsimat. A kabáttal nem vacakoltam, mert úgyis kocsiban leszek és mielőtt kiléptem a házból megkaptam aputól a legjobb jótanácsot.

- Csak egy kicsit hozd rájuk a frászt!

- Igyekszem – válaszoltam. – Szia!

Végigsiettem a járdán és olyan szélesen mosolyogtam rá Edwardra, amitől egy pillanatra tágra meredtek a szemei, majd elvette tőlem a kabátomat és a táskámat, és kinyitotta az ajtót.

- Igazán köszönöm – mondtam és beültem. – Sziasztok srácok!

- Helló! – köszöntek hátulról, de Emmett hozzátett egy „csajszit” is.

- Szia Viv! – köszöntem a kocsinak is, mire az Em-Jazz páros kuncogott egy aprót.

Edward berakta a dolgaimat a nyitott csomagtartóba és miután lecsukta, beült mellém.

Felsóhajtott, mint egy mártír és magyarázni kezdett.

- Ott találod a…

- Apukám, három évesen már gokartoztam! – csattantam fel és lesújtó pillantást küldtem felé. – Ne most akarj megtanítani vezetni!

A két srác hátul egymásra dőlve szakadt meg a röhögéstől és Edward szája széle is megremegett.

- Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam – sóhajtotta. – Amúgy magassarkúban akarsz vezetni?

A lehető legrondábban néztem rá, mire feltartotta a kezeit. Előrehúztam és megemeltem az ülést – az én 165 centim elbújhatott az ő közel két méteres magassága mellett -, így nem kellett állítanom a tükrökön.

- Azon csodálkozom, hogy egyáltalán befértek ebbe a kocsiba – morogtam, amíg indítottam. – Amilyen égimeszelők vagytok, egy cabrio jobban jönne nektek!

- Hé, mi bajod a magasságunkkal?! – háborodott fel Jasper. – Én csak 198 vagyok, Edward meg 195. Egyedül Emmett nőtt egy kicsit nagyobbra az átlagnál.

- 205 cm vagyok – húzta ki magát büszkén az említett.

- Csak – vigyorogtam. – Ugye nem vagytok hányós fajták? – kérdeztem és bekötöttem magam.

Ők is így tettek, de közben biztosítottak róla, hogy bírja a gyomruk a kiképzést.

- Akkor jó – hagytam rájuk és már ott sem voltunk.

Úgy söpörtünk végig az utcán, mint akit rakétából lőttek ki. Az utca végén lévő kilencven fokos kanyart úgy vettem be, hogy Viv popsiját egy kicsit megcsúsztattam és már suhantunk is.

- Ez kettes volt? – kérdezte Edward.

- Nem, érzésem szerint hármas – mosolyogtam és váltottam. – De nem úgy volt, hogy nem szólsz bele a vezetési stílusomba?

Látványosan cipzárt húzott a szájára, amit még megspékelt egy lakattal is, majd a kulcsát elhajította. Jó tíz percig bírta ki egy szó nélkül, aztán:

- Az nem egy ötvenes tábla volt?

- Ötvenes tábla? – tettem az ártatlant és finoman gázt adtam, így már nyolcvannal mentünk. – Tényleg?

- Tényleg – fonta karba a kezeit, a szemem sarkából pedig láttam, hogy az arcomat fürkészte.

- Én nem láttam semmit – vontam vállat. – Tuti, hogy rossz a szemed. Ideje lenne megnézetned.

Edward morgott valamit az orra alatt, de olyan gyorsan és halkan, hogy nem értettem. Meg abban a pillanatban jobban érdekelt az, hogy egy Volvo C30-ast vezetek, mint az ő lelki sérelmei. Majd szépen nézek rá és remélhetőleg megbocsát.

A suli parkolójában aztán beálltam Viv szokott helyére és vidáman pattantam ki a kocsiból. Ugyanez már nem volt elmondható utastársaimról. Emmett a szívét tapogatta és nagy levegőket vett, Jasper a fejét lehajtotta és két tenyerével a térdein támaszkodott meg, Edward az orrnyergét masszírozta.

- Komolyan te vagy az első, akinél halálfélelmem volt a kocsiban és ez nagy szó – mondta Emmett, de már vigyorgott.

- Köszi, ezt bóknak veszem – vigyorogtam vissza rá. – Én kérdeztem, hogy nem vagytok-e rosszul a kocsiban, de ti…

- Felvehetnéd a versenyt Edwarddal – egyenesedett fel Jasper.

- Nem, ő sokkal rosszabb, mint én – morogta Edward és felém fordult.

Hozzávágtam a kulcsot, amit ő természetesen elkapott és pimaszul vigyorgott rám.

- Ezt csak azért mondod, mert még nem ültél mögöttem egy motoron! – nyújtottam ki rá a nyelvemet.

- Te tudsz motorozni? – kérdezte Emmett.

- Yepp! – válaszoltam mosolyogva.

- Ne, már ő is kezdi! – sóhajtott fel Edward és az égnek emelte a szemeit.

- Mit? – tudakolódott egyszerre a két másik fiú, de a következő pillanatban már nem is figyeltek ránk.

A parkolóba ugyanis lassan befordult a piros BMW, a két lánnyal. Em és Jazz hipnotizálva bámulták a jelenséget. Időközben Edward mellém keveredett valahogyan és a hátamra terítette a csomagtartóból kivett kabátomat. A táskám a kezében maradt.

- Még mindig fasírtban vannak? - kérdeztem suttogva, hogy csak Edward hallja, de Emmett válaszolt.
- Mindennel próbálkoztunk - motyogta.
- Bevetettük a romantikázást - folytatta Jasper.
- De semmi - sóhajtotta Em.
- Fenyegetőztünk - Jasper.
- Semmi eredmény - Emmett.
- Reménytelen az eset - nézte Jasper álmodozva a barátnőjét, aki Rosalie-val társalgott a kocsiban.
- Soha többet nem fognak velünk szóba állni - nyüszögte Emmett.
- Próbáltátok már a letámadós módszert? - kérdeztem és belebújtam a kabátba.

- Letámadós módszer? – kérdezett vissza Edward.

- Odamentek és se szó, se beszéd letámadjátok őket – magyaráztam.

- Kicsipkézik az arcunkat – tapogatta Emmett az említett testrészét.

- Az meglehet, hogy felképelnek, de egy tizest teszek rá, hogy visszacsókolnak – somolyogtam.

- Látom, imádsz fogadni – morogta Edward és valamit nagyon kémlelt a távolban.

- Szeretek kockáztatni – vontam vállat.

- Egy életünk, egy halálunk – húzta ki magát Emmett és elszántan megindult a csajok kocsija felé, nyomában Jasperrel.

- Állom a fogadást – mondta Edward és mindketten a közelgő komédiát figyeltük.

A lányok kiszálltak a BMW-ből és értetlenül meredtek a feléjük tartó fiúkra. Jasper nagy lendülettel megcsókolta Alice-t, Emmett viszont szappanoperásabbra vette a figurát. Elkapta Rose derekát, kibillentette az egyensúlyából és mielőtt még Rosalie eleshetett volna, magához rántotta. Csak ezek után csókolta őt meg.

Mint ahogyan várható volt két akkora pofon csattant a srácok arcán, hogy még nekem is fájt. Edward önelégült arca elárulta, azt hitte ő fog nyerni, de tévedett. Alice és Rosalie pár pillanatnyi habozás után élete szerelmének nyakába vetette magát és újra dúlt a love!

Elvigyorodtam és elégedetten nyújtottam Edward mellkasa elé a tenyeremet. Morgott egy másodpercig, majd előhalászott némi pénzt a zsebéből.

- Egy huszast adj neki a párkapcsolati tanácsadásért! – kiáltotta oda nekünk Emmett és boldogan karolta át barátnőjét.

- Kész rablás! – zsörtölődött Edward, de belecsúsztatott egy húsz dolcsist a markomba.

- Öröm veled üzletelni, de komolyan – néztem rá szépen, mire felsóhajtott.