8. fejezet - Reggeli meglepetés (2. rész)
2010.08.15. 12:54
- Veled is – morogta.
- Nagyon meggyőző volt – húztam el a számat.
Abban a pillanatban, hogy elveszítette a fogadást Viv megszerelését illetően, egyből rájöttem, hogy utál veszíteni – valószínűleg bármi is legyen a „játék” tárgya -, és most ismét győzedelmeskedtek felette – jelen esetben megint én, ami elégedettséggel töltött el. Az előbbi szavai nem estek jól, de akármennyire is szerettem volna, ha csak egy picit is, de neheztelni rá, nem ment. Elég volt csak a lágy, karamella tekintetébe nézni, máris olvadozni kezdtem és a harag szó jelentését is elfelejtettem. Viszont egy kis incselkedést megérdemel – súgta nekem a bennem lévő kisördög.
Tettetett sértődöttséggel kirántottam a kezéből a táskában, majd nagy léptekkel indultam meg a bejárat felé, ahol az első órám van. Még csak néhány métert tettem meg, mikor Edward elkapta a karomat. Automatikusan húzódtak mosolyra az ajkaim – a kisördög persze nem fogta vissza magát és örömujjongásban tört ki –, de aztán gyorsan rendeztem az arckifejezésemet és felé fordultam.
- Szeretnél valamit? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Igen.
- És mit? – kérdeztem türelmetlenül.
- Bocsánatot kérni. Sajnálom, ha megbántottalak. Nem állt szándékomban – szólt gyengéden, majd felvillantotta azt a csibészes, féloldalas mosolyát, amitől a szívem kihagyott egy ütemet, hogy aztán eszeveszett tempóba kezdjen. – Bocsáss meg, Bella. – A nevemet olyan lágyan ejtette ki, hogy a gyomrom bukfencezni kezdett.
- Bocsánatkérés elfogadva, de csak, hogy tudd, eddig sem haragudtam – vigyorogtam rá pimaszul, majd egy „később találkozunk” után otthagytam őt, de még láttam Edward bátyjait, ahogy ismét a barátnőjük ajkaira vannak tapadva, bár Emmettnek nem csak a szája ragadt oda valahova, hanem a kezei is, éppenséggel Rosalie fenekére.
Mr. Varner monológjaiból egy szót sem fogtam fel, ahogyan a matekpéldákból sem, mert a teljes figyelmemet a tény kötötte le, hogy jövő héten randizni fogok Edwarddal.
Vagyis… ez nem lesz randi. Önbizalom terén nem vagyok a béka feneke alatt, sőt… de azért nem álltatom magam azzal, hogy Edward akarhat tőlem bármit is. Csak két barát fog vacsorázni egymással! De a barátok egyszerűen megkérdeznék egymást, és nem fogadás részeként böknék ki. Vagy azt hitte, hogy egyébként nemet mondanék, így meg, ha ő nyert volna, akkor nem maradt volna más választásom?
Óra végére már a fejem is megfájdult annyit rágódtam a dolgon, hogy ezt most randinak tekintsem-e vagy sem. Aztán végül a csengőszóval egy időben megfogadtam, hogy ezzel majd csak akkor foglalkozom, ha aktuális lesz, hisz a vacsora még odébb van.
Jessica fecsegni kezdett valamiről, de mikor látta, hogy hidegen hagy a téma, durcásan kivonult a teremből.
Épp a matek füzetemet készültem elsüllyeszteni a táskámba, mikor:
- Szia – csendült fel egy bársonyos hang mögöttem. Viszont sokkal közelebbről, mint hittem, ugyanis a szó nyomán az ajkait elhagyó hűs levegő cirógatta a nyakamat, mire megborzongtam.
Ugyanúgy jártam, mint az első alkalommal, mikor Edward bevetette ezt a szívrohamot előidéző trükköt: kiejtettem a füzetemet a kezemből.
- Ezt többet ne csináld – morogtam neki, mikor felé fordultam. – Megijesztettél.
Tekintete egy pillanat alatt változott csillogóból szomorúan fénylőbe.
- Sajnálom – hajtotta le a fejét. – Hidd el, te vagy az utolsó ember a földön, akit meg akarnék rémíteni.
Valamiért az volt az érzésem, hogy ezt ő sokkal komolyabban vette, mint én, de nem értettem az okát.
- Hé, nincs semmi baj, csak ne settenkedj, mert egyszer még megáll a szívem – mosolyogtam rá, hogy jobb kedvre derítsem.
Bár valószínűleg nem az ijedségtől fogja egyszer felmondani a szolgálatot a szívem, hanem ki fog ugrani a helyéről, ha Edward még sokszor beveti azt a lábkocsonyásító mosolyát, ami most is ül az ajkain.
- Majd csengőt akasztok a nyakamba és megrázom, ha közeledek, nehogy megijedj – vigyorgott pimaszul.
- Nem is rossz ötlet - vigyorogtam én is. - Most viszont sajnos mennem kell – pillantottam rá az ajtón betóduló diákhadra, ami emlékeztetett, hogy velük ellentétben nekem nem itt lesz órám.
Kár!
- Jó szórakozást – pillantottam a kezében lévő füzetre, hogy megnézhessem milyen órája is lesz pontosan – matek órán. -Vigyázz, mert Mr. Varner ma nagyon fel van pörögve.
- Majd vigyázok – mosolygott. Intettem neki majd miközben a füzetemet a táskámba gyűrtem, kisétáltam a teremből.
A következő két órám eseménytelen volt, majdnem halálra untam magam. A harmadik órám, spanyol után éppen a folyosón haladtam a biológia terem felé, mikor csengőszót hallottam. Mivel biztos voltam benne, hogy még tart a szünet, kissé furcsállottam, de aztán a tömegben feltűnt egy kócos bronz haj és egyszerűen képtelenségnek tartottam azt, amit hittem. Amint közelebb értem Edwardhoz, megállapítottam, hogy tényleg komolyan gondolja azt, hogy nem akar megrémíteni.
Egy csengő lógott a nyakában fekete szalagra felfűzve. Mikor odaértem hozzá automatikusan a csengőért nyúltam és kissé megráztam. Mikor megszólalt elnevettem magam, és a fejemet csóváltam.
- Honnan szerezted? – kérdeztem kíváncsian.
- Soha nem jártál még a fizikaszertárban, igaz? – kérdezett vissza hamiskás mosollyal.
- Az itt eltöltött négy nap alatt esélyem sem volt, hogy valamelyik srác berángasson és… - haraptam el a mondatot és pimaszul vigyorogtam vissza rá.
Edward szeme összeszűkült és nagyon csúnyán nézett rám. Mintha féltékeny lett volna, de hát az ki volt zárva! Egy ilyen szuper pasi nem bukik az olyan lányokra, mint én. Nem vagyunk egy kategória. Mi pusztán barátok vagyunk, de ezt sem tudom, hogyan hoztuk össze. Hiszen ő titokzatos, érdekes, magával ragadó, én meg az apróbb buli ügyeimmel eltörpülök mellette.
- Szerintem lenne egy pár jelentkező, mint például Mike Newton! – kontrázott gátlástalanul.
- Na, azokat páros lábbal rugdosnám ki, az biztos! – horkantam fel.
- Aha, persze – dünnyögte az orra alatt, de azzal nem számolt, hogy a csengő még mindig a kezemben volt.
Beleakasztottam az ujjamat a szalagba és rántva egyet rajta Edward feje egy magasságba került velem és csak centikre volt tőlem.
- Ha még egyszer kétségbe mered vonni a szavamat, nem tudom, hogy mit csinálok veled, de nagyon megjárod! – fenyegettem sötéten, és örültem, hogy nem gyengült el az akaratom káprázatos szemei láttán.
- Hú, de paprikás a hangulata valakinek! – suttogta Edward és édes lehelete bekúszott az orromba.
- Nem paprikás, csak kissé fáradt vagyok! – sóhajtottam és elengedtem őt. – És ha jót akarsz magadnak, nem bosszantasz fel ilyenkor!
- Hihetetlen, hogy így vezetted a kocsimat! – nézett rám értetlenül.
- A vezetés az más lapra tartozik! – védekeztem. – Amúgy hogyan jutok ma haza? – jutott eszembe a kérdés.
- Hmmm, talán hazaviszlek? – vonta fel a szemöldökét.
- De a testvéreidet nem furikázhatod mindenfelé – ellenkeztem. – Majd hazamegyek busszal vagy…
- A testvéreim, véleményem szerint ma a lányok kocsijában kapnak helyet, és szó sem lehet róla, hogy tömeg közlekedj! – zárta volna le a vitát elegánsan, de én nem engedtem.
- Mi bajod a tömegközlekedéssel? – tekintettem fel rá, mire kihúzta magát.
- A közlekedés részével semmi, csak a tömeggel – válaszolta rejtélyesen.
- Ezt kifejtenéd bővebben is?
- Ha így szállsz fel, kicsi az esélye, hogy a sofőr elindul, ugyanis nem fogja tudni levenni rólad a szemeit.
Demonstrálásképpen végignézett rajtam, és éreztem, hogy elpirultam. A biológiaórámat jelző csengő mentett meg, mert Edward felkapta a fejét és mielőtt eltűnt volna a tömegben, még odavetette nekem:
- Csinos vagy! – és már ott sem volt.
Miközben a biológia terem felé siettem arra gondoltam, hogy Edward milyen áthatóan nézett végig rajtam, és ettől még jobban elpirultam. A mosolyom a füleimig ért attól, hogy most már teljesen biztos vagyok benne, Edwardnak tetszett az, amit látott.
- Bella, jól vagy? – sietett oda hozzám Mike Newton, mikor beléptem a terembe.
- Miért ne lennék jól? – kérdeztem értetlenül, miközben a padom felé közelítettem.
- Nagyon piros az arcod – tanulmányozta végig az említett testrészt.
- Jól vagyok, nincs semmi bajom – feleltem, majd a táskámban kezdtem kotorászni figyelmen kívül hagyva őt.
Valahogy Edward szavai után, miszerint Mike szívesen zárkózna be velem a fizikaszertárba nem volt kedvem beszélgetni vele. Biológián többször is rám pillantott, és ekkor kezdtem átkozni a tényt, hogy padtársak vagyunk. Egy idő után bepipultam, amiért egyfolytában bámul, így előkaptam egy piperetükröt a táskámból, és mikor Mr. Banner nem figyelt, gyorsan megnéztem az arcomat, hogy mi a fenét bámulhat annyira, de semmi érdekeset, vagy furcsát nem láttam az arcomon. Ugyanúgy nézett ki, mint máskor is, és szerencsére már a pirulásom is a múlté volt. Eltettem a tükröt, de mikor megint rám nézett, meguntam a bámulását, ezért előrekotortam a hajamat, hogy valamennyire „megvédjen”. Csengőszó után gyorsan kiiszkoltam a teremből így Mike-nak esélyt sem adva, hogy leszólítson engem.
Széles vigyor terült el az arcomon, amikor megláttam a falhoz támaszkodó Edwardot a biológia terem előtt. Odasétáltam hozzá és a még mindig a nyakában lévő csengőt kissé megráztam.
- Azt hittem, hogy már visszacsempészted a szertárba.
- Még nem volt időm – mosolygott rám.
- Feltehetek néhány kérdést? – pillantott rám, miközben a menza felé igyekeztünk.
- Igen.
- Amiről a barátnőd beszélt tegnap, hogy a klub medencéjében fürödtél… - kezdte lassan.
- Ha arra célzol, hogy igaz-e, akkor teljes mértékben. De szerencsére nem sokan látták az esetet.
- Milyen fogadás volt, ami miatt azt kellett tenned? – tette fel a következő kérdést.
- Miért érdekel ez ennyire? – tértem ki a válasz elől.
- Szerintem az öcskös arra gondol, hogy vele is rendezhetnél ilyen fogadást – dörmögte Emmett néhány lépéssel mögöttünk.
- Emmett! – sziszegte Edward.
- Ha van medencétek, akkor esetleg… - haraptam el a mondatot, mert Edward hitetlenkedve kapta rám a tekintetét.
- Nincs – felelte Emmett. – De vehetünk egy felfújhatót, ha csak ez a gond.
- Én csak vicceltem, de úgy látom te nem – pillantottam fel Emmettre.
- Hát nem. Az öcskösért mindent – veregette meg Edward vállát, majd a folyosó végén felbukkanó Rosalie felé sietett trappolva.
- A bátyám nem normális – sóhajtott Edward. – Jöhet a következő kérdés? – terelte el a témát.
- Halljuk!
- Mesélj arról a fickóról, aki a tetoválásodat csinálta.
- Ez nem kérdés volt – incselkedtem vele, de azért készségesen árultam el neki néhány információt. – Chris Núñeznek hívják és Miamiban dolgozik egy tetováló szalonban.
- És mondd csak, hogy is néz ki pontosan az a tetoválás? – kérdezte kíváncsian.
Megálltam – abban a pillanatban ő is - és automatikusan húztam feljebb a pulcsimat és kissé lejjebb a nadrágomat, hogy megmutassam neki, de aztán meggondoltam magam.
- Talán egyszer megmutatom.
- Ez nem fair – indult el duzzogva.
- Tudom – vigyorogtam. – Angol órán találkozunk – kiáltottam utána, mire megtorpant.
- Te nem ebédelsz? – sietett vissza hozzám.
- De!
- Akkor ezt most nem értem – vonta össze a szemöldökét.
- Te a testvéreiddel eszel, én meg Jessicáékkal. Szóval angol órán majd találkozunk – magyaráztam el neki készségesen.
- Nem akarsz velem ülni – állapította meg kissé szomorúan.
- Én nem ezt mondtam. De az előbb még nagyon meg voltál sértődve, így azt gondoltam, hogy nem akarsz velem ülni – rántottam meg a vállam.
- Ilyen butaságra ne is gondolj – lépett közelebb, majd felemelte az egyik kezét, és kisöpörte az arcomba hulló hajtincsemet.
A gyomrom megkordult és ezzel egy időben Edward ismét megszólalt.
- Menjünk. Éhes vagy.
Egy pillanatra az volt az érzésem, hogy vagy a gyomrom korgását hallotta – ami fura lenne a nagy zaj miatt -, vagy gondolatolvasó és az éhségemről szóló gondolataim jutottak el hozzá, de végül elvetettem mindkét teóriát.
A menzán már rengetegen voltak, és mindkét sorban jó páran dekkoltak. Már kezdtem beletörődni, hogy az ebédemet csak bekapkodni lesz időm, mikor Edward megfogta a karomat és a sor elejére húzott. Épp egy fekete hajú lány következett volna, de Edward éppen a megfelelő pillanatban lépett elé, engem is magával húzva.
- Hé! – hördült fel a lány, aki eredetileg következett volna, de amint Edward hátrafordult minden dühe elszállt és még el is mosolyodott.
A nő, aki a pult mögött állt, kifejtette, hogy, ha ebédet akarunk, akkor álljunk a sor végére, de Edward rámosolygott, és közelebb hajolva hozzá, valamit súgott a fülébe.
Egy perc múlva már egy tálcával a kezemben - amin ínycsiklandozó saláta és egy üveg ásványvíz volt -, sétáltam Edward után. A testvérei asztalánál állt meg, és várakozóan tekintve rám kihúzta az Alice mellett lévő széket.
Kissé kényelmetlenül éreztem magam, elvégre talán beszélgetni akarnak vele a testvérei, én meg most bezavarok a képbe. Edward Jasperre kapta a tekintetét, majd vissza rám.
- Jó, hogy itt vagy Bella – mosolygott halványan Jasper. – Tartozunk jó pár köszönettel, a reggeli tanácsodért – folytatta és mintha a nyugalom szigete szállt volna meg engem.
Az asztalnál mindenki bólogatott Jasper szavaira.
Edward gyengéd erőszakkal a székhez vonszolt, amit előzőleg már kihúzott nekem, majd lenyomott rá és aztán leült mellém.
Kibontottam a salátámat, de mielőtt neki láttam volna, még beleszagoltam. Nem tudtam minden hozzávalót beazonosítani, mert jó pár dolog zöld volt benne és kissé elnyomták egymás illatát, de a szegfűszeg – vagyis mintha nem teljesen az lenne, de nagyon hasonló hozzá - illat volt a legintenzívebb. Felszúrtam a villámra néhány dolgot a tálkából, és falatozni kezdtem, de végig magamon éreztem Edward tekintetét. Emmett egyszer csak Rosalie szájára tapadt, majd néhány pillanattal később Jasper is ugyanazt tette Alice-szel.
Körülbelül három falattal később Edward felsóhajtott.
- Valami baj van? – kérdeztem.
- Egy előnye volt annak, hogy mosoly szünet volt a testvéreim között – felelte rejtélyesen.
- És mi volt az? – nyammogtam.
- Nem kellett néznem ezt az enyelgést – húzta el a száját.
Emmett kihúzta a nyelvét Rosalie szájából, majd miután hátrébb hajolt az öccsére nézett.
- Szerezz barátnőt, és akkor nem kell nézned minket, mert azzal leszel elfoglalva, hogy te is azt csinálod! – vigyorgott kajánul és közben köztem és Edward között váltogatta a tekintetét.
- Miért nézel így rám? – nyögtem ki két köhögés között.
- Ne is figyelj rá, Bella! – legyintett Rosalie, majd finoman rám mosolygott.
Kellemetlenül észleltem a tényt kis idővel később, hogy Emmetten és Rosalie-n kívül – ők ugyanis egymással voltak elfoglalva - mindenki azt bámulja, hogy eszek.
- Ne nézzetek már! – szóltam újabb köhögések között. Ittam egy kicsit, hogy hátha jobb lesz, de semmit sem javult.
- Jól vagy? – kérdezte Alice csilingelő hangján.
- Igen, csak… - akadtam meg.
Úgy éreztem, mintha nehezebben kapnék levegőt.
- Csak? – fordított maga felé Edward.
- Mintha nem kapnék levegőt – fuldokoltam.
Megtámasztottam a fejemet a könyökeimen és a kis levegő, ami bepréselődött a tüdőmbe magával hozott egy illatot is.
Azt hittem, hogy a salátában szegfűszeg van, de most, hogy ismét éreztem az illatot, rájöttem, hogy tévedtem. A hasonlóság miatt összekevertem valamivel.
- Bella! – kezdett gyengéden rázogatni Edward.
- Bazsalikom – nyökögtem ki. – Allergiás… vagyok a… bazsalikomra – suttogtam, majd hiába próbáltam levegőt venni egyszerűen nem ment.
|
Szia ! Nagyon jó lett remélem Bells nem fog meg fulladni és túlélli!
Várom a kövit!