Egy hét telt az incidens óta, amikor Edwarddal arra a dologra vetemedtünk, hogy megcsókoljuk egymást. Még most sem hiszem el, hogy, hogy tehettem ilyet. Hiszen neki ott van Tanya, és akármennyire nem csípem a lányt, azért mégiscsak megérdemel annyit, hogy ne támadjam hátba, mihelyst ő kihúzza a lábát a házból. Edwardot ha tehettem, kerültem, és mindenfelé olyan programból kihúztam magam, amiben ő is szerepet kapott. Jasper furán méregetett mindkettőnket, de én próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ha véletlen összefutottam Edwarddal akkor gyorsan a látószögén kívülre próbáltam kerülni. A nappaliban voltam Alicel aki, épp Edward jövő héten tartandó születésnapjáról beszélt.
- Te mit fogsz neki ajándékba adni? Tudod már? – szegezte nekem a kérdést.
- Öhmm… én ezen még nem gondolkoztam, majd csak adok valamit. – motyogtam az orrom alatt, bár tudtam, hogy úgyis meghallja. Kopogás hallatszódott a bejárati ajtón, amit én szüntettem meg azzal, hogy kinyitottam.
- Jó napot! – köszönt rám két vadidegen az ajtóból. Egy nő és egy férfi cövekelt le a ház előtt. Mindkettő harminc év körüli lehetett. A nőnek barna haja volt és kék szeme, a férfinak pedig fekete haja és kék szeme.
- Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen. Féltem, hogy megijesztem őket a még mindig enyhén vörös szemeimmel.
- Igen, Lia Evert keressük. – Meglepődtem, vajon mit akarhatnak ezek az idegenek tőlem.
- Én lennék az. – mutattam végig magamon.
- Atyaég! Kislányom! – kiáltott fel a nő, majd a nyakamba vetette magát. Azt sem tudtam, hogy mit csináljak.
- Mi a jó fene folyik itt? Kik maguk? És ön miért ölelget engem? – kérdeztem mérgesen majd kirántottam magam az idegen nő öleléséből. Ekkor már az egész Cullen család az ajtóban áll. Én nagyon zaklatott lettem, így Jasper félrehúzott az ajtóból majd leültetett és csakis rám koncentrált.
- Jöjjenek beljebb, és mindent megbeszélhetünk. – szólt nyugodtan Carleslie. A nő és a férfi bejött a házba majd helyet foglaltak a kanapén. Szúrós szemmel méregettem őket, Edward pedig engem figyelt.
- Szóval kikhez van szerencsénk? – kérdezte kedvesen Esme.
- Én Mrs. Ever vagyok de csak Clare, ő itt a férjem Mr. Ever, Brian. – Még mindig nem fogtam fel a helyzetet.
- Szóval önök….- kezdte Carleslie.
- Mi vagyunk Lia szülei. – fejezte be Brian. A fotel karfája megadó reccsenéssel végezte a kezembe. Jasper a hátamat simogatta.
- Mi van? – nyögtem ki.
- Nézd Lia! Annyira sajnáljuk, hogy elhagytunk téged, de hidd el megvolt rá az okunk. Szeretnénk jóvátenni a régebbi rossz dolgokat, és szeretnénk rólad gondoskodni. – Ez a nő meghibbant és még azt mondja, hogy ő az anyám.
- Nem! Nem! Nem! Nem! Önök idejönnek, és azt mondják, hogy önök a szüleim? Mit várnak, hogy most legyek boldog és ezek után fog jönni a Happy End? Mi leszünk a boldog család? Nincs véletlenül egy testvérem is? – járkáltam körbe-körbe a nappaliban.
- Ami azt illeti, van egy bátyád. – tálalt ki a férfi.
- Én ezt nem bírom! – nyögtem, majd kirohantam a házból és elfutottam az erdőbe. Mikor már jól bent jártam a sűrűjében akkor leültem egy fa törzséhez, majd nem bírtam tovább tartani magam és újra csak sírni kezdtem. Mostanában elég sokat sírok. Nem voltam én ilyen… mi lett velem? Miért pont most? Nem tudtak ott maradni ahol eddig voltak? Miért ilyenkor keresnek fel, amikor nélkülük is elég bonyolult az életem? Futásnak eredtem az erdőben és közben tépkedtem a fákat idegességemben. Dühös voltam és valahogy ki kellett adnom magamból. Egyszer valaki lefogott.
- Lia ez nem old meg semmit. – szólt rám Edward.
- Edward te meg mit keresel itt? Menj el! – mondtam majd újra futásnak eredtem, közben bűntudatom támadt, mert eszembe jutott a fürdőszobai incidens.
- Miért? – kiáltottam bele a végtelenbe. Edward nem hagyott fel, futott utánam. Mivel nem ért utol, így fentről próbálkozott, most már sikeresen. Az egyik fáról elrugaszkodott, majd rám vetette magát. Miért kínoz még ő is?
- Befejezted? – kérdezte tőlem mérgesen.
- Mit? – majd ficánkolni kezdtem alatta, de amint megérezte, hogy menekülni próbálok előle, mindkét karomat a fejem fölé tette majd lefogta azt kezeivel.
- Semmi értelme annak, amit csinálsz. – mondta, de én elfordítottam a fejem és az erdőt figyeltem.
- Menj innen és engedj el! Tanya akármikor idejöhet és hidd el, nem azt fogja hinni, hogy csak le akartál állítani. – mondtam még mindig az erdőt nézve.
- Tanya nem érdekel. Emlékszel, amikor elutaztunk két napra? Nos akkor tisztáztam vele a helyzetet. Már nem vagyok vele együtt. – Ekkor ránéztem.
- Mégis miért? – hápogtam mint egy kacsa.
- Amikor megcsókoltuk egymást, emlékszel? – kérdezte.
- Nem! – lettem újra mérges és tagadtam azt, amire én is nagyon jól emlékeztem.
- Dehogynem, ezt nem tudod csak úgy kitörölni, ez megtörtént. Érted? – kérdezte, majd az államnál fogva maga felé fordított. A szemeiből dühöt, gyengédséget valamit azt hiszem egy kis örömöt is véltem felfedezni.
- Érted Lia? – kérdezte újra, de én nem feleltem.
- Elengednél? – kérdeztem halkan.
- Ezt akarod? – kérdezte mélyen a szemembe nézve de nekem úgy tűnt, mintha szomorúság gyúlt volna a szemében.
- Igen. – suttogtam, majd leszállt rólam és én is felálltam. Megfogtam magam és futni kezdtem újra de most nem hagytam abba. Futottam napokon át és már azt sem tudtam, hogy hol járok. Csak futottam, futottam és futottam….

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2010.08.18. 21:45 Claire Szia!Nagyon tetszik a történeted, légyszives mi hamarabb folytasd :D:D