- Szóval Helennel leszel holnap délután? - kérdezte Edward kifelé jövet történelem óráról.
Bólintottam. Egy kicsit féltem, hogy elég hihető leszek-e. Az iskolában nem nehéz eljátszani a diáklányt, hiszen az idő nagy részében órákon ülök, az ebédszünetet még mindig kettesben töltöttük Edwarddal, csak a rövid szünetekben kell figyelnem és mindig elegen vannak körülöttem. Másnap délután azonban kettesben leszünk Helennel, nem lesz más, aki beszél helyettem. Elhatároztam, hogy éjjel kutakodok egy kicsit az interneten, utánanézek néhány friss pletykának, mert habár Helent nem foglalkoztatták az olyan csajos dolgok, mint a vásárlás, a sztárpletykákért oda volt, ezt már megtapasztalhattam. Amúgy sem lenne semmi dolgom, hiszen Edward meg én igyekszünk nagyon jól viselkedni a beszélgetés óta, amiből leszűrtük, hogy Leót mennyire zavarja a kettőnk közti szenvedély. Ha a közelben van jóformán egymáshoz sem érünk...
Kiléptünk az iskolából, és már vártam, hogy Leo mikor lép oda hozzánk, hogy elkéredzkedjen délutánra. Lehet, hogy a barátai piszkálták érte, de ezt mindig betartotta, minden áldott nap odajött és engedélyt kért. Ma a Volvónál várt minket.
- Elmennék a többiekkel a közeli tóhoz, ha nem gond. Hétre otthon leszek - hadarta.
- Érezd jól magad - engedtem el, mire egy gyors kösz után már a saját autójánál volt.
Beültünk a Volvóba és az ablakon át figyeltem, ahogy Gordon, Jake és egy lány próbálnak bepréselődni hátra. Olivia idegesen toporogva várta, hogy beszálljanak és elfoglalhassa szokásos helyét az anyósülésen. Elgondolkodtam, vajon miért viszik magukkal mindig Gordont, hiszen egyértelmű, hogy Jake és a másik lány is egy párt alkotnak. Nem jöttem rá a válaszra, de alaposan körülnézve meggyőződtem róla, hogy legalább Patrick nincs a közelben...

Edward kérdése rángatott ki a gondolataim közül.
- Szerinted megpróbáljak holnapra valami közös programot szervezni vele? - bizonytalankodott.
Sejtettem, hogy nem a magányos délutántól való félelmében kérdezi, inkább Leóhoz szeretne újra közelebb kerülni, de nem voltam benne biztos, hogy sikerrel járna. Talán Leo egy kicsit most közvetlenebb volt velem, hiszen ott volt a Patrick-ügy, amolyan közös titok, és bizonyára meg is könnyebbült, hogy végre lerendeztem a dolgot. De őszintén kételkedtem benne, hogy ez az Edwarddal való kapcsolatára is hatással lenne.
- Hát, ma este említsd meg neki az ötletet, hátha tetszik neki - mondtam végül a lehető legbizakodóbb hangomon. - Te mondtad, nem kerülhet minket a végtelenségig.
- Csak valami csábító ötletet kéne kitalálnom, valami olyat, amit tényleg szeret... - tervezgetett Edward.
Reméltem, hogy sikerrel jár, mert tudtam, hogy egy jó hangulatú közös délután csodákra képes...

- Egész üres a lakás Leo nélkül - jegyeztem meg, amikor beléptem az ajtón, és ledobtam az iskolatáskám.
Leo sosem szenvedett hiányt barátokban, de mióta itt éltünk minden délutánt velük töltött, a nagy beszélgetés óta pedig még jobban ügyelt rá, hogy minél kevesebbet legyen itthon, a veszély-zónában.
- Esetleg, kihasználhatnánk - csókolt váratlanul a nyakamba Edward.
Mosolyogva fordultam felé, hogy átkarolhassam a nyakát, és Ő azonnal kihasználta a kínálkozó alkalmat, hogy megcsókoljon. Ha valamilyen beteges okból ellent akartam volna mondani, a tiltakozásom akkor is elolvadt volna a csókjától.
Leo miatt igazán fegyelmeztük magunkat az utóbbi egy hétben, és délutánonként is mindig akadt valami, amiért nem lehetünk együtt, de ma szabadok voltunk.
- Úgy érted, amíg nincs itthon rendet rakhatnánk a szobájában? - játszadoztam Edwarddal, mire kaján mosolyra húzta a száját.
- Nem egészen... Mindjárt megmutatom, hogy értettem - felelte, és egy újabb csókkal vette el tőlem a további színészkedés lehetőségét.
- Csukd be az ajtót - szakadtam el Edward ajkaitól egy pillanatra. Kicsi a valószínűsége, hogy valaki a harmadikra tévedjen, ahol csak mi lakunk, de nem lehetetlen, és én jobb szeretek biztosra menni.

A lábával rúgta be az ajtót, mert a kezei már nagyon elfoglaltak voltak: az egyik a hajammal játszadozott, míg a másik karjával szorosan ölelt magához, ujjaival apró köröket leírva a bőrömön. Ölelkezve csókolóztunk az elmúlt hét minden elfojtott szenvedélyével, aztán én lassan befelé kezdtem araszolni. Lassan haladtunk így összegabalyodva, de ezúttal nem hiányzott a sebesség - minden másodpercnek, minden lépésnek meg volt a szépsége és nem győztem kiélvezni ezt. Tovább lépdeltem a hálószoba felé, de Edward megállt a kanapénál.
- Nem kell mindig olyan hagyományőrzőnek lenni - húzott le magával a kanapéra.
- Leo... - ellenkeztem erőtlenül. Már nem volt könnyű gondolkozni, de biztos voltam benne, hogy a jelenlegi törékeny nyugalom azonnal odalenne, ha a fiunk ránk nyitna.
- Hallottad, hét körül jön csak - nyugtatott meg Edward.
Föltérdelt a két oldalamon és lassan kényeztetni kezdte a nyakamat. Apró sóhaj hagyta el a számat, miközben a hajába túrva húztam a fejét még közelebb.
- Mióta vagy ilyen... - kerestem a megfelelő szót, de a mondat igen nehézkesen állt össze bennem - ... ilyen bevállalós?
Edward egy pillanatra elhúzódott tőlem, így jól láttam, ahogy kedvenc féloldalas mosolyom elterül az arcán.
- Azt hiszem, mostanság túl sok időt töltök piszkos fantáziájú kamaszok közt - vallotta be.

Olyasmit akartam mondani, hogy akkor talán mégsem volt olyan rossz ötlet újra iskolába járni, de végül nem tettem. Egyfelől nem tudtam, hogy Edwardnak mi a véleménye, másrészt úgy éreztem, ideje hagyni, hogy szavak helyett a cselekedeteink beszéljenek helyettünk. Nem kapkodtunk, hiszen Edward meggyőződése volt, hogy van bőven időnk - és ami azt illeti, bepótolni-valónk is volt.
Míg én a gondolataimba merültem, Edward visszatért a nyakamhoz, apró csókokkal és óvatos harapásokkal borította be. Az egyik lábammal átkaroltam a derekát, és közben az ingén lévő gombokkal ügyetlenkedtem. Mikor az összes végeztem, egy pillanatra hátrahúzódott, hogy gyorsan levegye, aztán már újra csókolt. A nyakamtól lassan haladt a pólóm dekoltázsába, mialatt nekem be kellett érnem csupasz mellkasa simogatásával - édes kárpótlás volt. Edward áttért a farmerom dereka és a pólóm alja közti fedetlen bőrfelületre, és ezúttal felfelé haladt izgató csókjaival, egyre feljebb gyűrve az anyagot. Végül egy ügyes mozdulattal lekapta rólam a zavara ruhadarabot és egyszersmind a melltartómtól is megszabadított. Hosszan kényeztetett, egyik majd másik mellbimbómat vette ajkai közé és szívogatta gyöngéden, én pedig valósággal lángokban álltam.

Kezdtem megfeledkezni róla, hogy miért is élveztem eleinte annyira a kínzó lassúságot, és kapkodva kezdtem kutatni a nadrágja gombja után. Félkézzel mellettem támaszkodott, a másikkal azonban leutánozta a mozdulatomat és a nadrágommal foglalatoskodott - mindeközben egy pillanatra sem hagyta abba izgató játékát a melleimmel. Kisebb nehézségek árán végül leküzdöttük egymásról a nadrágot, mire a lábaimat újra köré fontam. Edward feljebb kúszott, hogy aztán finoman az ajkamba haraphasson, és ez az apró mozdulat volt az, ami minden egyebet elfeledtetett velem, már csak Edwardra figyeltem, a világ kettőnkre szűkült és egyetlen vágyam az volt, hogy még közelebb érezhessem magamhoz. Karjaimat a nyaka köré fonva húztam még közelebb, majd viszonoztam a számra adott apró puszikat, melyek lassú átmenettel váltak egy végtelen, forró csókká. A vágy dübörgött ez ereimben, a testemben - noha ez lehetetlennek tűnt, hiszen még csak vérkeringésem sincsen -, és egyetlen forrón lüktető pontban összpontosult. Nem tudtam megfékezni magam, nem törődtem a minket elválasztó két alsóneművel, ösztönösen kezdtem mozgatni a csípőmet. Ez lehetett az a pont, ahol Edward számára megszűnt a világ, halkan belenyögött a csókba és a csípőm következő apró mozdulata után rám borult, mellettem támaszkodó keze megadta magát, és most teljes súlyával rám nehezedett.

Élveztem, ahogy testünk minden pontja forrón összesimul, az egyetlen probléma az volt, hogy nagyon szűkösen fértünk el a kis kanapén. Egy leesést kockáztatva, és kihasználva Edward pillanatnyi állapotát gyorsan fordítottam a helyzetünkön. Én kerültem fölülre, és ez jó lehetőséget biztosított, hogy most én kényeztethessem Őt. Mielőtt még észbe kapott volna megszabadítottam az alsójától, és azonnal a kezeim közé vettem kemény férfiasságát. Edward felnyögött a finom érintésektől, és erőtlenül tiltakozni próbált, de bármit is akart mondani, a szó a torkára forrt, ahogy csókokkal borítottam be, majd óvatosan a számba vettem legérzékenyebb testrészét.
- Bella, Bella... Bella! - hajtogatta sóhajokkal és nyögésekkel tarkítva, ami színtiszta örömmel és elégedettséggel töltött el engem is.
Halkan felmordult, és kezei a kanapéba markoltak, amikor kényeztetésemnek hála a csúcsra jutott.
Hátrébb húzódva figyeltem, ahogy félig lehunyt szemmel szaporán kapkodja a levegőt. Csodálatosan festett, mint egy bűnbe vitt, gyönyörű angyal. Végigfuttattam tekintetem tökéletes arcán, még mindig a kanapéba kapaszkodó kezein, a hevesen hullámzó izmos mellkason, egész hibátlan valóján, és még ennyi év után is nehezen hittem el, hogy az enyém. Hogy ezt a csodálatos lényt én tehetem boldoggá, hogy engem akar, hogy most az én érintéseimtől úszik a gyönyörben, hogy hozzám tartozik. Örökre az enyém.

Elkalandozó tekintetemet és gondolataimat kihasználva Edward váratlanul előrelendült, és a karjaiba kapott.
- Ez nagyon csúnya volt tőled - súgta rekedt hangon, mélyen a szemembe nézve.
Válaszul csak megcsókoltam, ha már én vagyok ennek az angyalnak a csúnya megkísértője, legalább végezzem rendesen a munkám.
- Igazságtalan, és csodálatos - folytatta, a következő pillanatban éreztem, hogy a levegőbe emel, de nem értettem mit akar ezzel.
Egészen addig nem világosodott meg előttem a helyzet, amíg a zongora tetejére nem ültetett, és a combjaim közé furakodva csókolni nem kezdett. Az agyam leghátsó, utolsó gondolkodó zugában felsejlett, hogy ez nem túl érett cseledet részünkről, de a testemet perzselő vágy messze túlerőben volt, és elhallgattatta az aggodalmas hangocskát. Örömmel adtam át magam Edwardnak, azt tett velem, amit akart, én csak élvezni tudtam.
Miközben minden porcikámat bebarangolta ajkával, egy gyors mozdulattal letépte a bugyimat. Egyik keze a combom külső felét simogatta, a másikkal hátulról támasztott amikor lassan belém hatolt. Szorosan egymásba kapaszkodtunk és kapkodó csókokat váltottunk, miközben egyre gyorsult a tempó. Egy újabb csókba fojtottuk hangos kiáltásunkat, amikor egyszerre léptük át a gyönyör kapuját. Edward a nyakamba temette az arcán, és hosszú percekig nem mozdult egyikünk sem.

- Sosem fogok tudni már ugyanúgy nézni a zongorára - jegyeztem meg két órával később, amikor már mindketten teljesen felöltözve raktunk rendet magunk után.
- Én csak még jobban szeretem - kuncogott Edward.
Döntésünket, hogy a háló helyett a nappalit választjuk a kanapé, és egy kis váza sínylette meg. A kanapé huzatán egy rövid részen kiszakadt az anyag Edward keze nyomán - habár Ő rendületlenül engem hibáztatott miatta -, de nem túl észrevehető helyen, és miután megfelelően elrendeztem a ráncokat már nem is látszott. Az aprócska váza az asztalon állt, és egyikünk sem tudta, hogyan verhettük le, de apró darabokra törött. A jó hír az volt, hogy két napja vettem, és mivel Leo alig tartózkodik otthon, aligha fog feltűnni neki, hogy egy másik vázát tettem a helyére.
- Lehet, hogy ez a fene nagy önmegtartóztatás nem jó taktika – vetette fel Edward a cserepek szedegetése közben. - Úgy értem, ilyen meggondolatlanok leszünk, és tönkreteszünk valamit...
- És előbb-utóbb... lebukunk - helyeseltem, habár a lebukást nem találtam helyénvaló kifejezésnek.
Nyilvánvaló, hogy ha Leót a téma említése is a füle befogására késztette, akkor egy összetört váza és megszaggatott kanapé árulkodó látványa sem tetszene neki...

Mire hazaért Edwarddal mindent rendbe raktunk, és nem is gondoltunk a korábban történtekre, így aztán minden tökéletesen hétköznapi volt. Leo egy hajszállal nyugodtabbnak tűnt, és váltott velünk néhány mondatot, mielőtt a szobájába ment volna.
Egy kicsit elkeserített a gondolat, hogy immár itthon is el kell titkolnunk a kapcsolatunkat. Nem elég, hogy az iskolában testvéreket kell játszanunk, a saját otthonunkban sem csókolhatjuk meg egymást akkor, amikor akarjuk. Kis túlzással Edward már inkább az eltitkolt szeretőmnek tűnhetett, mint a férjemnek, csak akkor lehettünk önmagunk ha kettesben voltunk...
Vacsora közben sorra hoztam fel az üres témákat, és mindegyikről váltottunk pár mondatot - igyekeztem a legtöbbet kihozni Leo enyhébb hangulatából. Meg akartam mutatni, hogy nem akarjuk további kínos témákkal zaklatni, és minden visszatérhet a rendes kerékvágásba. Leo már az utolsó falatoknál járt, amikor Edward végre megemlítette az ötletét.

- Bella holnap nem lesz itthon, és arra gondoltam, talán csinálhatnánk valamit együtt - pendítette meg a témát óvatosan. - Csak mi ketten, valami pasis dolgot, amit anyád úgyis utálna.
Leo arcán furcsa, mentegetőző kifejezés surrant át, de mint kiderült, nem azért, mert azonnal ki akarta húzni magát a program alól.
- Igazából, már elhívtam Oliviát holnapra egy randira...De ha Anyát nem zavarja, akkor egész szombaton ráérek - vetette fel.
Úgy tűnt, nem csak szánalomból megy bele, pedig féltem tőle, mert Edward arcán látszott egy kis megbántottság, miután Leo megemlítette a randit, hiába igyekezett közönyös arcot vágni.
- Felőlem! Úgyis el akartam menni, venni egy-két apróságot, hogy csinosabb legyen a lakás - biztosítottam gyorsan. Nehogy rajtam múljon a dolog!
- Akkor szombat? - kérdezte Edward, és most a reménykedést próbálta elrejteni a hangjában. Én túl jól ismertem, hogy átverhessen. - Egy kis francia-korrepetálást is beiktathatunk, ha még aktuális...
Leo rövid ideig habozott, aztán nagy nehezen kibökte egyetlen feltételét:
- Oké, de szigorúan semmi kényes témát nem hozhatsz fel!
Edward mosolyogva bólintott, és aznap este Leo vacsora után nem viharzott be a szobájába, hanem egy rövid ideig leült velünk tévét nézni.

A péntek délelőtt gyorsan elrohant, valószínűleg azért, mert minden percben azt kívántam, bárcsak lenne még több időm, hogy átgondoljam a dolgokat. Amikor tényleg tizenhét éves voltam, akkor sem ment nekem jól a kamaszként viselkedés, és mostanra már teljesen elfelejtettem, milyen egy barátokkal eltöltött délután. Éjjel ugyan utána néztem egy-két dolognak, de közel sem volta biztos benne, hogy menni fog, ráadásul még azt sem gondoltam ki, hogy hozzam szóba a nem létező, San Franciscóban hagyott barátomat. Helen nem szereti a csajos dolgokat pedig a fiúk is inkább oda tartoznak... Reméltem, hogy Jason megfelelő alapot jelent majd egy ilyen jellegű beszélgetéshez. Hiszen, ha csak úgy kinyögném a hazugságot, a tervem értelmét vesztené, csak akkor működhet, ha csak úgy megemlítem.
Matek után Helennel gyorsan megbeszéltük, hogy az ő autójával megyünk, mivel nekem nincs sajátom. Suli után fél órával értem jön, de, hogy aztán hova megyünk, azt még nem tudtuk. Hazaérve gyorsan utána néztem, mindenhol elég borús-e az idő a környéken, ha Helen esetleg ki akar menni a városból. Majdnem mindenhol esett, úgyhogy biztonságban voltam.

- Biztos megleszel egyedül? - kérdeztem Edwardot, miközben összeszedtem a cuccaimat.
- Veled jobban ellennék, de azért ne félts! Legvégső esetben kötök egy sálat unalmamban - nyugtatott meg.
Ez egy pillanatra megakasztott, így visszafordultam az ajtóból.
- Te tudsz kötni? - csodálkoztam.
- Egyszer Esme elkezdte magyarázni - vont vállat. - De ha kételkedsz bennem, bebizonyíthatom, hogy meg tudom tanulni, míg hazaérsz.
- Nem szükséges - adtam neki egy gyors csókot. - Majd jövök, főzz vacsorát Leónak.
Edward mosolya ennek hallatán egy kicsit elhalványodott. Mikor terhes voltam sokszor főzött nekem, de azóta nem igazán gyakorolta. Bár valószínű, hogy ettől még ugyanolyan jól menne neki.
- Siess haza! - szólt halkan utánam, miután becsuktam az ajtót, de ettől még tökéletesen hallottam.

Egy kicsit korábban elindultam, mint megbeszéltük, így vártam néhány percet, míg Helen megérkezett az ütött-kopott sötétkék Toyotával.
- Késtem? - kérdezte amikor beszálltam, majd a rádión lévő órára pillantott és rögvest megválaszolta a saját kérdését. - Nem késtem, pontos voltam.
Hirtelen már nem is féltem annyira a délutántól, Helen elég különös és vidám lány volt ahhoz, hogy ne érezzem magam túlságosan ufónak a társaságában.
- Kidobtak a tesók otthonról? - kérdezte, miközben minden precizitástól mentesen kitolatott, és aztán útnak indult.
- Nem, nem mondanám. Csak Edward van otthon, ő meg jól elvan, nem zavarom - feleltem mosolyogva.
Helen egy pillanatig mintha mondani akart volna valamit, de végül becsukta a száját és mélyet sóhajtott. Aztán újra nekirugaszkodott.
- Figyelj... Áh, várj, ezt később is megbeszélhetjük, előbb döntsük el, hova menjünk - hadarta.
Megkértem, hogy döntsön ő, hiszen én még új vagyok a környéken, fogalmam sincs hova mehetnénk. Erre csak azt kérdezte, szeretek-e olvasni, amire rábólintottam. Helen a fékre taposott, nem törődve a felháborodott gyalogosokkal a járdára kormányozta az autót, majd rövid vacakolás után sikeres megfordult, és visszafelé indult el.

- Hűha, te nem vagy szívbajos - jegyeztem meg, amire csak egy széles vigyorral válaszolt.
Egy rövid ideig csend volt, és én azon rágódtam, mit akarhatott mondani, mi az, ami fontos, de azért ráér később. És legfőképp, miért Edward említésére jutott eszébe? Lehetséges, hogy mindent félreértelmeztem, és pont olyan helyzetbe fogok kerülni, mint Leo velem kapcsolatban? Talán Helennek tetszik Edward, ami cseppet sem lenne meglepő, és azért hívott el, hogy segítséget kérjen, hogy kérdezgessen róla. Próbáltam nem messzemenő következtetéseket levonni egyetlen elharapott félmondatból, de alig bírtam türtőztetni magam. Elhatároztam, hogy kivárok, előbb-utóbb úgyis felhozza a témát, és felesleges előre aggódnom...
A nagyjából húsz perces úton főleg zenéről beszélgettünk, és közben már a szomszéd városka utcáin robogtunk.

Végül egy kissé elhagyatott utcán álltunk meg, egy négy emelet magas élénksárgára festett épület előtt. A szélesre tárt, tűzpiros bejárat felett neon felirat villódzott Dean kuckója. Az alsó szinten hatalmas kirakat volt tele könyvekkel, a felsőbb emeletek viszont első pillantásra lakórésznek tűntek a nagy erkélyekkel, a cserepes virágokkal és halovány színű függönyökkel. De ahogy közelebb léptem túl sok szív dobogását hallottam, ennyien nem lakhattak ott, ráadásul a harmadik emeletről élénk zsibongás is leszűrődött. Megbabonázva figyeltem az épületet és próbáltam rájönni, a rejtélyre. Helen észrevette, hogy megtorpantam, visszafordult, és gyorsan megmagyarázta.
- Dean kuckója egyedülálló hely. Az alsó szint könyvesbolt, a másodikon egy könyvtár van, a harmadikon pedig egy kis teázó. Nem olyan komoly izé, mint a filmekben, hanem inkább egy kis büfé. Dean a negyediken lakik, de szerintem sosincs ott...
Bólintottam, és kíváncsian követtem őt fel a három lépcsőfokon.

- Helló, Dean - köszönt oda Helen egy könyvek között guggoló alaknak. Nagyjából negyven évesnek látszott, vállig érő haja volt, és nyílt, barátságos arca.
- Szervusz, Helen - dörmögte vissza, miközben kupacokba szortírozta a könyveket. Mikor szórakozottan felpillantott, a tekintete azonnal rám villant. - Látom új barátnőt hoztál.
Helen felsóhajtott, és olyan arcot vágott, amit eddig csak egy bonyolult matek példa megfejtése közben produkált.
- Ő itt Bella Cullen, és majd én... - kezdte, de Dean felállt, és gyorsan a szavába vágott.
- Nyugi, Helen, nem fogom untatni, csak a legszükségesebbeket mondom el neki. - Gyorsan leporolta, és a nadrágjába törölte a tenyerét, aztán felém nyújtotta a kezét.
Amikor kezet fogtunk, és hozzáért a hideg bőrömhöz, a szemei alig láthatóan összeszűkültek. Bemutatkozott, és egy Helenre vetett pillantás után folytatta.
- Tényleg csak a lényeget, mondom el, nem akarlak elijeszteni: Az első szabály, hogy érezd jól magad! Fogsz egy könyvet, keresel egy szabad kanapét, és addig olvasol, ameddig akarsz. A második szabály, hogy a könyvtári és az eladó könyveket nem keverjük, és nem is cipeljük magunkkal, kivéve, ha ki akarod kölcsönözni. A harmadik szabály a harmadik szinte vonatkozik: tilos oda bármilyen könyvet felvinni, és tilos onnan ételt vagy italt lehozni. Ha ettél, moss kezet és
csak utána térj vissza a könyvekhez!

Egy kicsit megrémített, de ugyanakkor le is nyűgözött a könyvek iránti ekkora imádat és elkötelezettség.
- Figyelni fogok - feleltem, mire Dean utunkra bocsátott minket.
- Ne haragudj, ezt mindenkinek előadja. Te még egy rövid verziót hallottál... - szabadkozott Helen. Csak legyintettem és követtem őt felfelé.
A lépcsőház levegőjében a különböző szintek illata keveredett, éreztem a frissen nyomtatott könyvek illatát, az ezerszer lapozott, régi kötetek vaskos súlyát, és valamennyi leszűrődött a büfében felszolgált szendvicsek, a tea és a forró csoki illatából is, de kevesebb, mint ami bántaná a vámpír ízlésemet.
Helen a második emeleten balra fordult, és két eldugott fotelhez vezetett. Menet közben véletlenszerűen lekapott pár könyvet a polcról.
- Dean nem szereti, ha a könyvtár-szinten beszélgetek, én meg a teázóban lévő nyüzsgést nem szeretem - magyarázta, miközben kényelmesen elhelyezkedett egy fotelban és intett, hogy én is kövessem a példáját. - Kiegyeztünk ebben. Itt nem jár senki, szóval nekem nyugi van és másokat sem zavarok.
Megértően bólintottam, habár én nem éreztem a Helen által emlegetett nyugalmat, tisztán hallottam a felettünk lévő büfé minden zaját, ha akartam, beszélgetéseket is kihallgathattam volna.

Helen elgondolkodva lapozgatta a kezében tartott könyveket, és láttam rajta, hogy rágódik valamin. Volt egy sejtésem miről lehet szó, ezért úgy döntöttem, megkönnyítem neki a helyzetet és felhozom a témát én. Ha ő nem is ezen gondolkodik éppen, engem ez izgatott, és ahhoz, hogy ne kezdjek el kombinálni sürgősen válaszokra volt szükségem.
- A kocsiban... elkezdtél valamit, amikor Edwardot emlegettem. Aztán azt mondtad, ráér - jegyeztem meg, annyi könnyedséggel a hangomban, amennyit csak magamra tudtam erőltetni.
Helen felpillantott, és egy másodpercig zavarodottnak tűnt.
- Edwardot? - kérdezte, de mint oly sokszor, nem várt választ, azonnal folytatta. - Mindegy, van valami, amiről beszélnünk kéne, már ha te is akarod. De amilyennek eddig megismertelek, szerintem érdekelni fog.
Ez új fejlemény volt, és minden addig elképzelésemnek ellentmondott. Tehát nem szívességet akar kérni, sőt, inkább mintha segíteni akarna.
- Miről van szó? - kérdeztem, és most már nem is próbáltam leplezni a kíváncsiságomat.

- Leóról - felelte rövid hallgatás után Helen. - Nem akartam ezt így a nyakadba zúdítani, gondoltam majd hosszasan beszélgetünk, és közben megemlítem, de ha te így felhoztad...
Megdermedtem. Helen tud valamit Leóról, és erről akar beszélni velem. Talán Gordon tényleg drogos, és Leo is belekeveredett? Lehetne több esze, hiszen tudja, hogy nála mindez mennyivel veszélyesebb.
- Fel keltetted a kíváncsiságomat - mondtam, amikor észrevettem, hogy Helen válaszra vár. Kezdtem kiismerni a logikáját, ő sosem a kérdésre várt választ. - Mi van Leóval?
- Nem egészen Leóról van szó - nyugtatott meg gyorsan, amikor az arcomra pillantott. - Inkább a barátnőjéről.
Éreztem, hogy teljesen elveszítem a fonalat. De Leóval nincs semmi konkrét baj, a többit majd megoldjuk. Egy kicsit megnyugodtam, és a kíváncsiságom lassan felülkerekedett az aggodalmamon.
- Olivia? Miért? - kérdeztem, mert Helen újfent elhallgatott. - Helen, kérlek, ha elkezdted, mondd végig, kezdesz megijeszteni...

- Nyugi - csitított Helen. - Semmi vészes dolog nincs az ügyben csak a szokásos dolgok. Egy kis piszkos ügy itt, egy másik csúnya eset ott. Nem olyan lényeges, csak észrevettem, mennyire fontos neked az öcséd, és gondoltam, talán érdekelne pár apróság a csajról...
Elképedve néztem rá. Lehetséges, hogy Helen valami csodás módon a lelkem mélyére lát? Hiszen állandóan az foglalkoztatott, hogy Leo barátai vajon milyenek, és ő most tálcán kínálta nekem a választ a legfontosabb kérdésre. Nem nyomoztam utánuk, hiszen Leo ezt kérte, de ha meghallgatok ezt-azt, abban semmi nyomozás nincs. Helen közben halkan folytatta.
- Gondolom nem nagyon ismered őt. Az öcséd még tuti nem vitte haza bemutatni, de azt rebesgetik, elég komoly köztük a dolog... Valószínűleg nem változtat semmin, amit mondok, de azért meg kell esküdnöd, hogy nem adod tovább. Leónak is csak akkor beszélhetsz erről, ha kérdezi. Ez így korrekt információáramlás és nem pletyka.
Idegesen bólogattam, és vártam, hogy Helen végje elmondja, mit akar.

- Oké, szóval a lényeg, hogy az öcséd ne tervezzen hosszú távra a csajjal. Elég sűrűn váltogatja a barátait, és gyakran feldobja a dolgokat egy kis botránnyal - fogott bele Helen. - Állítólag még nyolcadikban kezdte, de ezeket csak hallottam, én tavaly ismertem meg, amikor a sulinkba jött. De nem túl nagy a város, szóval az ilyesmi hamar elterjed. Tizennégy évesen már a második pasival járt, aki csekélyke kilenc évvel volt volt idősebb nála... Aztán mikor hozzánk jött először nem is tudtam, hogy ő az a csaj, mert olyan kis ártalmatlannak tűnt. Egészen addig, míg össze nem jött az egyik, állítólag nagyon menő végzőssel. Nem értem, miért kellet neki az a pasi, tényleg rémesen ronda volt - fintorgott Helen.
- De még nincs vége, a legdurvább rész ezután jön... A végzős barátja végül azért szakított vele, mert megcsalta azzal, akivel később járni kezdett. Sosem találod ki, ki volt az!
- Az igazgató? - kérdeztem miközben a rosszullét kerülgetett. Leo mindig jól megválogatta a barátait, és hamar kiismerte őket. Miért jött össze egy ilyen lánnyal? Miért vágyik egy ilyen...
- Nem, nem, durvább! - Helen egész eddig komolynak tűnt, de most izgatottan csillogott a szeme. Kezdtem félni, ilyet csak az igazi nagy pletykák váltottak ki belőle. - Patrickkel, az unokatestvérével.
Ha még éltem volna, ott azonnal elájulok. Kész fertő az egész család! Micsoda gusztustalan banda... Patrick még nem is számít, hiszen leráztam, de Leo majdnem minden idejét egy ilyen rossz hírű lánnyal tölti.

- Mi történt aztán? Mármint, ugye szakítottak? - kérdeztem, mikor összeszedtem magam.
- Egy hónapig lehettek együtt nagyjából, amikor a szüleik rájöttek mi történt. Eltiltották őket egymástól, és költözéssel fenyegetőztek. Oliviának pszichológushoz kellett járni, és egész nyáron valami apácák által szervezett táborban senyvedt, hogy megfékezzék. Azt hallottam, hogy egy kicsit tényleg összeszedte magát, meg össze is vesztek valamin az unokatestvérével, aminek a szülők kifejezetten örültek. De én azért nem bízom benne, mármint, aki ilyenekre képes volt, az nem lesz egy szent.
Megköszöntem Helennek, hogy elmondta mindezt, aztán Jasonre tereltem a szót, mert ha róla beszélt, akkor elég volt némi hümmögést közbe szúrnom, és közben győzködhettem magam. Nem csak Leo kérése miatt, alapból sem mondta meg neki, kivel járhat, hiszen engem is zavart, hogy apám nem kedvelte Edwardot. Pedig Ő a legtökéletesebb ember a világon. Szülőként mindent megtettünk, amit csak tudtunk, és örültem, hogy időben megejtettük azt a beszélgetést, hiszen a jelek szerint Olivia nem cécózik... Bíztam benne, hogy az a tábor, vagy micsoda, tényleg jó hatással volt rá, és abban is reménykedtem, hogy Leo időben kiismeri őt, és hamarosan szakítanak. Nem volt szép tőlem, de jobb, ha Leo adja ki az útját, mielőtt összetörné a szívét. Kivéve, ha szó sincs gyengéd érzelmekről... Leo olykor öt perc után meg tudta mondani, ki milyen ember, Olivia sem téveszthette meg sokáig. Elképzelhető, hogy Leo direkt egy ilyen lányt választott? Talán a legkevésbé sem gondolja komolyan...
Végül rávettem magam, hogy Helenre koncentráljak, és úgy döntöttem, ezt a dolgot később megvitatom Edwarddal.

Öt perc után rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan nehéz Helenre figyelni, szeretett sokat beszélni, és információkat megosztani, ahogy ő a pletykálást nevezte, de jó humorú, vidám lány volt, és könnyű volt vele jól éreznem magam.
Már csak a kitalált barátomról szóló történetet kellett megemlítenem. A téma még mindig Jason volt, és rákérdeztem a korábban említett énekesnőre.
- Ne is mondd, ma reggel mutogatta nekem a képeket, amit a telefonjára tett, sőt már valami óriásposztert is beszerzett, és a hétvégén oltárt fog állítani neki - panaszkodott Helen, és rövid szünet után éles hangon lecsapott rám. - Sokat kérdezősködsz Jasonről, csak nem jön be mégis? Tudod, elég undorító dolgai vannak...
- Sok foglalkozol Jasonnel, csak nem bejön? - vágtam vissza. Csúnyán nézett rám, mire csak úgy mellékesen hozzátettem. - Jasonre legvégső esetben is csak barátként tudok gondolni, és különben is van valakim.
Az utolsó kijelentés azonnal elterelte Helen figyelmét, és Jason feledve lecsapott a témára...
- Nem már, ez komoly? Ilyen hamar összejöttél valakivel? De nem a sulinkba jár, ugye? Tuti, hogy nem akkor kiszúrtam volna...
- Régóta együtt vagyunk, két éve - rögtönöztem. - San Franciscóban él, szóval most elég nehéz, de nem akartuk a távolság miatt feladni.

Helen faggatózott még egy kicsit, úgyhogy kénytelen voltam kitalálni még egy-kér dolgot, mint például, hogy Chadnek hívják a srácot, és hogy az iskolában ismerkedtünk meg. Aztán fordítottam a helyzeten és én faggatóztam Jasonről.
Helen csak hebegett-habogott, mellébeszélt, míg végül elismerte, hogy talán egy kicsivel többet érez Jason iránt, mint puszta barátság. De a gyorsuló szívverése, és a halvány pirulása számomra nyilvánvalóvá tett, hogy igazam volt. Legalább már tudom, mivel foglaljam el magam az iskolában...
Később beleolvasgattunk a könyvekbe, mindegyik verseskötet volt, és találtam néhány igazán szép költeményt is. Helen elmesélte, hogy szeret így véletlenszerűen kikapni könyveket, mert sosem tudja, mi vár rá. Hét óra előtt tíz perccel indultunk ki Dean kuckójából, és be kellett ismernem - persze csak magamban -, hogy Helen igazán jó barátnő. Egy kicsit olyan volt, mint Alice, bár persze pöttöm nővéremhez senki sem fogható. Mégis rá emlékeztetett a legjobban, mindenről megvolt a véleménye és azt őszintén ki is mondta.
Az autóban ülve, az ablakon kopogó esőt hallgatva egy kicsit elszégyelltem magam, hiszen én a legkevésbé sem lehettem őszinte. Már arról is hazudnom kellett, hogy ki vagyok és honnan jöttem. A magánélemről már nem is beszélve, hiszen volt egy eltitkolt férjem és egy nem létező barátom. Erre alapozzak barátságot?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés