Vártam, és keserű sós könnyeimen át láttam amint Alice nénikém, nekem háttal körbe néz a szobában, majd megfordul és tekintete azonnal jéggé fagy amint meglát.
Jasper nem sokkal utána lépett mellé és nézte meg mit lát a társa.
Lehajtottam a fejemet, és újra zokogni kezdtem.
Elárulva éreztem magamat, és folyton ismételgetem magamban a beszélgetést, amit hallottam.
Nem akartam elhinni, hogy az apám egy nő miatt fájdalmat okoz az édesanyámnak, és azután, ahogyan ellökött még képes itt tartani.
Az indokait megértem, mert Rosalie néni beszélt hozzám, pont aznap este mikor összevesztek Emmettel. Ez a dolog mázsás súlyként taposott a szívemen. Bocsánatot akartam kérni, de féltem, hogy meglágyulnak.
Mindenki meglágyul, ha rám néznek. Ez volt az én kisugárzásom. Ahogyan megláttak, mintha mindent képesek lettek volna megtenni értem, még ölni is.
Néha mulatságos, de egy bocsánatkérésnél szörnyű…
Egyszer csak meleg érintést éreztem a fejem búbján, és eltűnt alólam a talaj. Valaki a karjaiba vett és ringatva vitt valahová.
Nem néztem fel, mert nem érdekelt hová tartunk, de ha érdekelt, ha nem, akkor is éreztem a bársonyos huzattal ellátott franciaágyat magam alatt.
Mellettem besüppedt egy csöppet az ágy, és azután semmi.
Két illatot éreztem csupán, Alice mámorítóan üdítő illatát, melytől felpöröghetnékem lett, és Jasper mandula és kókusz aromáját.
Ebből most mindkettő nyugalmat árasztott. A zokogásom már akkor csillapodott, amikor Jasper karjában helyezkedtem el, és most már csak szipogtam.
Valaki átkarolt két oldalról, szorosan megölelt.
- Sírd ki magad, jót fog tenni! – bíztatott Jasper nyugodt meleg hangján.
Olyan volt nekem, mint a bátyám, és nem tudtam volna nélküle elképzelni kivel, oszthatnám meg a gondjaimat. A sok bátyhoz hasonlóan őt nem idegesítette, ha a közelében vagyok, sokkal inkább azt vettem észre, hogy kedveli az érzést, amit magammal hozok.
A felhőtlen jókedvet, az élet élvezetét, a szeretetet, boldogságot, komolytalanságot, és lelkiismeretességet.
Sokszor beszélgettünk az életéről, hogyan lett vámpír, miként illeszkedett be, és hogy anyát egyszer majdnem megölte. Nem hibáztattam, hiszen félig vámpír létem miatt, én is küzdöttem a szomjjal, de nálam ez nem volt zavaró. A vér számomra olyan volt, mint egy édesség az emberi étel után.
Jaspernek hála, megtudtam mindenkinek a történetét, egyedül a szüleimét hallgatta el, mert úgy gondolta, hogy az a feladat, hogy feltárják előttem azt, az övék.
Mardosott a kíváncsiság mindig is, és már jó párszor megígérték, hogy elmesélik, de eddig még nem került rá sor többnyire, azért mert folyton kacérkodtak egymással…
Szerettem őket nézni, hiszen mindketten gyönyörűek voltak, a képességeikről pedig nem is gondolkodok. A saját, érintős képességem elbújhat az övék mellett. Hiszen anya pajzsa bármilyen mentális erőt kibír, és apa a gondolatokat úgy találja ki, mintha könyvből olvasná.
Örültem a boldogságuknak, és szerettem volna minél több időt eltölteni velük, és elgondolkozni azon, vajon én hogyan képzelem a jövőmet.
Elmémben azonnal egy farkas képe jelent meg, és én tudtam, hogy Jacobnak az életem részének kell lennie.
Éreztem a mágikus kötődést iránta, mint minden lenyomat. Csak úgy, mint a bevésődött farkas, úgy a lenyomata is érzi azt az energia mezőt, ami a földhöz köti őket. Egymástért élnek és halnak. Ha a farkas meghal, örökké gyászolni fogja a lenyomata, és ha a lenyomat megy el a túlvilágra, a farkas elveszti önmagát, és többé nem lesz ember…
Megborzongtam. Micsoda komoly dolog. Bár semmi félni valóm nem volt a haláltól, hiszen nem öregedtem és a családom miatt Jacob sem, a halál sosem tudjuk mikor következik be.
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a gondolataimat, de ekkor újra a szobában találtam magam Jasper és Alice ölelő karjaiban.
Felemeltem a fejem, és megpillantottam Jaspert, amint távolabb húzódik, hogy levegőt kapjak.
Alice a hátamat simogatta, míg Jasper tartott, nehogy eldőljek.
- Rendben vagy? – kérdezte Jasper törődően.
Megráztam a fejemet, és kibontakoztam az ölelésekből.
Szó nélkül engedtek, és arrébb csúsztak, de csak annyira hogy én is fel tudjak ülni.
Tehát libasorban ültünk az ágyon, én vörösen csillogó fekete szemmel, Jasper aggódó és Alice bánatos arccal.
A sírás után, amolyan fátyol ereszkedett a szívem és az agyam köré, így teljesen elvesztve a beszéd képességemet, ültem ott, mint aki nem tud se, beszélni se mozdulni.
Jasper fürkészte az arcomat, és próbált megnyugtatni, tehát ez volt az a fátyolos érzés.
- Nem kell megnyugtatnod Jasper, ne erőlködj – mondtam neki színtelen hangon, bár nem így akartam.
Nem akartam bántani őket, hiszen mindig mellettem álltak, de annyira letaglóztak a gondolataim, hogy másképpen nem ment.
Jasper nem válaszolt, tovább erőlködött.
- Mondtam, hogy nem kell, Jazz – mondtam nyavalyogva kérve.
Egyszer csak a ráncok eltűntek a homlokáról, és kisimultak, mintha ott sem lettek volna. Jasper bólintott, de arca grimaszba fordult az érzéseimtől.
- Sajnálom…
- Az csak ront rajta – nevetett fel.
Elgyötörten meredtem rá. A nevetés lenne az utolsó dolog, amit most csinálnék…
Rögtön abbahagyta, és jobb karját átvetette a vállam felett és simogatni kezdett, de nem tagadhatta, hogy a képességét használja, hiszen éreztem a határtalan nyugalmat, melyet ráerőltet az ujjbegyein keresztül.
Feladva sóhajtottam egyet és hálásan néztem bátyámra, kinek szája szegletében mosoly bujkált.
Jasper is, mint minden vámpír elképesztően gyönyörű volt. Szőke, rövid haja, kissé az égbe meredt, széles és egyenes arccsontja vonzóvá tette a női szemek láttára, és ragyogóan karamella színű szeme most kivirult. Emberi szemnek láthatatlan, de vámpírlátásnak élesen kirajzolódó harapásnyomai egész életét kísérik.
Nem tudtam, hogyan nézett ki azelőtt, de én csak ezt a Jaspert ismertem, akit már nem gyötör a vér gondolata, és nem kell más vámpírokat megölnie, csupán a területszerzés miatt.
Aprókat lélegeztem és figyeltem a vámpírt, aki nyugtat. A csönd megnyugtatott, bár az odalentről feljövő minden nyüzsgést éreztem, habár próbáltak csendben maradni.
Kizártam a zajokat és a szobában lévőkre összpontosítottam.
Olyan meleg érzés fogott el, hogy legszívesebben belebujtattam volna saját magamat, lehunytam volna a szemeimet, és elképzeltem volna, hogy mindez csak álom, és mikor felébredek minden a régi lesz. Megkérdezni apát, hogy álmodtam-e, és hallgatni a válaszát, miszerint: igen!
De jól tudtam, hogy nem álom, és azt is, ha felébredek, még mindig itt lesz az a nő, és látni fogom, ahogy anyu az érzéseivel küszködik.
A meleg hideggé csapott át, és éreztem, ahogyan elhagy a kellemes érzés. Jasper arca a fülemnél volt, édes lehelete csiklandozott, de most nem vihogtam fel ennek érzésén, ahogyan mindig tettem.
- Jobb lenne, ha aludnál, nagyon kimerültnek tűnsz – javasolta, mire Alice megmozdult mellettem.
Jobbra sandítottam, és éppen elkaptam, ahogyan feláll, és várakozóan néz rám.
Nem értettem mire vár, ezért elfordítottam a szememet róla, és előre meredtem.
Pihenni.
Az lenne most, jó, de mi lesz jobb tőle? Az álom nekem annyit tesz, mint nekik egy pislogás, semmivel nem lesz könnyebb, mivel ha felkelek minden ugyanolyan lesz, mint most.
Bár a szemeim majd leragadtak, annak ellenére, hogy ebben a nem is tudom hány napban az ágyat tapostam, nem tudtam volna aludni. Ebben biztos voltam. Ugyanis ha a szemeim lehunytam, mindig egyetlen kép villant be:
Apa, amint elhátrál tőlem, egyre messzebb és messzebb, mígnem már méterek vannak közünk, és mikor biztos benne hogy nem tudnék utána menni, szemeit leveszi rólam, és elnéz mellettem. Egy pillanatra megnyugodok, hogy látom a tekintetében a rajongást, a szerelmet, a vágyat, melyet csakis anya látványa okoz számára, de aztán kinyújtja a kezét, és ujjával int valakinek, hogy menjen oda hozzá. Hiszékeny módon azt hiszem, hogy anyut pillantom meg, amint mosolyogva lép mellé, de az agyam már tudja, ki lesz a helyén. Már akkor tudta, mikor hátrált…
És én semmit sem teszek annak érdekében, hogy ne menjen el. Csak a kezem kapálózik utána, de nem mozdulok. Akárhogy is küzdök, valami nem enged… Valami, ami mintha béklyóba fogná a testemet, és a testrészeimet mozgató agyféltekémet. Szédülök, torkom szakadtából könyörgök neki, hogy jöjjön vissza, de ő nem fordul meg…
Szorosan összepréseltem az ajkamat, hogy elfojtsak egy kétségbeesett sóhajt.
Nem, nem tudnék most aludni – zártam ki a pihenést 100%-ig.
Jasper fürkészve nézett rám, az érzelmeimet vizsgálta, melyek most kuszák voltak, ahogyan a gondolataim is.
Több dolgon járt most az eszem…
Vajon, tett-e valamit annak érdekében, hogy anyának könnyebb legyen? Most tényleg a nőt választotta, és csak időt akar hagyni nekünk, hogy megszokjuk, míg itt van, majd elmegy vele? Vajon az álmom valós lesz? Vagy csak egy rémkép, melyet magam kreáltam?
Azt akarta mondani, hogy holnap mindent megbeszélek apával, és hogy mindent megértek.
Csakhogy eszembe jutott, amit a fejéhez vágtam: soha többé nem beszélek vele.
Akkor szörnyen dühös voltam, most már inkább félek. Persze rögtön megbántam, amit mondtam neki mindenki előtt, de még nem ért el a tudatomig…
Nem láttam elég tisztán, hogy átlássam, mit mondtam és kinek. Az egyik felem azt mondta:
Nincs jogom haragudni rá, mert végül is ő miatta lett Kathrine az, ami, és hogy joggal akarja itt tartani, meg persze a lányuk miatt…
A másik felem viszont heves ellentétbe keveredett vele, mert szerinte Kathrine csak kihasználja ezt, hogy elcsábítsa tőlünk, hogy elhagyjon minket…
Lehajtottam a fejemet, és megint magam elé révedtem.
A gondolatok sokaságában taglaltam hogyan is döntsek. Ha megbocsátom ezt apának, és én is bocsánatot kérek tőle, mi a garancia arra, hogy nem megy el a nővel?
De ha nem bocsátok meg neki, néznem kell az arcát, és láttam már meggyötörtnek. Nem szép látvány.
Nem kívántam neki szívfájdalmat, még ennek ellenére sem…
A félelem bennem volt, hogy mást választ helyettünk, de egyben ott volt a méreg, amiért mindez történik miatta…
De nem tudtam volna távol maradni tőle, mert ahhoz túl fontos volt számomra. Talán pár nap múlva már a mellkasán ébredtem volna, és mondtam volna neki, hogy sajnálom.
Mert tényleg sajnáltam. Őket. Anyával annyi mindenen mentek keresztül, hogy végre együtt lehessenek, és most itt van egy múltbéli hiba, erre én közlöm vele, hogy nem beszélek vele többé…
Elképzeltem amint utánam akart rohanni, de megállították. Láttam magam előtt a lemondó arcot, amint visszahuppan a kanapéra…
Arra eszméltem, hogy Jasper is feláll, és ahelyett hogy magamra hagytak volna – amit önző mondón most nem akartam – helyette leguggolt elém. Először csak néztem, amint a kezeit átkulcsolja a derekam körül, majd a térdem alá nyúl.
Automatikusan fontam nyaka köré a karomat, és hajtottam fejemet a vállára.
Finom meleg volt, amit többnyire a képessége által árasztott magából. Alice megsimogatta a hajamat, és ellibegett az ajtóhoz. Jasper alapos lépések közepette lépett ki a szobából, végig a folyósón.
- Hová viszel? – kérdeztem.
- Át hozzánk, aludni – válaszolta Alice. Határozottságot hallottam ki néném hangjából, melyet csak vásárláskor használt.
Visszabújtam Jasper mellkasába, és nyugodva szívtam be újból a kellemes illatot.
Jasper úgy tartott, mintha félne, hogy elejt. Ha szavakkal nem is, így mindig kimutatta, mennyire szeret, akárcsak én őt.
Alice, amikor vásárolni mentünk, mindig nekem vett valamit, így arra véltem következtetni, hogy ő pedig így mutatja ki a szeretetét. De persze emellett folytonos puszikat is osztott, mely néha nyállal is keveredett.
Mindeközben leértünk az eggyel lentebb lévő szintre, és rögtön a lépcsővel szemben lévő ajtónál találtuk magunkat.
Nyitva volt, hiszen a szuper hallásnak, és éles látásnak köszönhetően, nem volt titkolni valójuk a családtagoknak.
Jasper lefektetett a csiricsáré agyra, melyen egy pamuttakaró volt. Bebugyolált, annak ellenére, hogy nem fáztam – mivel félig vámpírgénjeim voltak, emberileg, csak egy bizonyos hőmérséklettől kezdtem érezni a hűs levegőt.
Átölelt, és állát a fejem búbjára helyezte. Hálás voltam neki, amiért itt van és hullámokat küld, de ha a testem meg is nyugodott, az agyam felkorbácsolta az aggályaimat…
Ez ellen nem tudott mit tenni… csak is egy valami, vagy valaki…
Ezennel újra indult a fejemben a zsongás, és már fájt a fejem a sok gondolattól, ami nyomta az agyamat.
Rémesebbnél rémesebb dolgok kavarogtak bennem.
Mi van, ha tényleg elmegy? Hogy élem túl? Anya mit fog érezni? És a többiek?
A nőnek van hátsó szándéka? Ha most nem is, de később minden kiderül…
És a lány? Az állítólagos féltestvérem? Ő hol van? Miért nem jött ő is? Bár kétségkívül, elég most az anyja is…
Arra eszméltem, hogy a szemeim lecsukódnak, de a fejem még ébren van, mert a kérdések, kétségek még járnak bennem.
Még így, félálomban is ledöbbentem magamon, hogy a dühöm, hogyan múlt el, és váltott át aggodalomba. Talán ebben az anyámra ütöttem, ő sem volt képes haragudni bárkire sok ideig…
És főleg ha apáról volt szó… Mert ő volt az, akit mindketten a világon a legjobban szerettünk. A világban, ami közös volt a titkunk által. Képtelen voltam rá néhány percnél tovább haragudni, habár most nem tudtam mennyi ideje, gondolkodok ezeken…
Meg akartam kérdezni Alicetől mennyi az idő, de még a szememet sem tudtam kinyitni.
Az álom leple erősebb volt nálam, még ha úgy is győzött, hogy Jasper a képességét használta.
Az álom néha valóságos. Olyannyira, hogy mikor felébredünk azt hisszük igaz volt. Lehet az az álom meseszép, boldogságban úszó, vagy szőrnyű félelmetes alakokkal…
Mégis, mikor a szemünk kinyílik, olyan igaznak tűnik.
Aznap kezdődtek az álmaim, amikor elájultam. Azon a napon, mikor kihallgattam Rosalie néni és anya beszélgetését.
Egy álom jött vissza, melytől még a víz is kivert.
Egy farkas és egy vámpír harcolt, amiben a farkas vesztett. Ismeretlen alakok voltak, és egyiket sem ismertem, de akkor is megrettentett. A harc, melyből mindig ki akartam maradni ott volt a szemem előtt, és arra várt, hogy csatlakozzak. Segíteni akartam a farkasnak, mert így ismeretlenül is húzott hozzá valami. Láttam a vörös szemű vámpíron, hogy gonosz, kegyetlen, és vért akar ontani.
Nem hagyhattam!
A farkas csattogtatta a fogát a vámpír felé, aki karmaival kapott utána. A halálos küzdelemben, hatástalanok voltak a hatalmas mancsok, és a nagy agyarak…
A vámpír könnyedén sújtott le a földre zuhanó jószágra, aki utolsó erejével felém nézett.
A szemei ismerősek voltak, távoliak, mint aki tudja, hogy itt a vég.
Felnyüszített, míg a másik vámpír haragos morgást hallatott. Túl közel volt, ezért hátrálni próbáltam, de akárhogy is hátráltam csak egyre hangosabb lett, míg már a fülemben hallottam vészjósló morgását.
- Nem fogsz neki segíteni! Nem engedem!
Kapálózva ültem fel, és hangosan kapkodva a levegőt legyeztem magam körül keresve a vámpírt, aki támadni készült.
Sötét volt, de nem annyira hogy ne lássak. Körül kémleltem a szobát, és először nem tudtam, hol vagyok. Hevesen verdeső szívvel és remegő kezekkel tapogattam körbe a levegőt magam körül.
Ekkor egy meleg ölelést éreztem a vállamon, és én akaratlanul is felsikoltottam.
- Ssss, semmi baj. Nessie! Én vagyok az, Alice! – szólalt meg a kéz tulajdonosa, és én azonnal befejeztem a tapogatózást. Kezemet az övébe csúsztattam, és hozzá bújtam.
- Semmi baj, biztosan egy álom volt – nyugtatott, de volt valami a hangjában, ami nem nyugtatott meg. Mintha éppen most veszekedett volna valakivel, és csak nagy erőfeszítésébe tellene, hogy ő is higgadt maradjon.
Remegtem, és éreztem, amint valamitől nedves lesz az arcom. Kocsonyás kezekkel érintettem meg az arcomat, mely tocsogott a könnyekben.
Újra zokogtam – eszméltem fel hirtelen.
Vajon mikor kezdtem el sírni? Mikor meghallottam a hangot vagy talán most, a megkönnyebbüléstől, hogy csak álmodtam?
Alice kisbaba módjára ringatott, szorosan préseltem magam hozzá. Annyira jól esett, ahogyan ölelt, még ha most anyára vágytam, akkor is.
Szaggatottan kezdtem el néhány másodpercenként lélegezni, akárhányszor a farkas képe, amely a szemem előtt lebegett felvillant. A vámpír arca, mely eltorzul a győzelem üvöltésekor… amikor a hangot a fejemben meghallom…
Kinyílt az ajtó, és a gyér fény megvilágított egy az ajtóban álló alakot.
- Mi történt? – kérdezte aggodalmasan egy a világ leggyönyörűbb hangjára emlékeztetve.
Még válasz sem jött, megjelent még két másik alak is, immár csak helyenként hagyva pár fényfoltot az ajtóban.
Mellettem megmozdult valami, amitől összerezzentem, de Alice még szorosabban fogott, amitől rögtön nyugton maradtam.
Azonnal rájöttem, hogy ijedtségem alaptalan volt, mert csak Jasper ült fel.
- Rosszat álmodott, kicsit zaklatott – mondta nyugodtan, de valami nem stimmelt. A hangja olyan izgatottan csengett, olyan türelmetlennek.
Lassan elemeltem az arcomat Alice mellkasáról, és az ajtóban állókra néztem.
Kerestem azt a személyt, akire most szükségem volt és azt, akire most a legjobban vágytam.
Ebből csak a számomra életet jelentő személy ácsorgott a szőke szépség mellett.
Ránézem Jacobra, és azonnal elöntött a féltés, a félelem, és az álom képei peregtek a szemeim előtt.
Jacob szeme megvillant mikor ránéztem, és nyelt egy nagyot. Aggódás, és türelmetlenség függött rajta. Ahogy mindig, ha ránéztem.
Mire vár? Amikor kettesben voltunk a kiránduláson akkor is olyan furcsán nézett rám, mintha arra várna, hogy történjen valami. De mi?
Elidőztem rajta pár pillanatig, majd kényszeríttetem magamat arra, hogy megnézzem ki sietett még ide rémült sikolyomra, csakhogy ne jusson eszembe az álmom Jacobról.
Carlise megkönnyebbült mikor Jasper elmondta, csak rosszat álmodtam, míg Esme nagyi töretlenül matatott Jacob háta mögött. Bizonyára a kezét tördelni, mint mindig, ha ideges.
Annyira szívélyes, hogy még egy bálna is elférne feneketlen szívében. Mindenkit szeret, még a gonoszt is. Sosem értettem tisztaságát, de ezt imádtam benne, mindenben megtalálta a jót, a szépet. Mellesleg egy nagyszerű vámpír és a legjobb nagymama a világon.
Rosalie néni mohón szemlélt, alig várta már hogy közelebb jöhessen, de tartotta magát. Emmett mögötte állt, a vállára téve a kezét, amit Rosalie markolászott. Ezek szerint kibékültek?
Megkönnyebbülés helyet újabb kérdések peregtek előttem.
Nyeltem egy nagyot, nem tarthatott ez a kis jelenet néhány másodpercnél tovább, de én úgy éreztem, mintha már percek óta itt állnának az ajtóban.
Alicre néztem.
- Mennyi az idő? – a hangom szörnyen csengett. A szokásos csilingelés helyett olyan volt, mintha tegnap este részegen feküdtem volna be egy árokba, ahonnan küszködve próbáltam volna kijönni. Sikertelenül.
Alice alig dőlve hátra, - ölelve engem -, hátranyúlt a telefonjáért, és megnyomott egy gombot, mellyel egy időben megjelent a kijelzőn egy kép, ami az egész családot ábrázolta.
A fény hamar eltűnt és Alice visszaereszkedett ugyanabba a pózba, amiben voltunk.
- Éjjel 2 múlt pár perccel – felelte szinte azonnal, mielőtt még jobban elhelyezkedett volna.
Tegnap úgy este felé térhettem magamhoz… vagyis akkor aludtam… nagyjából öt órát.
Ahhoz képest, hogy mostanában mennyit alszom elég kimerültnek, és nyúzottnak éreztem magam és még ahhoz is túl fáradt voltam, hogy az álmomon kívül máson is gondolkodjak, habár az agyam egyik része még mindig pörgött azon, ami „tegnap” este történt.
- De azért minden rendben ugye? – kérdezte meg halkan Jacob.
- Csak egy rossz álom – mondta Alice, majd hallottam, ahogyan szusszant. Mi történt?
Talán mérges rám, hogy nem hagytam őket Jasperrel? Kétségkívül én vagyok az oka, hogy nem lehet szerelmével, azért bűntudatosan elkezdtem elnyomni magamtól.
- Bocsáss meg – mondtam, miközben ő értetlen tekintettel vizslatta, ahogyan kibújok öleléséből.
- Miért is? – kérdezte és a kezem után nyúlt, amit még nem volt időm elhúzni, így ott maradt a derekán.
- Hogy… - kezdtem szégyenlősen, és rásandítottam Rosaliere. – Hogy… miattam nem lehettek a szerelmetekkel – sóhajtottam. – Nem akartam jelenetet rendezni odalent, csak annyira mérges lettem… nem tudtam, mit teszek… szerintem én megyek is és majd Jacob velem lesz – néztem rá Jacob farkasomra, aki elnyitott ajkakkal meredt rám.
- Már miért miattad? – kérdezte Alice még mindig értetlenül.
Ránéztem.
- Mérges vagy rám? – kérdeztem válasz helyett.
Megérteném, ha most nem látna szívesen. Bár nagyon szerettem volna itt maradni, azt nem akartam, hogy Jasperrel feszültség legyen közöttük.
- Már miért lennék, Nessie? Ne beszélj butaságokat! – nevetett fel halkan, lágyan és magához húzott.
Újra eltoltam.
- Akkor miért vagy bosszús? Tettem valamit vagy csináltam, ami miatt ilyen furcsa vagy?
Vetett Jasperre egy éles pillantást, majd rám.
Nem értettem ezt az arckifejezését.
- Ami azt illeti, igen. Tettél, vagyis tenni fogsz valamit, amit nem fogok engedni! – mondta töretlen hangnemben.
Túlságosan is ismerősen csengett a mondat, a szívem vágtába kezdett, bár nem értettem mire mondja.
- Miről beszélsz? – kérdeztem.
Alice sóhajtott, majd újra Jasperre nézett.
- Meg fogod kérni Jaspert, hogy tanítson meg harcolni, amire ő igent mond majd – mondta mérgesen férjére meredve.
Elakadt a lélegzetem. Nem gondoltam volna, hogy megkérem majd Jaspert arra, hogy tanítson, de most elöntött egy olyan érzés, amit nem tudtam hová tenni. Talán, izgatottság. Arra, hogy egy „mester” fog majd tanítani.
Jasper megrázta a fejét.
- Ki tudja, hogy lesz, Alice drágám, de ha megkér nyomós oka lesz rá…
Alice homlokráncolva nézett rá.
- Nem leszel boldog, ha megtudod miért. De csak folytassuk a beszélgetést, és minden kiderül… - duzzogott.
Egyre kíváncsibb lettem, vajon miért kérném meg Jaspert rá, hogy harca oktasson. És Alice miért tiltakozik ez ellen annyira…
- Milyen harc? – kérdezte értetlenül Jacob.
Abban a pillanatban, ahogyan megszólalt, eltört bennem valami, és lesokkolva bambultam.
- Megtanítani Nessiet harcolni… - vont vállat Jasper, mire Jacob hörgött egyet, ahogyan a többiek sóhajtoztak.
Nem figyeltem rájuk, hanem most már teljes erőmből koncentráltam.
Az álmomra. Hogy mi történt benne…
A harc…
A védtelen farkas képe…
A mondat…
„Nem hagyhatom”
Egyszerre pislogtam egyett. Megráztam a fejemet, és csillogó szemekkel néztem Jasperre, míg Alice nyavalygósan hangot adott annak, látta, hogy már rájöttem, miért kérem ezt Jaspertől.
Jasper megilletődötten nézett rám, ahogyan mindenki más is.
- Hát…
- Nem, Jasper… Edward letépi a fejünket, ha igent mondasz! – fenyegette Alice.
Jasper vállat vont.
- Nessie már felnőtt, vannak döntési lehetőségei – mondta.
Alice ezzel nem tudott vitatkozni, pedig általában mindig talált valamit, amivel a saját akaratát erőltette másokra.
- Én megpróbáltam – mondta duzzogva. – De ha nekem el kezd hisztizni, nem is tudok semmiről.
Örömömben nyomtam egy félénk puszit az arcára, majd Jasperhez fordultam.
- Hé, és mégis, miért kéne neki megtanulni harcolni? – vetette közbe Emmett szigorúan. Benne is feléledt a nagybáty… a védelmező…
Megértettem, hiszen vele is sokszor verekedtem, de az közel sem volt olyan mintha harcolnánk. A harc, talán izgalmasabb, és talán könnyebb lesz legyőzni az álmomat is. Megmenteni a farkast…
Tök bután hangzik ez, de valahogyan késztetést éreztem az iránt, hogy tudjak harcolni. Talán hogy felkészüljek egy esetleges sunyiságra, ami itt van… vagy csak paranoiás vagyok. De bízom az ösztöneimben, amik most harcra ösztökélnek.
Mindenki Emmettre meredt.
Megnyaltam az ajkamat, nem tudtam elmondjam-e a többieknek is bugyuta okomat.
Talán kinevetnének, és azt mondanák gyerekes… De ha a másik dologgal állok elő, talán engednek.
- Nos, van okom rá, Emmett – mondtam, mire most engem néztek. Tisztára mintha egy Showban lennénk, ahol minden figyelem az éppen beszélőre terelődik, csakhogy itt mindenki egyszerre mozdul, ami kissé kényelmetlen. Általában szeretem a figyelmet, de nem ilyen témakörökben…
- Mi? – kérdezte Jacob morogva.
Láttam rajta, hogy félt, ezért nem tetszik neki az ötlet, hogy Jasperrel harcoljak, de meg kell tennem…
Érte! Az álombeli farkasért… mindenkiért…
- Nos, még nem ismerjük ezt a nőt… ki tudja, mit tervel ki… - mondtam úgy, mintha én lennék az, aki szövetkezésre bírja a többieket.
Jacob összepréselte vörösen duzzadó ajkait, melyek most hívogattak, és élesen nézett.
Átgondolta, amit mondtam, de nem vártam a válaszára.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés