A lányokkal már a bőröndöket pakoltuk az autóba, mert a repülőnk másfél óra múlva indul. Mint kiderült, a fiúk vadászni mennek Jasper kedvenc helyére, az Andokba. Alice-ből természetesen semmit sem sikerült kihúznom a mi úti célunkat illetően, de Emmett megjegyzései bosszantottak. Mindig egyes számban beszélt rólam, pedig a többiek is jönnek velem. Megöleltem a család később induló tagjait és beültem a kocsiba, hogy mindenki el tudjon búcsúzni a párjától. Edward elment már tegnap valamit elintézni az esküvővel kapcsolatban, de a szertáros incidens óta egy szót sem szóltunk egymáshoz. Sőt, inkább kerültem őt, és ő se nagyon kereste a társaságomat, amit Alice egyszer csak nagyon megelégelt és a szokásos „idióták” jelzővel elküldte Edwardot intézkedni.



- Indulhatunk? – vágódott be mellém Alice a hátsó ülésre.

- Ez nem is kérdés – válaszoltam izgatottan.



Ami azt illeti tényleg izgatott voltam, mert soha nem voltam vámpír lánybúcsún. Van egy olyan megérzésem, hogy nem egyforma az emberivel.

Rosalie volt a sofőr és Esme ült mellette, aki csak mosolygott és mosolygott valamin.



- Alice, milyen egy lánybúcsú nálatok? – kérdeztem.

- Majd meglátod – ködösített.

- De nem nekem kellett volna megszerveznem? – erősködtem. – Illene tudnom milyen.

- Alice szervezi. Mindig ő szervezi. Akár a sajátja, akár nem – kacagott Rosalie.



Ez jellemző legjobb barátnőmre. Állandóan csak szervezkedik, pedig most nem neki kellene. Észre se vettem, de már a repülőtéren találtam magunkat és átestünk az ellenőrzéseken is.



- Kérjük a tizenkilences járat utasait, hogy kezdjék meg a beszállást – utasított minket a hangosbemondó.

- Ez a miénk – mondtam és Alice-re néztem.

- Igen, de a csomagjaink elakadtak. Mi egy későbbi géppel megyünk, de itt a te bőröndöd. Majd ott találkozunk – vigyorgott rám. Szinte túlságosan is széles volt a mosolya, egyenes gyanús, de elkönyveltem annak, hogy izgatott.

- Akkor én is megvárlak titeket – akaratoskodtam.

- Nyugodj meg, Bella, nem lesz semmi baj. Javier már vár a kikötőben, szóltam neki, hogy vigyen el téged a megbeszélt helyre. Nem sokára úgy is találkozunk – nyugtatgatott Esme.

- Jó, rendben. Akkor majd írjatok sms-t, ha felszálltatok – indultam el a bejárat felé.



A lányok még bőszen integettek nekem, mikor felszállt a gép, de mikor megszólalt a pilóta azonnal leesett a tantusz. Emmett mindig csak egyes számban beszélt az utazásról, Alice-ék bőröndjei „véletlenül” elakadtak, de az enyém nem, pedig egyszerre tettük be őket. Sőt, Alice ezt láthatta volna és a legutolsó észrevétel. Csak egy üres hely volt az egész első osztályon, méghozzá mellettem és kötve hiszem, hogy mind a hárman egy helyre akartak leülni. A repülőjegyeiket soha nem láttam és csak nekem nem mondták meg az úti célt. Gyorsan előkaptam a telefonomat és bekapcsoltam, hogy egy igen rosszalló hangvételű sms-t küldjek a legjobb barátnőmnek, de a stewardess mellém lépkedett és megkért, hogy ne használjam a készüléket a gépen. Amilyen makacs a természetem, el kellett küldenem azt az üzenetet, így kimentem a mosdóba és ott kapcsoltam be a telefonomat.



„Nem tudom miért küldtél el egyedül és, hogy mi ezzel a célod, de ezt még megbánja a ruhatárad. B.”



Amint benyomtam a küldés gombot, már jött is Alice üzenete.



„Rád fér egy kis pihenés és ráérsz majd megköszönni. Ami a ruhatáramat illeti, nem fogod bántani. Ja, átpakoltam a bőröndödet, remélem nem baj. A.”



Na, ezzel végleg kihúzta nálam a gyufát a legjobb barátnőm.



„Egyedül fogok unatkozni december huszadikáig egy helyen, ami fogalmam sincs, hol van, ráadásul a te rémes ruhakölteményeidben. Alice…”



Még be sem tudtam fejezni az írást, a kis médium már küldte a saját maga üzenetét.



„Senki sem mondta, hogy egyedül leszel. Ott lesz egy KEDVES ismerősöd. Lazíts és élvezd a szabadságod! Az esküvőn találkozunk! A legjobb barátnőd Alice. Ui: Innentől nem tudod elérni egyikünket sem, mert megtiltottam, hogy felvegyék.”



Elmormoltam magamban jó pár szitokszót és visszaültem a helyemre. A pilóta figyelmeztetett mindenkit, hogy kapcsolja be az övét, mert leszállunk.



A landolás simán ment és a csomagom sem veszett el, viszont az eléggé meglepett, hogy egy napbarnított bőrű középmagas férfi ISABELLA SWAN táblával a kezében álldogált, de az arca olyan halálra vált volt. Mintha tudná, hogy nem egy embert vár.



- Ön Ms. Isabella? – kérdezte egy kicsit akcentussal.

- Igen – válaszoltam kedvesen.

- Jó napot! Az én nevem Javier, és Ms. Alice kért meg rá, hogy vigyem a szigetre. Kérem, hagy vegyem el a bőröndjét – ajánlkozott Javier.

- Köszönöm, de elbírom – mosolyogtam rá bájosan és hallottam felgyorsulni a szívverését.

- Csak a mólóhoz megyünk – mutatott át szembe egy hatalmas kikötőre, ahol nagyobbnál nagyobb jachtóriások parkoltak.

- Melyik a miénk? – kérdeztem és reménykedtem, hogy nem a legnagyobb legfeltűnőbb.

- Ami azt illet, négy is a Cullen család tulajdonában van, de abból egyet már elvittek, nekem pedig kikötötték, hogy a leggyorsabbal vigyem Önt – nyitotta ki előttem az ajtót, miközben átsétáltunk a mólón.



Valóban, nem egy nagy hajó volt, de áramvonalas testéből lehetett tudni, hogy igazán gyorsan tud menni és Javier nem is kímélte. Nem nagyon izgult, hogy tengeri beteg leszek-e, de volt egy olyan érzésem, tudja, miféle szerzet lehetek.

A távolban egy homokos partú szigetet láttam kirajzolódni, ahol egy hasonló jármű kötött ki, mint amivel mi jöttünk. Volt egy kisebb ház is, de nagyon szimpatikus volt. A háttérben egy gyönyörű esőerdő. Javier bemanőverezett a másik jacht mellé, megvárta még kiszállok, majd intett egyet és ott sem volt.



Nem leszek egyedül, ezt bizonyítja az előttem álló hajó is. Gondoltam körbejárom a szigetet, de előtte berakom a bőröndömet az egyik szobába és még vadászni is el kell mennem. A ház belül gyönyörű volt. Ugyan azok a fakó színek voltak a jellemzők, mint Cullenék házában, Londonban. Kinyitottam a bőröndömet és hirtelen gyilkolási kényszer tört rám. Alice kecses nyakát meg fogom fojtani az esküvő után. Miközben kipakoltam az extrémnél is extrémebb ruhadarabokat a táskámból át a szekrényben, közben azon tanakodtam, ki lehet a „kedves” ismerősöm.



Talán valaki La Pushból, vagy Forksból? Valamelyik farkas? Esetleg Christopher? Egy dologban voltam csak biztos. Az ismerősöm hímnemű. Alice francia csipkecsodái nyilvánvalóvá tették ezt számomra.

Mikor végeztem kimentem sétálni a tengerpartra. A bőröm szikrázott, mintha gyémántokból lenne. Szóval olyasvalaki van itt, aki tudja, hogy mi vagyok, mert ha nem tudná, elég furcsán venné ki magát, hogy itt csillogok. A víz is jó hőmérsékletűnek tűnt, ezért visszaszaladtam a házba egy bikiniért. Miután túl voltam legalább tizenöt rémséget nem felvehetőnek ítéltem megtaláltam azt az egyet, amit fintorogva ugyan, de még hordhatónak tartottam.



A vízben csodálatos élőlényeket láttam. Tengeri csillagok, delfinek és gyöngykagylók. Gondoltam még visszajövök ide és halászok egy-két gyöngyöt. Alice biztos örülne neki… Persze csak miután megfojtottam. Elérkezettnek láttam az időt, hogy visszamenjek a házba és átöltözzek, mikor megcsapta az orromat a régi ismerősöm illata.



- Szia! – köszönt.

- Azt hiszem Alice tudta, hogy rosszul döntök – mormoltam magamnak.

- A legutóbbi találkozásunk eléggé viharos volt, bizonyára csak szeretne bennünket megbékíteni egymással – mondta mosolyogva.

- Te nem láttad a bőröndömet – válaszoltam és az arcára fagyott a mosoly.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés