(Bella szemszöge)


2 évvel később


Mosolyogva léptem ki a szobám ajtaján.
- Jó reggelt! – köszönt Ryan és megcsókolt. Ez alatt a két év alatt sok minden megváltozott az életemben, a gondolkodásomban, egyszerűen mindenben…
Többek között rájöttem, hogy tovább kell lépnem. A régi életemet, a szüleimet, Cullenéket és Edwardot már sosem szerezhetem vissza. Így meg kellett tanulnom, hogyan legyek nélkülük is boldog.
Most már tudom, hogy nagy butaság volt a részemről.
Boldog vagyok - hisz csodás családom és barátom van -, de nem elégedett.
És ez engem nagyon zavar.
Néha nagyon szégyelltem magam emiatt. Hisz a múltat sírom vissza ahelyett, hogy a jövőmre koncentrálnék, mint Bella Smith.
Esélyt adtam Ryannek, hogy bebizonyítsa: ő egy jó vámpír. Bár kétségeim még mindig vannak, de se én, se Monica nem látott semmi gyanúsat, amiből arra következtethettünk volna, hogy hazudott nekem.
Monica lett a legjobb barátnőm, bár Alice-t senki sem tudta pótolni.
Sarah és Matt a legjobb mostoha szülök a világon, mégsem éreztem magam családtagként. A tudatalattimban tudtam, hogy az én családom Forksban, a Cullen villában van.
Az elmúlt hónapok alatt sikerült elnyomnom magamban a negatív érzéseimet, és minden erőmmel azon voltam, hogy boldoggá tegyen Ryant és a Smith családot.
Azt hiszem, sikerült.
Mindenki szörnyen boldog volt, amikor adtam Ryannek egy esélyt. Mindenki, kivéve én.
Úgy éreztem, becsapom őket, pedig jobbat érdemelnének.


Ryan nagyon óvatosan bánt a kapcsolatunkkal. Tudta, hogy egy apró rossz lépés és mindennek vége.
Először csak randizni vitt el. Hónapokig megmaradtunk ebben a fázisban, de én nem bántam. Mind a ketten megismerhettük a másikat.
Ryan sosem volt rámenős- Mindig udvarias és türelmes volt, sosem erőltetett semmit. Épp ezért az első csókunk egy év után csattant el. Láttam Ryanen, hogy boldog ettől, de én nem éreztem semmit. Nem volt az a bizsergés, amit Edwardnál tapasztaltam.
De beletörődtem a sorsomba. Nekem csak ennyi jár…
Az első csókunk után nem történt semmi említésre méltó. Minden héten elvitt legalább háromszor randizni. Vagy moziba, esetleg vacsorázni, olykor-olykor csak sétálni. Fogta a kezem, csókolgatott, puszilgatott és bókolt. Jól estek a szavai, de nem éreztem semmit. Üres voltam és legszívesebben elástam volna magam a föld mélyére.
Ryan mindig boldog volt a találkáinkon… Ő mindig talált valami újat, ami először nem tűnt fel neki. De nekem… maga volt az unalom.
Próbáltam máshogy ránézni a helyzetre, próbáltam élvezni a vele töltött időt, próbáltam vonzódni hozzá… Próbáltam kiszeretni Edwardból!
Én igazán mindent megtettem, de semmit sem ért.
Most, 2 év után, mégis ő a párom.
- Jó reggelt! – köszöntött reggel egy csókkal.
- Neked is! – mondtam, mikor elhúzódott tőlem. Megfogta a kezem és lehúzott a lépcsőn, egyenesen a nappaliba.
Josh és Monica a kanapén ültek, a reggeli híreket nézték. Érkezésünkre felkapták a fejüket, és ránk mosolyogtak.
- Bella, itt a reggelid! – kiabált ki a konyhából Sarah.
- Nem mehetnénk el inkább vadászni? – fordult felém Ryan.
- Most szívesebben ennék emberi ételt… - mosolyogtam rá bocsánatkérően.
- De holnap emberek közé megyünk és már 2 hete nem vadásztunk! – erősködött.
- Oké! – adtam meg magam.
Ryan kézen fogva kihúzott a házból.
- Szólnunk kéne… - kezdtem el aggodalmaskodni, de közbe vágott.
- Tudják, nyugi! – csitított. Amint az erdőbe értünk futni kezdett. Volt valami különös a viselkedésében. Feszült volt…
Mintha tervezne valamit… - ötlött fel bennem a gondolat, de aztán elhessegettem. Ryan szimplán csak vadászni akar menni, mert elővigyázatos.
A rémület akkor hatalmasodott el rajtam, amikor Ryan lefordult a szokásos útvonalunkról és kelet felé vette az irányt.
- Ryan…
- Shhh… - szólt rám idegesen. Most már tényleg kezdtem pánikolni. Még pár percig futottunk, majd egy vízeséshez értünk.
Körbenéztem, és már mindent megértettem.
Ryan nem feszült volt, hanem izgatott. És tényleg tervezett valamit. Nekem egy meglepést.
A vízesés környékét színesebbnél színesebb mécsesek és rózsaszirmok, terítették be. Hajnalodott, így kellemes félhomály lepte el az erdőt és környékét. A vízen megcsillantak a gyertyák pislákoló fényei, a rózsák meg kellemes lágysággal, romantikával töltötték meg a helyet. Csak a víz csobogását és az én zihálásomat lehetett hallani, hisz az erdő lakói még az igazak álmát aludták.
Ryan felé fordultam, de ő már nem volt mellettem. A kis tavacska mellett állt és türelmetlenül intett, hogy menjek oda hozzá.
Nagy levegőt vettem, hogy megszólaljak, de elakadt a szavam. Még egyszer körül néztem, hogy megbizonyosodjak róla: nem álmodok.
Szörnyen romantikus volt ez az egész, és én lettem volna a legboldogabb nő a világon, ha ezt az egészet nem Ryan csinálta volna.
- Bella, édes drága Bellám! – nézett rém szeretetteljesen Ryan – Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, de… - kissé félszegen letérdelt elém és izgatottan elmosolyodott. Ha más állna így előttem édesnek tartottam volna ezt a reakciót, de így csak bűntudatot éreztem. – Szeretlek, amióta először megláttalak a konyhába, szeretlek, amióta először rám mosolyogtál. Szeretlek, mert kihozod belőlem a legjobb énemet. Szeretlek, és megvédelek akár az életem árán is… Azt hiszem, bebizonyítottam, hogy ölnék is érted… - célzott ezzel a Robertes esetre. – Veled akarom leélni az örökkévalóságot! – zavartan lesütötte a szemeit. – A fenébe! Még sosem kértem meg mások kezét, de ezt nem szúrhatom el… - kissé megrázta a fejét, majd aranybarna tekintetét az enyémbe fúrta – Isabella, lennél a feleségem?
Hangosan ziháltam, a kezem remegett, a szemem könnyezett.
Egy pillanatra elképzeltem, hogy Edward térdel így előttem. Hogy ő mondja nekem ezeket, a szép szavakat. Elképzeltem, hogy otthon a Cullen család vár ránk. Elképzeltem, ahogy Alice toporog az ajtó előtt, és izgatottságával az egész családot megmosolyogtatja. Szinte láttam magam előtt, ahogy Esme odabújik Carlisle-hoz és örömtelien, elmosolyodik.
A végső csapást Ryan csak akkor adta meg, amikor a zsebéből előhalászott egy aprócska dobozt és felpattintotta a fedelét.
Fulladás közeli állapotba kerültem.
A dobozban lévő gyűrű meseszép volt… Modern, tele nagyobbnál nagyobb, csillogóbbnál csillogóbb gyémántokkal… csakhogy ez egyáltalán nem az én ízlésem volt.
Ryan reménykedve felém, nyújtotta, de én balga módon nem az ő arcát láttam, hanem a képzeletemben lévő Edwardét.
Halványan elmosolyodtam és már épp igent akartam volna mondani, amikor rádöbbentem egy fontos tényre.
Az előttem térdelő személy nem Edward. Én Edwardnak akartam igent mondani, nem Ryannek.
Megráztam a fejem, hátha észhez térek, de szemeim előtt még mindig csak az a kép lebegett, hogy Edwarddal kerülök ilyen helyzetbe.
- Bella? Kicsim, jól vagy? – kérdezte Ryan félve.
Ijedten néztem rá. Ő nem ezt érdemli, de… én nem szeretem őt! Lassan hátrálni kezdtem.
Akartam mondani valamit. Annyi mindent tudnia kellett volna. Hogy ő olyan mintha a bátyám és a legjobb barátom lenne… Hogy ő és a családja kihúzott a gödörből… Hogy annyira sokat köszönhetek neki…
- Én… én nem tudom… - megfordultam és futni kezdtem.


A házba érve kicsaptam az ajtót. Ami hangos robajjal csapódott a falnak. A nappaliban lévők mind felkapták a fejüket az érkezésemre.
- Bella, mi történt? – állt fel Monica a kanapéról, és közelíteni kezdett felém. Megráztam a fejem, mire könnyeim csak még jobban potyogni kezdtek.
- Ryan… Ryan megkérte a kezem! – suttogtam, és hangosan felzokogtam.
- De hisz ez nagyszerű! – mondta boldogan Sarah. – Én annyira örülök…
- Anya, most felmegyünk Bellával, egy kicsit beszélgetni! – jelentette ki Monica és figyelmeztetően nézett Sarahra.
- Várjatok! Bella mit válaszoltál Ryannek? – állított meg minket Matt.
- Semmit. - nyögtem ki és felfutottam a szobába. Kulcsra zártam az ajtót és lekuporodtam az egyik sarokba. Egyedül akartam lenni.


Mi lenne a helyes döntés? Mi lenne a legjobb döntés számomra? – vacilláltam magamban. Már órák óta itt gubbasztok a szobámban. A könnyeim rászáradtak az arcomra, szemeim betagadtak, hajam kócosan omlott a vállamra. Borzalmas állapotban voltam, pont úgy néztem ki, mintha gyászolnék.
És igen, gyászoltam… Habár könnyeim kifogytak, magamban sirattam a régi énemet, a régi életemet, a boldogságomat… Mert bárhogy is döntök, nekem már úgyis mindegy…
Ha igent mondok Ryannek, akkor őt és a Smith családot boldoggá teszem… Ezt akartam, nem? Ez volt a célom, hogy ők boldogok legyenek.
Csak én nem lettem volna boldog. Ryan minden érintésétől Edward jut eszembe. Minden szerelemes szavától Edward bársonyos hangját hallom a fejemben. Minden apró érintésétől, Edward selymes bőre ötlődik fel bennem.
Hogy tudnám elfelejteni, ha Ő tölti ki minden gondolatom?
És ha nemet mondok Ryannek? Akkor… akkor mindenki boldogtalan lesz! Nem csak én…
Halk kopogtatás törte meg elmélkedésem.
- Bella, kérlek, engedj be! – szólt be Ryan. Nem, még nem döntöttem! Még kell egy kis idő! – estem kétségbe. – Csak beszélni szeretnék veled! Kérlek!
Lassan feltápászkodtam, majd az ajtóhoz mentem és elfordítottam a kulcsot a zárban.
Ryan belépett a szobába, megfogta a kezem és a fotelbe ültetett. Ő maga elém guggolt.
- Tudom, hogy ez gyors neked… Ha igent is mondasz, nem viszlek egyenesen az oltár elé! Annyit várunk amennyit akarsz! Csak szeretném, ha kicsit komolyabbra fordítanánk a kapcsolatunkat… - hajtotta le a fejét.
- Ryan én… - kezdtem volna, de közbevágott.
- Csak egyetlen kérdés: szeretsz engem, Bella?
- Igen… - feleltem tétován.
- Akkor gyere hozzám feleségül. – mondta és megajándékozott egy gyönyörű mosollyal.
- Én nem tudom… - sütöttem le a pillantásom. Megfogta a kezem és felsóhajtott.
- Pedig könnyű a válasz: igen, vagy nem?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés