Mire a városba értünk már nehezen lepleztem az elkeseredettségemet. Utáltam hazudni, pedig ez elkerülhetetlen velejárója volt az életünknek. De olyan embereknek hazudni, akiket kedveltem és akik a jelek szerint megbíztak bennem, az volt csak igazán nehéz. Nem tudtam eldönteni, hogy cselekedhetnék helyesen: ha megszakítom a kapcsolatot Helennel, hogy ne kelljen őt átvernem, vagy ha tovább játszom az átlagos barátnőt?
- Nem kéne ennyire aggódnod, Olivia nem olyan rossz csaj - próbált megnyugtatni Helen, félreértelmezve a hallgatásomat. - Például az tagadhatatlan, hogy tök jó tanuló, és amikor épp szingli, akkor a délutánjait pasizás helyett arra használja, hogy egy árvaházban segítsen. Csak a magánéleti dolgokban ilyen szemét... De hátha a pszichológus helyre tette!
- Remélem, hogy nincs több unokatestvére - morogtam válaszul, mire Helen nem állta meg kuncogás nélkül.
Hét óra elmúlt, mire hazaértünk, és életemben először nem örültem, amikor láttam, hogy Leo már otthon van. Jó lett volna egy kicsit még rágódni a dolgokon, mielőtt hazaér.
- Köszi ezt a délutánt, meg mindent - búcsúztam. - Jól éreztem magam!
- Én is - helyeselt Helen. - Majd megismételhetjük!

Mielőtt az ajtóhoz értem volna, már hallottam és tisztán értettem is a kiszűrődő beszélgetés hangjait.
- Mit csinálsz? Azt nem most kell bele rakni - csattant fel Leo.
- Dehogynem, így van a szakácskönyvben - ellenkezett Edward, de nem tűnt túl magabiztosnak. - Csináltam már ilyet, nyugodj meg!
Csörömpölés, és sistergés hallatszott a konyhából.
- Ja, tíz éve... - dörmögte Leo. - Én meg múlt héten láttam, hogy anya hogyan csinálja. Ha a végén is így fog kinézni, én meg nem eszem. Ez nem is krumplipüré, inkább trutyi.
- Finom lesz, meglátod - sóhajtott fáradtan Edward. - De ha gondold szaladj le a boltba mirelit hasábburgonyáért, azt garantáltan el tudom készíteni.

Elérkezettnek láttam, hogy közbeavatkozzak, és mentsem, ami menthető. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és azzal a lendülettel már a konyhában is teremtem.
- Na, add ide - nyújtottam a kezem a tálért, és Edward készségesen átnyújtotta.
- Anya, na végre! - örvendezett Leo.
- Tudsz időzíteni - mondta megkönnyebbülten Edward is.
Vigyorogva gondolkoztam el rajta, vajon mikor örültek utoljára ennyire, hogy hazatértem. Elképzeltem, mi lett volna, ha még fél órát távol maradok... Remélhetőleg eszükbe jutott volna, hogy pizzát rendeljenek, de ha Edward minden áron a főzőtudományát akarta villogtatni, akkor nem biztos. Én pedig Leo finnyás megjegyzéseire jöttem volna haza...
- Egy délután nem vagyok itthon, és ti máris teljesen elvesztek - jegyeztem meg elégedetten. - Valljátok be, nélkülözhetetlen vagyok.
- Nélkülözhetetlen vagy - vágta rá Leo, de nem állta meg, hogy ne piszkálódjon. - Egészen addig, amíg nem veszünk egy konyhai robotot.

Miután úgy ítélte meg, hogy a vacsorája az ő felügyelete nélkül is elkészül és ehető lesz, Leo elment leckét írni, mi pedig kettesben maradtunk Edwarddal. Felötlött bennem, hogy beszélnem kéne neki Oliviáról, de elhalasztottam, nem lenne elég időnk megvitatni a dolgot és Leo is túl közel van. Edward ellenőrizte, hogy Leo szokása szerint bezárkózott-e aztán odajött hozzám, és megcsókolt.
- Nélkülözhetetlen vagy - jelentette ki most Ő is.
- Hol a sálam? - kérdeztem vigyorogva.
Edward a homlokát ráncolta, és szinte láttam, ahogy felidézi a beszélgetésünket.
- Azt hittem, végül abban egyeztünk meg, hogy nem kötögetek - vallotta be végül.
- Én viszont tisztán emlékeszem, hogy azt mondtam, főzz vacsorát Leónak, és mivel az nem sikerült, gondoltam legalább egy sálat kötöttél nekem.
Edward elgondolkodva szemlélt, és végül remekül kivágta magát a helyzetből.
- Hát, nem sikerült, de ha olyasmire vágysz, ami... melegít és kényezteti a nyakadat, akkor tudok segíteni - mormolta, aztán lehajolt és csókolgatni kezdtem a nyakamat.
Azonnal az előző délután jutott az eszembe, aztán az, hogy Leo most itthon van, és nem kéne elrontanunk vele a dolgot most, hogy végre szóba állunk. Edward is így lehetett ezzel, mert lassan elhúzódott, adott egy utolsó csókot a számra, aztán elengedett.

A vacsora talán jobb hangulatban telt, mint az ide költözésünk óta valaha. Leo lelkesen mesélt a tóról, ahová a barátaival ment, meg arról, hogy Jake beleesett és lefröcskölte Oliviát. Örültem neki, hogy nevetve adja elő, hogy sopánkodott a lány. Nem volt felháborodva, hogy valaki ilyet tett a barátnőjével, és ez megnyugtatott. Látszott rajta, hogy nem veszi komolyan lányt, már csak azt nem értettem, hogy akkor egyáltalán miért van vele. Leo rengeteg dologban hasonlított az apjára, így például abban is, hogy szerette a kihívásokat, szívesen küzdött azért, amit meg akart szerezni. Akkor miért elégedett meg egy ilyen könnyen megszerezhető lánnyal, mit akar tőle? Egyedül ez volt, ami megijesztett...
Miután Leo aludni ment, el akartam mondani az egész Olivia-dolgot Edwardnak, de végül nem voltam rá képes. Holnap talán az egész napot együtt töltik, és biztos nem lenne jó hatással a hangulatra, ha Edward végig ezen rágódna. Nem volt túl könnyű ugyan, de sikerült magamba fojtanom az aggodalmamat, és egyelőre semmit sem mondtam Edwardnak a pletykákról. Majd holnap este megvitatjuk, végül is Leo addig úgysem fog találkozni Oliviával, nincs vész. Különben
sem úgy képzeltem, hogy leültetjük Leót, elmondom neki, mit hallottam, aztán megkérjük, hogy vessen véget a kapcsolatuknak és ő meg is teszi szó nélkül. Ha ilyesmit kérnénk, Leo csak azért is Oliviával maradna, és esetleg még valami butaságot csinálna. Ezt nagyon ügyesen kell megoldanunk és az ilyen dolgokban Edward a jó. Nem állhatunk Leo elé ilyen elvárásokkal, mert csak rosszul jöhetnénk ki belőle. Ráadásul Helen is megesketett, hogy csak akkor beszélek minderről Leónak, ha ő kéri. Persze már most annyit hazudtam Helennek, hogy egy esküszegés már nem is számítana...
Végül tartottam a szám, és amikor Edward megkérdezte mi nyugtalanít csak Helenről meséltem, hogy csalónak érzem magam, meg a kitalált barátomról, Chadről. Nem vagyok benne biztos, hogy nem jött rá, van még valami, de nem kérdezősködött, és nekem pillanatnyilag így is megfelelt.

Szombat reggel hagytuk Leót sokáig aludni, elég volt hét közben szenvedni az ébresztésével. Bár ami engem illet, fél tízkor már legszívesebben becsörtettem volna a szobájába, hogy kirángassam az ágyból, mert Edward kezdett az idegeimre menni, ami egyébként igazán ritka dolog. Nyolckor már felöltözve olvasgatott a nappaliban, öt percenként Leo szobája felé pillantva. Fél óra után letette a könyvet és megkérdezte segíthet-e valamit, de pechemre nem volt semmi munka. Így aztán leült hozzám a konyhában, és újabb fél órán át azt ecsetelte mennyire izgul és aggódik, hogy minden rendben menjen és rendeződjenek köztük a dolgok. Maximálisan együtt éreztem vele, én is reméltem, hogy kibékülnek, de ennek ellenére nem tudtam folyamatosan helyeselni és osztozni a kétségein, arra kellett koncentrálnom, hogy visszafogjam magam és ne beszéljek Oliviáról. Edward lassan észlelte, hogy csak hümmögök, vagy rájött, hogy a félelmei felsorolása nem segít, mindenesetre felállt, és körbe-körbe kezdett sétálgatni a szobában. Nem álltam meg, hogy ne mosolyogjak a helyzet komikumán - Edward volt az apa, aki közös programot szervezett a fiával, mégis rajta lett úrrá a gyermeki izgatottság.
- Talán kezdj el zongorázni - javasoltam. - Gyorsabban elmegy az idő és esetleg Leo is felkel rá.
- Jó ötlet!
Edward leült az zongorához, és finoman játszani kezdett. Behunyt szemmel élveztem a zenét, nagy szükségem volt a megnyugtató dallamokra, miután lassan másfél órája asszisztáltam Edward kínlódásához. Mikor pár perccel később felpillantottam, örömmel láttam, hogy az Ő arcán is szétárad a nyugalom.
A módszer végül bevált, és úgy a negyedik dal - Esme kedvence - közben Leo kitámolygott a szobájából. Kissé még álomittas volt, de legalább nem morgott, ami reggelente nagy csoda.

- Szépnyóreggel - motyogta Leo, miközben lezuttyant az asztalhoz.
Korainak láttam, hogy szóljak hozzá, úgysem fogná fel, így aztán csak jó étvágyat kívántam a reggelijéhez, és Edwardhoz léptem.
- Még elég kótyagos, ne várj tőle sokat - súgtam a fülébe.
- Majd egy hideg zuhany felébreszti. Ha még franciát is akar tanulni délután akkor lassan indulnunk kell - tervezgette.
Nem tudtam, hova indulnak és mire készülnek, valószínűleg tegnap megbeszélték, míg nem voltam otthon, de nem kérdezősködtem. Egyrészt, ez az ő napjuk, nem akartam beleszólni, másrészt kerültem minden alkalmat, ami lehetőséget adott volna a beszélgetésre.

Miután Leóban kellő mennyiségű tápanyag volt, és Edward finom megjegyzéseinek hála eljutott a tudatáig, hogy ma egy kínos kérdésektől mentes apa-fia nap van, hirtelen egészen felébredt. Edward megkért, hogy készítsek szendvicseket Leónak, és mire végeztem - csak ebédre kellettek, de a fiam étvágyát ismerve ötöt csináltam -, már Leo is elkészült. Egy itt-ott elszakadt farmert viselt, amit korábban a vadászatokon használt, és a kinyúlt kék pulcsiját. Habár nem volt kifejezetten hiú, biztos voltam benne, hogy nem öltözne ebbe a régi szerelésbe, ha emberek közé mennének. Felmarkolta a szendvicseket, adott egy gyors puszit, és már rohant is. Edward is követte a példáját, a kocsikulcsokkal a kezükben indultak lefelé a lépcsőn.
- Állj, állj, állj! - szóltam utánuk. A lépcső közepén torpantak meg. - Muszáj elvinnetek mindkét autót? Tudjátok, hogy vásárolni megyek!
Cinkosan egymásra néztek, aztán Edward bólintott.
- Muszáj, bocsi - mondta Leo. - Úgyis olyan erős vagy.
- De ha gyors vagy, kapj el minket - tette hozzá Edward, és kisgyerekek módjára kezdtek leszaladni a lépcsőn.
Kellett egy pillanat, hogy rájöjjek mit akart ezzel, de úgysem vettem volna el tőlük a kocsit. Ezért csak kényelmesen lekocogtam a lépcsőn, és a ház előtt állva integettem.

- Jó napot, Mrs Rhodes! - köszöntem hangosan a másodikon lakó, idős asszonynak. Lassan baktatott lefelé a lépcsőn. - Segíthetek valamit?
- Szervusz, kedvesem! - köszönt vissza barátságosan, de láttam rajta, hogy nem biztos benne, ki vagyok, pedig a múlt héten háromszor is összefutottunk, és mindannyiszor bemutatkoztam. - Csak sétálni megyek, elboldogulok. A korombeliek már nem sietnek annyira...
- Hát, akkor kellemes sétát, Mrs Rhodes! Viszlát! - köszöntem el. Megvártam míg leér a lépcsőn, és a lehető legnagyobb távolságot tartva kerültem meg. Tanultam a múltkori esetből, amikor elmentem mellette és megborzongott...
Tudtam, hogy rosszul hall, de a biztonság kedvéért lassítottam a lépteimen, és emberi tempóban mentem fel a lépcsőn. Edward megtehette, hogy villámgyorsan futkosott a lépcsőn, hiszen csak egy kicsit bele kellett hallgatni a lakók gondolataiba, és máris tudta, hogy senki sem fog épp akkor kilépni a lakásából, amikor ők elfutnak előtte. Én nem lehettem ilyen biztos, nem akartam kockáztatni.

A lakásba érve pakolódtam egy kicsit, és a hűtőben kotorászva összeállítottam a bevásárló listát. Mielőtt útnak indultam volna volt még egy feladatom, csak nehezen szántam rá magam. Percekig szemeztem az ajtóval, míg végül összeszorított fogakkal beléptem Leo szobájába. Bár éreztem egy halovány kísértést, hogy körülnézzek, a menekülés vágya nagyobb volt. A rendetlenség fokozatosan nőtt, mióta beköltöztünk, és ha a mai napot nem is rontom el neki, holnap rendet kell raknia. Első körben kinyitottam az ablakot, aztán villámgyorsan összeszedtem a szennyeseket, amik a szoba legkülönfélébb helyein hevertek. A kupacokban heverő kották, szétszórt újságok, és az asztalon uralkodó ceruzák, könyvek és kábelek alkotta káosz miatt többet egyelőre nem tehettem. Betettem mosni az első adagot, aztán fogtam a bevásárlólistát és a pénztárcám és útnak indultam.
Le kellett mondanom a tervemről, hogy csinos kiegészítőket vegyek a lakáshoz, mert akármilyen erős voltam, ahhoz autóra lett volna szükségem. Álmodozva gondoltam a gyönyörű, hófehér Mercedesemre, ami valósággal repített engem... Miért is csak nekem nincs autóm? Legalább egy helyes kis használt autót kaphattam volna... Terveztem, hogy visszalátogatok Dean kuckójába, ezúttal azért, hogy vegyek is valamit, hiszen csak néhány könyvet hoztam magammal a költözéskor. Remélhetőleg legalább Helennel újra elmegyünk oda, mert autó nélkül nem látok más esélyt...

A bevásárlással sokkal gyorsabban végeztem, mint szerettem volna, így hát szándékosan lassítottam a lépteimen, és minden kirakatba benéztem, hogy húzzam az időt. Nem tudtam mit csináljak majd otthon.
Hallottam, ahogy egy autó lassít, majd egy vadonatújnak tűnő, csillogó fekete BMW lefékezett előttem. Felismertem, Edward néhány nappal korábban csillogó szemekkel, ámulva járta körül, és azt találgatta kié lehetett. Akkor csak vállat vontam, pedig tudhattam volna... Ahogy most megláttam az autót, már beugrott Helen megjegyzése, hogy Jason szülei mennyire gazdagok, de Jason nem kér a luxusból, direkt olcsó, sőt olykor használt ruhákat vesz. Kivéve az autóját, mert abból csak a legjobbat fogadja el... Ahogy közelebb értem, az anyósülés melletti ablak zümmögve leereszkedett, és a kiszűrődő rémes zene biztosított, hogy valóban Jason ül az autóban.
- Bella! - hajolt át Jason, integetve. - Haza vigyelek?
Egy pillanatig eltöprengtem. Helen azt mondta, Jason már túl van rajtam, és a vinnyogó énekesnő is ezt mutatta. Ebben az esetben semmi akadálya, hogy elfogadjam a segítségét, sőt legalább belekezdhetek a tervembe megvalósításába!
- Ha nem nagy gond - mosolyogtam rá.
- Dehogy is! - már ki is ugrott az autóból, és gyorsan kivette a kezemből a szatyrokat. - Pattanj be!
Megköszöntem a segítséget, beszálltam, és közben figyeltem, ahogy nehézkesen bepakol a csomagtartóba. Szerencsére nem volt egy kifejezett izompacsirta, és volt benne annyi büszkeség, hogy nem panaszkodott a csomagom súlya miatt. Ezzel megspórolta nekem a magyarázkodást, hogyan bírtam el olyan könnyedén. Sajnos ugyanilyen jó érzékkel minden egyebet is megspórolt nekem. Akárhogy erőlködtem, akárhányszor említettem Helen nevét, mindig sikerült visszakanyarodnia szerelméhez, az út a házunkig pedig túl rövid volt, így nem volt túl sok lehetőségem. Ahelyett, hogy kiderítettem volna mit érez Helen iránt, csak Maya Mannasról tudtam meg rengeteg elvileg érdekes és fontos, azaz teljesen felesleges információt.

Otthon kipakoltam, de még rengeteg időm volt Edwardék érkezéséig, és nem találtam magamnak semmi elfoglaltságot. Odakint közben eleredt az eső, de csak felkaptam egy széldzsekit, aztán útnak indultam. Órákig sétálgattam a városban, és főleg Olivia történetén rágódtam. Betévedtem a város egyetlen könyvesboltjába, de messze nem volt olyan bő a kínálat, mint Deannél. Azért vettem egy-két könyvet, mert már valóságos elvonási tüneteim voltak. Az egyik már a borítójával megfogott, és hátulján lévő részlet is tetszett, míg a másikat csak a vicc kedvéért vettem meg, az ugyanis egy vámpíros könyv volt. Belelapoztam, és rögtön láttam, hogy tele van a szokásos klisékkel, ráadásul minden harmadik oldalon szerepelt a fokhagyma vagy a koporsó szó; rögtön tudtam, hogy remekül fogok rajta szórakozni.
Észre sem vettem mennyire elrepült az idő, csak amikor megláttam a ház előtt a két autót. Belépve szívmelengető látvány tárult a szemem elé. Edward a nappali közepén ült a szőnyegen, körülötte szótárak, füzetek és mellette hasalt Leo, a tankönyvét lapozgatva. Nem emlékeztem olyan esetre, amikor ilyen szorgos tanuláson kaptam volna őt. Segítséget pedig utoljára négy éve kért...

- Jól szórakoztatok? - kérdeztem, miután úgy ítéltem, nem zavarom meg vele őket túlságosan.
- Remekül - mosolygott rám Edward, és gyorsan megcsókolt. - És te merre jártál?
Átnyújtottam neki a könyveket, mindkettőbe belelapozott, a vámpírosnál felszisszent, aztán vigyorogva adta vissza.
- Amíg el voltunk betörők jártak a szobámban - újságolta Leo felpillantva egy táblázatból. - Elrabolták a szennyesem, és nyitva felejtették az ablakot.
- Ég áldja őket - feleltem, aztán Edwardhoz fordultam. - Hogy megy a tanulás?
- Leo borzasztó! - rázta a fejét. - Mindent elsőre megért! Ha egy icipicit tanulna néha, osztályelső lenne.
Leo erre csak mormolt valamit az orra alatt, amiből csak a tök gáz kifejezést értettem, de szemlátomást azért jólesett neki a dicséret.

A hálószobában olvastam, míg ők kint franciát tanultak, Edward remek tanár volt Leo pedig briliáns memóriával rendelkezett, szóval nagyon gördülékenyen ment nekik a dolog. Vacsorára Edward teljesen elégedett volt Leo tudásával, pedig Ő aztán tényleg maximalista... Valószínű, hogy Leónak eddig csak az ösztönzés és némi segítség hiányzott, máskülönben nem pótolhatott volna be ennyi anyagot egyetlen délután alatt. Az Olivia iránti ellenszenvem ugyan nem csökkent, de el kellett ismernem, hogy ezen a téren kifejezetten jó hatással van Leóra.
Vacsora közben elmesélték mivel töltötték a délelőttöt - nem mintha nem jöttem volna rá magamtól, de azért jó volt hallani a boldog élménybeszámolót. Két órát autóztak, míg megfelelő terepet találtak, ahol aztán autó versenyeztek, tönkre tettek három labdát focizás címén és beszélgettek.
Leo igazán kitett magáért, segített nekem mosogatni és megígérte, hogy másnap rendet rak a szobájában. Kissé zavartan, és némi megjátszott lazasággal megköszönte Edwardnak a segítséget, aztán visszavonult a szobájába. Amíg biztos nem voltam benne, hogy Leo mélyen alszik, addig a könyvet olvastam, mert az legalább elterelte a gondolataimat.

- Rendeződtek köztetek a dolgok? - kérdeztem halkan Edwardtól.
- Igen, jókat beszélgettünk, és minden a régiben van - bólintott boldog mosollyal. - És te kibököd végre?
Csodálkozva néztem rá, bár nem kellett volna meglepődnöm, mindig túl sokat hiszek magamról, és valójában egyáltalán nem tudok előtte titkot tartani, akármennyire is akarom.
- Van valami Leóval kapcsolatban, amit meg akarsz beszélni velem, de tegnap nem szántad rá magad, gondolom a mai nap sikere miatt.
Haboztam, de végül bólintottam aztán egyszerre kitört belőlem. Elmondtam mindent, amit Helen mesélt Oliviáról, plusz a saját véleményemet, és felsoroltam az összes aggályomat. Edward néma csendben hallgatta végig, láttam rajta, hogy mennyire figyel minden szavamra. Mikor a végére értem, hirtelen éles csend állt be, Edward hosszan gondolkozott, mielőtt megszólalt volna.
- Szóval röviden összefoglalva, Oliviának volt néhány zűrös ügye a múltban, és valószínű, hogy mostanra sem változott földre szállt angyallá. Leo pedig gyakorlatilag állandóan vele van - vázolta fel röviden, mire bólintottam. - És mik a lehetőségeink?

A kérdésen mindketten hosszan rágódtunk. Nem volt egyetlen olyan ötletem sem, ami a segítségünkre lett volna.
- Nincsenek. Ha bármilyen módon is foglalkozunk a témával, abból csak rosszul jöhetünk ki - mondtam ki végül én.
- Egyet kell értenem - helyeselt kelletlenül Ő. - Ha az egészet elmondjuk Leónak, nem fogja elhinni, hogy nem direkt kutakodtunk Olivia után, és talán a mondanivalónk sem érdekelné. Ha el is tiltjuk, az egész biztosan semmi jóhoz nem vezet. Ha pedig csak úgy eltiltjuk, vagy folyton keresztbe teszünk neki, de nem magyarázzuk meg... Kinézem belőle, hogy még feleségül is kérné. Csak, hogy megmutassa, nem mi döntünk...
- Akkor marad a hallgatás... És a reménykedés, hogy Olivia nem vetemedik újabb botrányokra. Főleg nem Leóval kapcsolatban.
- Az, hogy Leónak nem beszélünk róla, nem jelenti azt, hogy hagyjuk az egészet - ellenkezett Edward. - Csendben, a háttérből figyelni fogunk, és ha úgy látjuk, hogy baj lesz, még mindig közbeavatkozhatunk.
Felvetettünk még pár ötletet, de ez olyan téma volt, amit képtelenség úgy tálalni, hogy Leo jól reagáljon rá. Végül hát az óvatos megfigyelésnél maradtunk.

Továbbra is aggódtam Leóért, de sokat segített, hogy mindezt megoszthattam Edwarddal is, ráadásul azt is elmesélte, hogy a szombati beszélgetés érintette Oliviát, és azt vette ki Leo szavaiból, hogy ő sem veszi teljesen komolyan a lányt. Csak tudnám, akkor miért nem keres egy kedves, nyugis lányt, miért van pont Oliviával?
Leo bőven kipihente az előző nap megpróbáltatásait, és majdnem dél volt, mire felkelt. De, hogy az ő szavaival éljek, mi másra való a hétvége? A reggeli és a nem sokkal később elfogyasztott ebéd között Edwarddal újra átismételték a franciát, de szerencsére Leo nem felejtette semmi az éjjel. Délután aztán nem hagytam felsorolni a kifogásokat, kegyetlen módon takarításra ítéltem. Miután két óra hangos szenvedés mellett mindössze annyira jutott, hogy pár újságot odébb tett, úgy döntöttem, ideje segítenem. Ketten fél óra alatt végeztünk.
- Köszi - mondta Leo, miután a sok munkától fáradtan a kanapéra zöttyent. - Egyedül nem ment volna.
- Nocsak, nem is olyan rossz a tisztaság mániám? - kérdeztem vissza mosolyogva.
- Borzasztó, de legalább segítesz - visszakozott. - Te ebben, Apa meg a tanulásban, meg minden... Szóval tök tuti szülők vagytok mindketten, tényleg.
Nem feleltem semmit, egyfelől mert annyira meghatott ez a finom kis hála, másrészt mert nem voltam benne biztos, hogy igaz. Csak reméltem, hogy tényleg tuti szülők vagyunk, és jól döntöttünk, hogy nem mondunk el mindent...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2010.10.25. 19:56 Annika Nagyon jó!