Alice szemszöge:

Miután befejeztem az evést még hosszan elbeszélgettünk. Sőt még táncolni is felkért először nem értettem, hogy hogyan akar táncolni zene nélkül, de amint felálltam lágy dallamokat hallottam meg. Biztos voltam benne hogy Edward az, aki leült a zongora elé. Hosszasan táncoltunk, amit én nem bántam, mert legalább volt miért szorosan hozzá bújnom szerelmemhez. De hirtelen eltávolodott tőlem, majd csalódottságomat látva elmosolyodott, de ideges mosoly volt ez. Amit egyáltalán nem szoktam meg.
- Mi a baj? – kérdeztem.Semmi! Gyönyörű vagy!
- Köszönöm. – pirultam el egy egészen kicsit. De ekkor megfogta mindkét kezem majd fél térdre ereszkedett előttem. Én. én ez az, aminek látszik vagy rosszul gondolom? Fogalmazódott meg bennem a kérdés.
- Mary Alice Brandon. Megtisztelnél vele, hogy feleségül jössz hozzám? Ígérem öröké szeretni foglak, amíg csak élek és azután is. – nézet fel rám. JÉZUSOM! Ez tényleg az, aminek látszik. Ő most TÉNYLEG megkérte a kezemet! Eszméletlen. Jah de várjunk válaszolni is kéne. Hatalmas boldog mosolyra húztam a számat, hogy utána ki tudjam mondani életem legszebb két szavát.
- Igen, leszek! – erre ő is boldogan elmosolyodott idegességnek már nyomát sem láttam rajta. Felállt, hogy meg tudjon csókolni. Szenvedélyesen, szerelemmel csókolt, de még így is olyan puhán hogy azt hittem csak álmodom ezt az egészet.
Nem sokkal később már az erdőben sétáltunk, el akartam menni megint arra a helyre ahová az előző vacsoránk után mentünk, hogy „megünnepeljük” az eljegyzést.

Damien szemszöge:

Már harmadik éve hogy őket keresem. El sem tudom hinni, hogy még mindig nem adtam fel, hogy megtalálom őket. Pedig egyre nagyobb az esélye hogy tényleg csak legenda, szóbeszéd nem több. Hajjaj. Most épp egy Skóciában lévő Thurso nevű kisváros erdejében cirkálok. Megfogadtam magamnak, hogy ha itt sem találom meg őket, akkor feladom végre és lelépek, élem a magam gondtalan és magányos életét. Jah a kérdés csak az, hogy tényleg képes lennék rá? Jó kérdés.
Jó húsz perc múlva! Most már tényleg úgy érzem, minden reményemet elvesztetem. Hisz a jelek szerint itt sincsenek… de hé, várjunk csak ez… Igen ez határozottam vámpír szag. Istenem ad, hogy ne egy vándor legyen! Elindultam a szag forrása felé. Nem is voltak messze igen voltak ugyanis egy vámpír és egy másik. Ember talán? Hmm, nem ez egy félvér. Vajon ő lenne Renesmee? Nem hiszem, hiszen ezt mondák bronzbarna a haja és hosszú. De ennek a lánynak fekete és rövid. Akkor vajon ki lehet? A vámpír azonban minden kétséget kizárólag csak is Jasper Cullen lehet. Szóval még is csak léteznek. És végre megtaláltam őket.
- Ki vagy? És mit akarsz? – hoppá a nagy ámuldozás közepette elfelejtetem, hogy észrevehet. A lányt a háta mögé tolta és begörnyedt a tipikus támadó állásba. Ezek szerint ez a félvér lány a párja. Érdekes eddig úgy hallottam, hogy neki nincs párja.
- Békével jöttem Jasper Cullen. Nem kell tartanod tőlem. – emeltem fel a kezem és léptem ki a fák közül. Persze a feltartott kéz vámpíréknál nem nagy cucc, de mostanában annyit voltam emberek közt hogy rám ragadt. Enyje hogy leszek én így a nagy gonosz vámpír?
- Honnan tudod a nevem? És ki vagy? – húzta össze gyanakodva a szemét. De legalább idő közben felegyenesedet a támadó állásból gondolom megunta úgy görnyedezni.
- A nevem Damien és már nagyon sokat hallottam rólad és a családodról a Cullen családról. – mosolyodtam el. – Bár el kell ismernem rólad még nem hallottam, szép hölgy. – néztem rá a fekete hajú lányra. Mire az septiben elpirult csak ennyit tudtam kivenni, mert már állt is elébe a szőke vámpír. Ezek szerint tényleg a párja.
- Mit akarsz tőlünk?
- Békés céllal jöttem Carlisle Cullen – nal szeretnék beszélni.
- És még is miért akarsz beszélni vele?
- Az, ha nem gond magán ügy.
- De gond! – hepciáskodott. Nohát pedig úgy hallottam ő mindig megfontolt és nyugodt és erre tessék, mit tesz a szerelem?
- Jasper kérlek, nyugodj meg! – szólalt meg a lány, mielőtt én bármit mondhattam volna.
- Szia Damien. Örülök, hogy megismerhetlek. A nevem Alice. – nyújtotta felém a kezét. És még mielőtt a szőke bármit reagálhatott volna kezet ráztam Alice-szel.
- Én is örülök, hogy találkoztunk. Igazán szép és ritka neved van.
- Köszönöm. Miért keresed Carlisle-t?
- Egy üzenetet kell átadnom neki. A tartalmát nektek nem mondhatom el, de biztosíthatlak róla hogy békés céllal jöttem. Nincs semmilyen ártó szándékom.
- Abban biztos vagyok. Gyere, mutatjuk az utat. – ajánlkozott. Határozottan kedvelem Alice-t, és bár szerintem jó fej lehet Jasper is egyelőre nem úgy nézzünk ki, mint az örök barik első adása. Na, nem baj.
Ahhoz képes, hogy én úgy gondoltam, hogy az egész erdőt átkutattam, kb tízpercnyi futás után már meg is érkeztünk. Na, ennyit az alaposságomról, és én még csak fel sem hozhatom mentségként a szerelmet.
- Gyere be, lehet, hogy még nincs itthon Carlisle mert általában sokáig bent van kórházba, de ha nincs is itt nemsokára itt lesz. – mosolygott Alice. Miközben bementünk csak nem bírtam magamba tartani a kíváncsiságomat.
- Szóval akkor ő tényleg orvosként dolgozik?
- Igen! Sőt ő a legjobb!
- Hallottam róla, de soha nem hittem volna, hogy igaz. – ámuldoztam. Egy vámpír, aki orvos. Hát komolyan ez az év poénja. És én mégsem tudok rajta egy igazán jót röhögni. Pedig hogy szeretnék.
- Hát ez meg ki a fene? – morogtak már megint rám. Ezúttal egy bronzbarna hajú vámpír volt, de amúgy a tematika ugyan az csaj a háta mögé; pipa, támadóállás felvétele velem szembe; pipa, ótvar módon való kérdezése a származásomnak; pipa. Azta haladunk!
- Szia, Edward. A nevem Damien. – mutatkoztam be.
- Jasper ki a jó franc ez? És miért van itt? – tudakolta. Már épp közbe szóltam volna, hogy „hahó, az előbb mondtam, hogy Damien vagyok” de Alice megelőzött.
- Nyugodjál csak szépen le Edward! – csattant föl. Azta és én még védtelennek meg aranyosnak gondoltam. Ezek után még hatvanszor átgondolom, akarok az útjába kerülni. – Mint már ő is mondta nem „franc” hanem Damien. És Carlisle –jal szeretne beszélni. És ezt el is mondta volna, hogyha nem lennél akkora paré hogy közbe morogj, mint egy kibaszott veszet kutya. Az Isten szerelmére. Nem tudnál csak egyszer az életben normálisan viselkedni? – a végén már fogta a fejét. Szegény! Olyan kis elveszetnek, tűnik.
- Jó, Bocsánat. Nem akartalak felzaklatni. – ölelte át gyorsan.
- Remélem is. Igazán gondolhattad volna, hogy ha veszélyes, vagy valami, akkor nem hozzuk haza. Amúgy meg nem látnád a gondolatai közt, ha valami csúnya dolgot akarna csinálni? – szipogott Edward vállába.
- Nem sajnos nem hallom a gondolatait! – nézet most megint rá metszőn. Juj, ez a tekintett. Komolyan azt nem mondták, hogy az első találkozásra hozzak minimum három plusz tiszta alsót!
- Ne aggódj, ha nem látod, azzal csak te jársz jól. – vigyorogtam.
- Nohát! Megint találtál magadnak valakit, akinek nem hallod a gondolataid. Én a helyedben vigyáznék Bells. Nehogy lenyúlják a pasidat. – jött le nagy vigyorogva egy kétajtós szekrény méretű vámpír.
- Ha jól sejtem, Te csak is Emmett Cullen lehetsz! A falrengető humorod szinte már legendás.
- Jaj, kérlek! Légyszi ha lehetne, ha már egyszer a nagy semmiből egyszer csak előtűnsz, legalább ne növeld ennek az egoista baromnak még jobban az egóját. Már így is át kellett építenünk a házat, hogy beférjen! – ripakodott rám egy szőke cicababa. Anyám Ez tutti, hogy Rosalie.
- Szerbusz Rosalie. Te sem vagy más, mint milyennek mondanak!
- Kösz! Hé Esme vendégünk van! – mire előjött egy újabb vámpír. Oké, azt tudtam, hogy sokan vannak, de hogy ennyire.
- Ó kedvesem! Mi szél hozott erre. A nevem Esme.
- Örülök, hogy megismerhetlek az én nevem Damien. – mosolyogtam rá. – Carlisle-t keresem. – mondtam el már sokadjára.
- Oh, hát ő még a kórházban van. De nem rég telefonált, hogy egy fél óra, óra és jön. Szóval helyezd magad kényelembe addig.
- Köszönöm. – majd leültem egy kényelmes fehér bőrfotelba. A nappali nagyon nyitott volt tele üvegfelületekkel, egy egybe nyitott ebédlővel és az északi részen szinte majdnem közvetlen a lépcső mellett egy kisebb emelvényen állt egy fekete verseny zongora. Állati jól mutatott a nagy fehér falak közt.
- Am szóval Damien. Az én nevem Bella. Örvendek a találkozásnak. - Jött oda Edward párja hozzám félénken. Jah tényleg őt tökre ki is hagytam a sorból.
- Oh, persze ne haragudj! – ráztam vele kezet.
- Ugyan nincs semmi baj! – mosolyodott el.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Már jó pár éve kereslek, de csak most akadtam rátok. Őszintén már kezdtem azt hinni, hogy nem is léteztek csak egy legenda vagytok!
- Hát, mint láthatod, itt vagyunk minnyájan. És elhiheted, igaziak vagyunk. – mondta Alice miközben leült Bella mellé a kanapéra. Ezek után már a többiek is lemertek ülni.
- Most már elhiszem! De lehet, hogy rosszul számoltam de Renesmee Cullen –t én nem láttam sehol. – erre egyszerre szisszentek fel. Na, most jól rátapintottam a lényegre. Persze, ez az Damien végre kezdenének elfogadni erre te, rálépsz a tyúkszemükre. Hát őszinte gratuláció! Én nyertem meg idén is az év tuskója díjat. Hipp, hipp hurrá!
- Bocs, én nem akartam. Csak róla is hallottam. – próbáltam kimagyarázni. – öcsém néha tényleg tök jó lenne, ha bebírnám fogni!
- Ugyan semmi baj! Nem tudhattad! – próbált mosolyogni rám Bella. Hát mit ne mondjak nem igazán jött össze neki.
És épp mielőtt valami még nagyobb (már ha ez fizikailag még lehetséges) baromságot mondtam volna, haza érkezet Carlisle. Épp a legjobbkor. Hú.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2010.08.30. 15:42 Musafan Nahat, erdekes fazon ez a Damien. Nekem tetszik. Mondjuk uj szereplovel nem szamoltam, de jo fejezet lett, mondjuk pont a legerdekesebb resznel hagytad abba, de remelem minel hamarabb jon a kovetkezo fejezet. Remelem meg lesz Damien szemszog, mert nagyon tetszik a gondolkodasa.