Ültem a hatalmas nappaliban, és néztem a velem szemben ülő két csodaszép lényt. Az érzelmek hullámai átcsaptak a fejem fölött, és éreztem, hogy a sírás szinte megfojt. De nem akartam sírni, mert boldog voltam, hogy a múltam egy apró, de mégis jelentős darabja újra itt van. Az, hogy Levy és Pam eljött, megmagyarázhatatlan boldogsággal töltött el, amit nem akartam holmi gyerekes sírdogálással elrontani. Nem mertem megszólalni sem, mert féltem, hogy a hangom elcsuklik. Persze tudtam, hogy csendesen, egymást nézve sem maradhatunk. Ránéztem Evan-re, aki mindentudóan vigyorgott, majd felállt, és megszólalt.

- Magatokra hagylak titeket – mondta, és méltóságteljesen kivonult a szobából. Áruló. Az ember segítséget vár tőle, ő meg lelép. Mondhatom, szép.
- Lizzy – szólalt meg végül Levy. Felé kaptam a fejem, és szinte láthatóan remegni kezdtem.
- Ne légy már ennyire feszült – mosolyodott el Pam, és villámgyorsan mellettem termett, átkarolva hideg karjaival.
- Nem vagyok feszült – mondtam remegő hangon. Na tessék, ennyit arról, hogy erős maradok. Vettem egy nagy levegőt, és megpróbáltam mosolyogni, de szerintem csak egy szánalmas grimasz jelent meg az arcomon. – Hogy kerültetek ide? – kérdeztem végül, csak, hogy beszéljek. Nem ez volt az a kérdés, amit fel akartam tenni, de kezdetnek megteszi.
- Azt pontosan mi sem tudjuk – válaszolt Pam mosolyogva. – Mikor végre láttunk valamit, akkor már leszállt a repülő, és Evan betessékelt minket a kocsiba.
- Láttatok valamit? – értetlenkedtem meglepve.
- Olyan volt, mintha megvakultunk volna – bólogatott Levy, mire én mindent megértettem.
- Dominic – szűrtem ki a fogaim közt. – Nem akarta, hogy tudjátok, merre vagyok – ráztam meg a fejem. Értetlenség, és harag lett úrrá rajtam. Miért nem tudhatják, hogy hol vagyok?
- Ki az a Dominic? – szökött magasba Pam gyönyörűen ívelt szemöldöke.
- Ő a tanács feje – rántottam meg a vállam, mire még több kérdő pillantást kaptam. Vettem egy nagy levegőt, majd gyorsan elhadartam, hogy mi is történt velem az elmúlt két hét alatt. A tanácsot, a képességeket, a furcsa kapcsolatot a halhatatlanokkal. Mindent, ami hirtelen eszembe jutott.

Pam és Levy csendesen végighallgatta, némely résznél egymásra pislogtak, vagy épp felszisszentek, de megszólalni nem szólaltak meg. Végül rátértem arra, hogy már lassan egy hete nem ettem semmi értelmeset, mert egyszerűen nem marad meg bennem semmi.

- Pedig annyira éhes vagyok – mondtam végül lehangoltan.
- Nem kívánsz semmit? – kérdezte Levy, és ő is mellém ült. Most már két oldalról vett körül a hideg, de nem szóltam egy árva szót sem. Jó volt, hogy itt vannak, legalább ők. – Olvastam, hogy a terhes nők általában nagyon kívánósak – folytatta mosolyogva, mire én elvigyorodtam.
- Az én terhességem cseppet sem általános – mondtam szemrehányóan, mire Levy arcán egy halvány mosoly suhant át.
- Tudom – mondta végül. – Nem minden nap fogan meg egy vámpírbaba.
- Akkor ti hisztek nekem, igaz? – kérdeztem boldogan.
- Drágám, mi mindig is neked hittünk – ölelt szorosabban magához Pam.


Ha tudják, akkor biztos, hogy Emmett is tudja, és még sincs itt velem. Nem segít, amikor a legjobban szükségem lenne rá. Mérgesen magam elé meredtem, és éreztem, hogy most, már ha akarnám se tudnám visszatartani a könnyeimet, tehát szabad utat engedve nekik zokogni kezdtem. Nem szeret, soha nem is szeretett. Hiszen ha egy picit is jelentenék számára valamit, akkor itt lenne velem. Nekem is gyűlölnöm kéne őt, mert elküldött. Nem akar sem tőlem, sem pedig a gyermekétől semmit. Nem is kéne rá gondolnom, utálnom kéne, és haragudom rá. De ebből csak a harag jött össze, mert egyszerűen képtelen vagyok őt gyűlölni. Ő még mindig az életem szerelme, és ez nem fog megváltozni soha. Megbocsájtani nem fogok neki, még ha könyörögni is fog, mert ha most nem akar, akkor később se akarjon minket.

- Lizzy - állt fel Levy mellőlem. – Emmett még mindig…
- Hallod ezt? – vágott a férfi szavába Pam, mire mindketten kérdőn néztünk rá.
- Mit kéne halljak kedvesem? – kérdezet vissza Levy, mire Pam a gömbölyű pocakomra tette a tenyerét, pont oda, ahol az imént éreztem a pici rúgását.
- Két szívdobogást hallok – felelte Pam meghatott, rekedt hangon, mire én, ha lehetséges, még jobban elsápadtam.
- Ketten vannak? – kérdeztem elcsukló hangon, mire Pam felnevetett.
- Nem te buta – rázta a fejét még mindig kuncogva. – A tiedet, és a piciét. Az övé sokkal szaporább. Hallod, ugye? – nézett a párjára Pam, mire Levy egy pillanatig csak mereven nézett maga elé, majd egyszer csak ellágyultak az arcvonásai. Letérdelt elém, és ő is a pocakomra tette a hideg kezét.
- Milyen szabálytalan, és gyors – suttogta, mire én elmosolyodtam. Még meg sem született ez a kis csöppség, és máris meghódított mindenkit.
- Nagyon szeretem – a hangom nem volt hangosabb egy sóhajtásnál, de tudtam, hogy hallják.
- Visszatérve az előbbi témára – nézett fel rám Levy. – Nem kívánsz semmi különlegeset?
- Hm, még soha nem gondolkodtam ezen – mondtam elmélázva. – Mindig arra gondoltam, hogy megmaradjon bennem. De most, hogy mondod, steak-et kívánok. Jó véresen – vigyorodtam el végül, mert éreztem, hogy a babám hatalmasokat rúg, már csak a gondolatra is.
- Akkor irány a konyha – állt fel Pam is, majd hirtelen elbizonytalanodott. – Evan eszik rendes ételt? – kérdezte félénken, mire én felkuncogtam.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Evan valami rózsaszín lötty ezerféle változatát fogyasztja. Majd meglátjátok. - Fel akartam állni, de nem ment egykönnyen. Úgy éreztem, mintha száz kilós súly nehezedne rám. Segítségkérően pislogtam fel a két vámpírra, mire Levy azonnal a karjaiba kapott, és egy szempillantás alatt a konyhába száguldott velem. Féltem, hogy ez a gyorsaság megvisel, de pont az ellenkezője történt. Teljesen felfrissítet.
- Kérhetek valamit? – kérdeztem szégyenlősen.
- Bármit kérhetsz – felelték szinte egyszerre, mire én megint elmosolyodtam.
- Egyszer majd elvisztek futni? – kérdeztem lehajtott fejjel. – Úgy, mint… mint rég, a hátatokon. – A legnagyobb meglepetésemre Pam és Levy elnevették magunkat.
- Természetesen – felelte Levy, miközben kinyitotta a hűtőt. – Amit csak a kismama szeretne – kacsintott rám csibészesen.
- Persze csak az után, hogy sikerült egy kis életet beléd töltenünk – kontrázott rá Pam.
- Semmi nincs ebben a hűtőben – morgolódott Levy. – Hát nem ad neked enni ez a férfi? – kérdezte végül méltatlankodva.
- Mindig volt itthon étel – keltem Evan védelmére. – Csak mostanában… - nem fejeztem be a mondatot, mert Evan belépett a konyhába.
- Mit kerestek? – kérdezte körbenézve, mert Pam a szekrényeket, Levy pedig a hűtőt pakolta kifele.
- Ehetőt? – grimaszoltam, mire Evan elvigyorodott.
- Egy kis ambrosiát? – kérdezte azzal a kisfiús vigyorral, mire én is elmosolyodtam.
- Most kihagyom – feleltem kedvesen.
- Elmegyünk vásárolni – jelentette ki Levy, majd bizalmatlanul Evanre nézett.
- Addig mi megleszünk – mondtam gyorsan.

Pam és Levy elmentek, én pedig a pultra hajtottam a fejem. Nem akartam gondolkozni, mert tudtam, hogy csak sírnék. Megpróbáltam egyenletesen lélegezni, és legyűrni a keserű könnyeket. Egyszer csak megéreztem, hogy Evan a vállamra teszi a kezét. Felemeltem a fejemet, és megpillantottam az élénksárga szemeit. Nem akartam most, hogy használja a képességét. Nem akartam sírni. Nem hittem, hogy lehet annyi könnyem, amennyit az elmúlt hetekben hullattam. Megráztam a fejem, jelezve ezzel, hogy nem akarom, mire Evan csak a karjaiba kapott, és a szobámba vitt, majd az ágyra fektetett. Épp le akarta fejteni a kezeimet a nyakáról, amikor végre meg tudtam szólalni.

- Nem maradsz mellettem? – kérdeztem remegő hangon. – Csak feküdj mellém, és ölelj.

Ő nem szólt semmit, csak mellém feküdt, és szorosan átkarolt. Nekem semmi hátsó szándékom nem volt, csak oda akartam bújni valakihez. Viszont abban nem voltam biztos, hogy Evan nem e érti félre. Mocorogni kezdtem, és pár perc küzdelem után sikerült szembe fordulnom vele. Átszellemülten mosolyogott, amitől nekem is mosolyra húzódott a szám. Néztem a szép zöld szemeit, és egyszerűen nem tudtam kimondani azokat a szavakat, amiket akartam, mert féltem. Féltem attól, hogyha elmondom neki, hogy én soha nem fogom tudni viszonozni azt, amit ő érez irántam, akkor megharagszik. Nem akartam, hogy haragudjon rám, hisz szerettem én, mint egy barátot, vagy egy testvért, de többet nem éreztem iránta.

- Mond el, mi bánt kiscsillag – kérlelte bársonyos hangon. – Érzem, hogy valami nagyon nyomja a pici szíved – nem szerettem, amikor úgy beszélt velem, mint egy kisgyerekkel. De annyira ártatlanul tudott nézni, hogy akaratlanul is elmosolyodtam.
- Nincs semmi, csak… - kezdtem halkan, de nem tudtam befejezni a mondatot.
- Csak? – kérdezte Evan vigyorogva. Tudta jól, ha elkezdek valamit, akkor be is fejezem.
- Tudja, hogy az övé a baba, és még sincs mellettem – adtam ki magamból azt, ami a legjobban bántotta a szívem, ezzel elterelve a témát Evan érzelmeiről irántam.
- Meg sem érdemel téged az a pióca – mordult fel Evan. – Te egy olyan pasit érdemelsz, aki tiszta szívből szeret, és aki soha nem kételkedne benned. Egy olyan pasit… mint amilyen én vagyok – a végére vigyorgott, mint a tejbe tök. Azonban én ezen nem tudtam mosolyogni.
- Tudom, tudom, hogy nem kéne már rá gondolnom, tovább kéne lépnem – mormoltam magam elé meredve. – De nem megy. Egyszerűen nem tudom kitörölni őt sem a fejemből, sem pedig a szívemből.
- Idővel menni fog – ölelt újra magához. Percekig csak hallgattunk. Én az ő szívverését, ami jóval lassabb volt, mint egy átlagos emberé, és gondolom ő az enyémet. – Lizzy, emlékszel arra a játékra, amit akkor játszottunk, amikor nagyon unatkoztál?
- A „mond mindig az igazat” játék? – kérdeztem vissza, és felpislogtam rá. Evan csak bólintott.
- Nem mondtam igazat – vallotta be búbánó hangon. – Vagyis elferdítettem az igazságot – javította ki magát, egy halvány mosoly kíséretében.
- Tehát hazudtál – vezettem rá a lényegre én is mosolyogva.
- Csak egy kicsit – hajtotta le a fejét, mint egy rossz ötéves.
- Miben hazudtál nekem?
- Nem neked hazudtam, hanem annak a… Emmettnek – mondta végül. – Nem akarom, hogy többé közöd legyen hozzá, mert egy utolsó…
- Evan a lényeget – vágtam izgatottan a szavába. Minden érdekelt, ami vele kapcsolatos, még ha fájdalmas információkat is tudok meg.
- A lényeg, hogy azt mondtam, hogy nem akarod többé látni. Soha többé. – Úgy mondta ezeket a szavakat, mintha káromkodna, ami fájt is, de nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy fájdalmat okoz. Helyette nyeltem párat. A torkom kapart, és összeszorult, az agyam pedig lázasan valami válasz féle után kutatott.

Erre most mit válaszoljak? Halványlila gőzöm sincs, hogy mit tennék, ha újra látnám őt. Az érzelmeim annyira változékonyak mostanában, hogy magam sem tudom, hogy mi lenne a jó. Elfeledni őt, vagy… vagy nem is tudom, hogy mi a másik opció. Azt tudom csak, hogy szeretem őt, még mindig, de megbocsájtani nem fogok. Nem csak magam miatt, hanem a baba miatt sem. Ez a pici ártatlan lény nem tehet semmiről. Nem tehet róla, hogy megfogant, és arról sem, hogy az édesapja nem akarta őt. Tudtam, hogy válaszolnom kell valamit, hiszen Evan a válaszomat várva nézett, de egyszerűen nem jött ki szó a számon. Ekkor halkan kopogtak az ajtómon, Evan pedig azonnal ott termett, és mérgesen kivágta azt, én pedig nehézkesen felültem.

- Megjöttünk – mondta Pam rám mosolyogva. Evan, egyszerűen csak levegőnek nézve őt, elsétált mellette. – Nem jössz ki hozzánk, a konyhába?
- De, nagyon szívesen – mondtam, és elkezdtem lemászni az ágyról.
- Megengeded? – kérdezte kitárva a karjait, mire én csak mosolyogva bólintottam. Kiérve a konyhába enyhén sós illat csapta meg az orromat. Csábító és taszító volt egyben.
- Mi ez az illat? – kérdeztem az orromat ráncolva. Levy meglepve fordult felém. Pam letett, én pedig Levy mellé lépkedtem.
- Milyen illat? – kérdezte ő meglepve, mire én megint beleszimatoltam a levegőbe.
- Édes, mégis kesernyés. Annyira… annyira ismerős-ismeretlen illat – próbáltam meghatározni azt, amit érzek. Levy Pam-re nézett, aki szintén tanácstalanul megrántotta a vállát.
- Körbe tudod írni az illatot? – szólalt meg Evan, és közelebb jött.
- Olyan, mint a nedves só, és a rozsda keveréke – feleltem elgondolkodva. Tudtam, hogy ismerem ezt az illatot, de nem éreztem még soha ennyire intenzíven. Behunytam a szemem, és megpróbáltam koncentrálni arra az illatra.
- Lizzy – Levy megérintette a kezem. – Ez az, amit érzel? – ekkor még erősebben kezdtem érezni azt az illatot. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Levy a kezében tart egy hatalmas, vértől csöpögő marhaszeletet.
- Vér – mondtam diadalittasan, erre a babám olyan mocorgásba kezdett, hogy megszédültem.
- Lehetséges, hogy… - kezdte Pam, és Levy-re nézett.
- Elvégre egy fél vámpír növekszik benne – mondta ő mosolyogva.
- Nem gondoljátok komolyan – mordult fel Evan. Én még mindig nem értetem.
- Most mi van? – kérdeztem a fejemet rázva.
- Nem lehet, hogy a babád a vérre vágyik, ezért nem tudsz emberi ételt magadhoz venni? – kérdezte Pam lelkesen. Ekkor megértettem.
- Gondolod? – kérdeztem félve a választól. – Vért kéne innom?
- Ez képtelenség – ingerkedett Evan, és bosszúsan az asztalra csapott.
- Egy próbát megérne – rántottam meg végül a vállam. – Mi veszteni valóm van? Ha nem jó, akkor kijön – mosolyodtam el, mire Pam is felkuncogott.
- Igaza van – mondta végül Levy, és visszacsomagolta a véres húsdarabot.
- Akkor, ki öl le nekem egy macit? – vigyorodtam el, mire Evan mérgesen kicsörtetett a konyhából.

Levy elment, én pedig félelemmel övezett kíváncsisággal vártam, hogy vajon milyen hatással lesz rám a vér. Felkészültem a legrosszabbra, hisz ki tudja. Levy hamarosan vissza is tért, a kezében fém termosszal. Bizalmatlanul méregettem az üveget, mire Levy hangosan felkacagott.

- Ne félj, ezt a közeli hentestől vásároltam. Most nem volt idő vadászni, és ez még meleg. Marhavér.
- Nyami – fintorodtam el, mire mindketten nevetni kezdtek. Pam elővett egy poharat, Levy pedig kiöntött egy keveset.

Számhoz emeltem a poharat, majd belekortyoltam. Sós volt, és langyos. Vártam, hogy öklendezni kezdjek, de nem az történt. A torkom fellángolt, követelőzve, és fájdalmasan. Kiittam a poharat, majd Levy felé tartva megszólaltam.
- Még!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés