„Fejem öledbe ejtettem
Te egyetlen, aki hitt bennem
Ha megtorpantam
Orra buktam
A hitemet vesztettem”
(Ákos: Őszi tájkép)

(Edward szemszöge)

Bella úgy pattant fel Emmett mellől a kanapéról, mintha gombostűvel szúrták volna meg. Ha lehet, még sápadtabb lett, aranyszín szeme megcsillant és mellkasa szaporán mozgott fel és le. Pár percig hitetlenkedve nézett hol Rose-ra, hol pedig Alice-re, majd nagy nehezen kinyögte.
- Nem, nem és NEM! – A hangja minden egyes szóval egy oktávot csúszott felfelé. – Nektek teljesen elmentek otthonról!
A következő pillanatban aztán már csak egy elmosódott csíkot láttam, ami a kitörött ablakon keresztül egyenesen az erdőbe vezetett. Bella olyan szélsebesen távozott, hogy felkavarodott utána a földre hullott hó is.
- Hát, egészen, öhm… - krákogott zavartan Jasper. -… jól fogadta.
- Jah, frankón kiakadt – kuncogott Emmett. – Amúgy nem értem, mit hisztizik, hiszen nem látna semmi olyat, amit már az öcsikénknek köszönhetően nem tanulmányozott alaposabban! Sőt, még kevesebbet is…
- Emmett, szerintem, ha nem akarod, hogy Bella vagy Edward szétrúgja a seggedet, most fogd be! – mondta Rosalie.
- Kösz, Rose, de ez semmit nem változtat azon a tényen, hogy baromra felhúztátok őt, és most mehetek utána, nehogy valami baromságot csináljon – sóhajtottam és átléptem az üresen tátongó ablakkereten.
- Most már legalább tudod, hogy milyen érzés, amikor mi kuncsorgunk a csajok után! – kiabált utánam Emmett, de csak legyintettem.
Bella lábnyomai jól kivehetőek voltak a havon, így nekem csak követnem kellett azokat. Természetesen az erdő legsűrűbb és legelhagyatottabb része felé tartottak, ami tökéletesen passzolt kedvesem feldúlt lelkiállapotához. Ha bántotta valami, mindig a magányt és a csendet kereste.
Kelet felé haladva a nyomok egyre mélyültek, amiből arra következtethettem, hogy lassított, majd sétálva tette meg a rá következő távot. Én is így cselekedtem és halkan osontam tovább. Nem hiányzott, hogy még előlem is meglépjen.
Pár száz métert követően azonban nyugtalanító dologra lettem figyelmes. Az egyik oldalcsapásról egy másik lábnyom csatlakozott Belláéhoz, és ez megrémített. Nem suhanhattam, hiszen nem tudtam, hol érnek véget a nyomok és megijeszteni sem akartam senkit sem, ezért csak megszaporáztam a lépteimet.
Az agyam már a lehető legborzalmasabb képeket vetítette a szemem elé, mely szerint Bella összeakadt egy nomád vámpírral vagy Macario jött vissza, hogy magával csábítsa kedvesemet. Pár másodperccel később megtorpantam, mert a szél egy beszélgetés hangfoszlányait sodorta felém.
- Bella, csak beszélni szeretnék veled! – hallottam meg Tanya hangját.
Közelebb lopództam hozzájuk, de csak annyira, hogy ők ne tudjanak rólam, de én mindent halljak. Az egyik legerkölcstelenebb dolog kihallgatni mások magánbeszélgetését, de az erkölcseimet már régen magam mögött tudtam, mint ahogyan a lelkemmel kapcsolatos dolgokat is.
- Minek? Hogy most az én fejemet próbált meg teletömni mindenféle hülyeséggel? – kérdezte élesen szerelmem.
- Azt hiszem, egy létezésre megtanultam, hogy nem érdemes veled ujjat húzni – motyogta Tanya, és szavainak őszinteségét gondolatai is alátámasztották.
- Sajnálom, hogy ilyen kemény lecke árán kellett ezt megtanulnod – mondta Bella.
- Nem, én sajnálom, hogy nem vettem észre az első percben azt a nyilvánvaló tényt, hogy titeket Edwarddal a sors is egymásnak teremtett – suttogta az eperszőke lány.
- Nem tehetsz róla, hiszen nekünk is kellett egy kis idő, mire rájöttünk, hogy szeretjük egymást. – Tanya gondolatain keresztül láttam, hogy Bella finoman elmosolyodott.
- Igen, de én miután felfogtam, hogy erősebb szálak kötnek össze titeket, egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy Edward téged választott. Hogy téged akart, azok után, hogy… - Itt elakadt és Bellának nem kellett gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy tudja, mit nem mondott ki Tanya.
Az egész testem megmerevedett és a fa aprót reccsent, ahogyan hátizmaim megfeszültek. Egy őrült pillanatig azt hittem, hogy lebuktam, de aztán a beszélgetés zavartalanul folytatódott tovább.
- …lefeküdtetek – mondta ki Bella egyszerűen.
Tanya nagyot sóhajtott.
- Nem zavar? – kérdezte és hangjában őszinte kíváncsiság bujkált. – Mármint úgy értem, hogy nem…
- Hogy nem vagyok-e féltékeny? – kérdezte Bella.
Tanya biccenthetett, mert kedvesem folytatta.
- Egyedül az bántott, hogy nem mondta el. Tudod, kezdettől fogva megbíztam Edwardban, és azt hittem, hogy ez a bizalom kölcsönös. Aztán történt pár dolog és kicsit megkavarodott minden. Na, meg persze nem várhatja el tőle senki sem, hogy közel száz éven keresztül otthon üljön és malmozzon. És azt mondják, hogy tapasztaltabb pasikkal érdemes kezdeni – kacsintott, én meg nem kicsit kaptam agyvérzést.
- Nem sok nő lenne képes megbocsátani ennyi mindent – vetette közbe Tanya és mintha csak az én féltett gondolatomat mondta volna ki.
- A szerelem őrült dolgokra készteti az embert és nem mindig gondolkozunk reálisan – mondta Bella és telt ajkain édes mosoly játszott. – Ilyen például az is, amikor alattomosan kihallgatjuk mások beszélgetését. Nincs igazam, Edward?
Sziszegve fújtam ki a bennrekedt levegőt és ellöktem magam a fától. Kiléptem a takarásból, mire Tanya rögtön felém kapta a tekintetét, de Bella csak az orra alatt mosolygott. Én pedig abban a pillanatban rájöttem, hogy végig tudta! Tudta, hogy itt vagyok, tudta, hogy kihallgatom őket és mégis hagyta! De miért?
Sejtettem, hogy erre a kérdésemre nem egyhamar kapom meg a választ, mert előtte még túl kell élnem a lányok bosszúját. Sóhajtva álltam meg Bella mellett és karjaimat ösztönösen a derekára fontam. Nem bontakozott ki az ölelésemből, ami jó jel volt. Egyelőre…
- Tanya – biccentettem oda neki, és ő csak óvatosan fogadta a köszöntésemet.
- Tanyával éppen arról beszélgettünk, hogy… - kezdte volna Bella, de közbevágtam, ami nem volt szokásom.
- … hogy mennyire piszkosul mázlista vagyok, hogy ennyi baromságom után is megbocsátottál nekem, és szeretsz – mosolyogtam rá gyengéden, és cserébe én is egy mosolyt kaptam. – Igen, hallottam.
- Én tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy arról beszélgettünk, milyen nehezen jöttünk rá, hogy szeretjük egymást, de a te verziód jobban tetszik. – A mondat végén egy könnyű csókot lehelt az ajkaimra, ami nem tett jót a „lelkivilágomnak”.
Azon voltam, hogy közelebb húzzam magamhoz, és megmutassam, milyen is az igazán különleges csók, amikor Tanya halkan megköszörülte a torkát, Bella pedig kuncogva tolta el a fejemet az övétől.
- Bocs – szabadkozott szerelmem. – Tudod, a közelemben nem bír magával!
- Na! – hördültem fel, de Tanya csak jóízűen felkacagott.
- Örülök, hogy végül mégsem sikerült egymásnak ugrasztanom benneteket, mert tényleg nagyon jó hatással vagytok a másikra – mosolyogta. – És látom, hogy tiszta szívből szeretitek egymást, ami csak kevés embernek adatik meg.
- Igen, de ez még nem jelenti azt, hogy nem fogom megfojtani a testvéreivel együtt, ha el mernek rángatni arra a leánybúcsúra – nézett rám Bella szúrós szemekkel.
- Hé, azt ne akard rám verni! – emeltem fel automatikusan a kezemet. – Az a csajok ötlete, és nem az enyém!
Bella csípőre tette a kezét és dühösen meredt rám.
- De azért tiltakozhatnál egy picit, ugyanis tudtommal a barátnőd vagyok, és mint a barátomnak, kötelességed lenne féltékenynek lenni, hogy egy rakat Chippendale-fiú közé akarnak betuszkolni!
- Szerinted nem borít ki már a tudat is? – kérdeztem vissza, és a hangom erősebbre sikerült, mint szerettem volna. – Szerinted nem mardos a féltékenység, ha csak rá gondolok?
Tanya ismét megköszörülte a torkát, mire mindketten felé kaptuk a fejünket.
- Srácok, nem akarok beleszólni, de erre van egy tökéletes megoldás – mondta és már somolygott is.
Tanya elméje sokkal előrébb járt, mint a szája, így én már akkor felnevettem, amikor ő még bele sem kezdett a magyarázatba.
- Hé, engem nem ér kihagyni! – csattant fel Bella durcásan.
- Nyugi, ez tetszeni fog neked is! – válaszoltam és csókot nyomtam a homlokára. – Csak figyelj oda Tanyára, és minden rendben lesz!
- Na, szóval, a következő a helyzet… - mondta Tanya és már bele is melegedtek szerelmemmel az ördögibbnél ördögibb terv kivitelezésének előkészítésébe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés