A feketeség ellepte az érzékszerveimet. Nem láttam a külvilág villanásait, nem éreztem az illatokat, s nem hallottam gyilkosom sátáni kacaját. Minden nyugalomba burkolózott, a testemben mégis háború dúlt. Szívem dobbanásai meg voltak számlálva. A nyakamon átfutó forró láva gyorsan terjedt tovább, feltérképezve testem minden zugát. Ereimbe szivárgott a méreg, s kínomban némán imádkoztam a nagyszerű halálért. De az még váratott magára. Előbb vissza akarta adni jussát, amit megérdemeltem bűnös életemért. Amiért vámpírok szövetségesei lettem, és beleszerettem egyikükbe tiszta szívemből. Most pedig elválaszt örökre tőle a halál, de előtte a sors még megleckéztet. A tanulás folyamata fontos a léleknek, hisz így képes következtetést levonni a következő életemre, már ha lesz egyáltalán olyanom. Ki tudja? Én hittem benne, hogy ezen a földön mindennek van lelke, ami így vagy úgy, de mozog. S bár a vámpírok nem hisznek benne, én titkon mégis érzem, mert ez nem lehet másképp. Az emberek többségénél rendesebbek, a jóindulat mindegyikükben megtalálható – nyilallt belém egy újabb dózisnyi fájdalomadag. Mikor ér már ez az egész véget? Meddig kell a lelkemnek itt bűnhődnie? Vagy talán itt rohadok meg a pokol martalékaiban, amíg a lelkem semmissé válik? Egyben viszont reménykedtem, ha már a saját létezésemet elfuseráltam. Bíztam benne, hogy a szüleimnek nem kellett ezt átélniük, szenvedniük a halál kapujában állva. Nekik egyből nyitva állt a mennyek bejárata. Velük ellentétben nekem sok vétség volt a számlámra írva. A nagyim életét megkeserítettem, vérfarkas baráttal nyomultam, Edwardot megcsaltam – hasogatott a szívem. Ez már másfajta szenvedés volt, a testem lángolásától is pocsékabb. Mert ez egyenesen a szívem központjába fúródott és ott keresett vigaszt. Felelevenedett előttem az első találkozásunk, az első közös óránk, az autóbaleset, a rétünkön lopott csókunk, az igazság, hogy ő nem ember. A képkockák rendíthetetlenül váltakoztak, míg nem megakadt egynél. A réten feküdtünk, jobban mondva én feküdtem Edward pedig hozzám simult márványtestével. Az alkarján próbált megtámaszkodni, míg én kitartóan ostromoltam az ajkait falva. Az a pillanat olyan idilli volt, ahogy összefonódtak végtagjaink és utat engedtünk vágyainknak. Na, jó, igazából csak én, mert Edward féltett magától. Mindig azt mondta, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ellazuljon mellettem, különben bántódásom esne. De engem ez sosem érdekelt. S bár lehet letértem a számomra kijelölt, kényelmes útvonalról, mégsem bántam meg egy másodpercig sem. Mert mi értelme a könnyebb utat választani, ha azon soha nem lehetnék boldog?! Nem dobogna a szívem őrült iramban a szerelmemet meglátva. Nélküle hiábavaló, elpocsékolt lett volna az életem. Csak legyen vége ennek az egésznek. Amikor anno a pokolra gondoltam, nem így képzeltem el az egészet. Nem hittem volna, hogy szó szerint égni fog a testem, és a lelkemben megmaradt jóságot egy idő után kiszipolyozza az ördög, mert a pokolban ez nem megengedett viselkedési forma. Az ide kerülők érzéketlen, gonosz lények. A Megújulás rám várt, az ajtón kopogtatott. Éreztem már nincs visszaút! A testemen tömény savként vágtatott végig az egyre növekvő, folyammá duzzadó fájdalom. A torkomat is elöntötte, a tüdőmet ellepve, de a határaimat feszegetve csikartam ki magamból a segélykiáltásokat. Reménykedtem valaki meghallja és segít rajtam. Megöl, elpusztít, a földdel tesz egyenlővé. Még ha nem is hallottam az ajkaimat elhagyó szavakat, rendíthetetlenül, megállás nélkül folytattam. Utáltam kimutatni a gyengeségemet, de ennél százszorta jobban gyűlöltem a szívemen átcikázó érzést. Ha a kezdeti lángolást fájdalmasnak, elviselhetetlennek neveztem, hát ez felért az egymás utáni, sorozatos meghalással. Mintha a tíz csapást akarnák rajtam elvégezni, és ez az utolsó, a leggyötrelmesebb.

A remegéshullámok egyre erősödtek, a fájdalomtól dobáltam magam. A körmeim valami puhába martak. Úgy hatoltam át a lágy anyagon, ahogy Tanya agyarai áttépték a nyakamat borító bőrt. Erőlködnöm sem kellett, és már el is értem fekvőhelyem szélét. Vadul eresztettem bele a körmeimet, hogy megtámaszkodjak benne rángásaim hevessége miatt. Ekkor két langyos kéz a csípőmre fonódott és lágyan simított végig a bordáimon, másodpercekre csillapítva a bennem bugyogó lávát. Könyörögtem neki, hogy öljön meg. Ilyen kínokat még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. Ám rimánkodásom nem hatotta meg, süket fülekre talált. A kezek lecsúsztak az oldalamról, így ismét magamra maradtam egyedül a sötétségben.

A kígyózó fájdalom időközben mindinkább erősödött, ha bár ez csaknem képtelenségnek tűnt. Ki tudja mióta fekhettem itt a halálomat kívánva. Miért nem segített az előbbi alak? Talán ő maga volt az ördög és megtiszteltetésnek vehettem, amiért személyesen eljött hozzám a kínlódásomat szemrevételezni. Sok időm nem maradt ezen tűnődni, mert a mellkasom hullámzott a szívem őrült iramától. A hátam egyre gyakrabban feszült ívbe, mintha így eleresztené a bennem táncoló tűznyalábokat a szabadba, messze tőlem. De ez csak a képzeletem szüleménye volt, mert az égés nem csillapodott, sőt, egyre nagyobb erővel feszítette mellkasomat. Mintha a szívem lett volna a ventillátor, a mágnes, ami hergelte a tűzet. Minél inkább az oltására fókuszáltam, annál nagyobb erővel korbácsolta és hevítette a testemet. A saját máglyámat ágyaztam meg akaratlanul.

- Gratulálok Isabella, ezt megint csak elintézted! – szidtam meg magam gondolatban. Szívdobbanásom gyorsasága egyre nagyobb magasságba hágott, ki akart törni a felszínre, akár egy aktív tűzhányó, aki városokat dönt romba és a halott testeket hamuval borítja be. Ebben az esetben a szívem volt az epicentrum, a magma, ahonnan az egész elindult és harcolt a kitörésért. Az epilepsziás rohamnak tűnő rázkódás a testemet elsöprő erővel kínozta, mintha én egy bábu lennék és nála lenne a madzag, amivel kénye-kedve szerint irányíthat. Fel-le, fel-le, fel-le – számláltam az öt másodperc alatt végbement változást. Partra vetett halként vergődtem az ágyon, az oxigénem már percekkel ezelőtt elfogyott és csak a jó ég tudta, hogy nem ájultam el, vagy fulladtam meg. A testemben dúló csata virágkorát élte, és nem úgy tűnt, hogy valaha is véget érne a roham. Mintha csak erre a ki nem mondott kijelentésemre várt volna, a szívem a lehető legapróbbra összehúzódott, majd kitágult egy erőteljes dobbanás kíséretében. Aztán csend lett, nem hallottam többet a szívem robaját. A rendszertelen légvételeimet viszont annál inkább érzékeltem, ahogy azt is, hogy véget ért a kínlódás. Nem lángolt a torkomon kívül semmi más. Most mégis mitől lett minden ilyen hangos? Ennyire elszoktam volna a hallástól? Tőlem alig pár méterre egy forrás csobogott, kicsivel távolabb egy autó hangját hallottam, a vezető szíve rendszertelenül vert a stressztől. Várjunk csak, én honnan tudom mindezt? És mégis mi ez az édes illat? A pokolban ezek megszokottak? – nyitottam fel kíváncsian a szemeimet, hogy lerántsam a leplet a titokról. A befolyó fényességtől elsőnek hunyorognom kellett, majd két pislogással később kitisztult előttem minden. A fények nem a megszokottak voltak, valahogy vegyült hozzá még egy plusz szín.

- Bella – suttogta egy ismerős hang, amitől összerezzentem. Nem! Az lehetetlen, ő nem kerülhetett ide. A karját felém lendítette, de én ezt nem akartam. Nem hittem el a saját szememnek az elém táruló látványt. A pillanatnyi traumától tudatlanul löktem el magamtól a szeretett testet, és ezzel egy időben leestem a máglyámról. Fogalmam sem volt róla mégis mit teszek, az ösztöneim maguktól diktálták a mozdulatokat. Esélye sem volt korrigálni a zuhanást, a hatalmas üvegablakon keresztül kirepült, rám szegezett, fájdalmas tekintettel. Hitetlenül a kezeimre szegeztem pillantásom. Nem értettem mi történik velem. A kezeimet élesebben láttam, mint valaha, a gyöngyházfény megrészegítette a szemeimet. Pár porszemcse megtelepedett az ujjaimon és gyengéden körülvette. Alig egy másodpercig gyönyörködtem ezen, mert a következő egytizedben egy forró test nyomódott nekem. A meglepettségtől mély morgás hagyta el ajkaimat. Hasonlított egy puma vad hörgéséhez, mikor az ellenfeleit akarja megijeszteni. A támadómat viszont nem érdekelte, akárhogyan morogtam, vagy rugdostam. Erősen leszorított, így a képességemet ismét bevetettem, de most már készakarva. A falnak csapódott, ami megrepedt, majdhogynem ledőlt az erős testtől. A sarokba szorultam és lecsúsztam a padlóra. Annyira nem értettem semmit, össze voltam zavarodva és megdöbbentem magamtól. Ezt mégis hogy tehettem? Az elmém ködbe burkolózott a dühtől, de a mozdulatlanságban egyre tisztábban láttam. Edwardot kilöktem az ablakon, Jasper pedig gyorsan közbeavatkozott, mielőtt mást is bántanék. Mikor feltekintettem a földről, velem szemben hat szempár állt összezavarodott, bánatos tekintettel. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt a rombolást én okoztam a képességem elszabadulásával. Hiszen nekem nincs is ekkora erőm! Egyáltalán hogy kerültem ide, mit tettek velem és a legfőbb kérdés: Edwarddal mi történt? – kezdtem el szaporán venni a levegőt, aminek következtében a légcsövem kaparni kezdett.

- Nyugalom Bella, higgadj le – lépett közelebb Jasper a kezeit feltartva, én pedig még jobban hozzápasszíroztam magam a falhoz. Jasper háta mögött Emmett közeledett felém, ő játszotta a hátvéd szerepét, hogy a családját megvédje. A bűntudatom orbitálisan megnőtt a másodpercek múlásával. Képes voltam bántani őket. – Minden rendben lesz, csak ne idegesítsd fel magad – guggolt le elém. Már éppen közbeszóltam volna, hogy egy nagy fenét, itt semmi sincs rendben, mikor a légáramlat a legcsábítóbb illatot fújta az orrjáratomba. Az aromája vetekedett a napfénnyel. Édes volt és finom, beleőrültem, hogy nem kóstolhatom meg. De tartottam magam az elhatározásomhoz, a földön maradtam továbbra is lehunyt szemekkel. Egyszerűen képtelen voltam még több szenvedést okozni neki.

- Bella, tudom, hogy ez zavaros… - kezdte meggyőző hangon, és nálam itt szakadt el a vékony cérna. Muszáj volt a babonázó szemekbe belenéznem. Az arcán félelem és feszültség bujkált. Hát ezt értem el nála, már is fél tőlem.

- Hogy érzed magad? – sétált át a védővonalon óvatosan Carlisle. Nyomon követtem minden egyes rezzenését, majd visszatértem Edward arcára. A tekintetébe nem volt merszem újra elsüllyedni, de az állát, a száját és minden egyes milliméterét az emlékezetembe véstem. Az éles látásomnak köszönhetően a Jacob okozta seb is kirajzolódott előttem. Bár nem látszott olyan erőteljesen, mégis meglepett, hiszen azt hittem már régen eltűnt róla.

- Mi történik velem? – leheltem kérdőn Carlisle szemeibe fúrva magam. A hangom megmagyarázatlan módon máshogy hangzott. Sokkal selymesebb volt, úgy csilingelt, mint egy csengettyű.  

- Ezek szerint nem hallottad a történetünket, amíg… aludtál – formálta át az utolsó szót. Felvont szemöldökkel néztem rá. Ez nem lehetett egy álom, az nem fáj ennyire. – Tanya megharapott és megkezdődött az átváltozásod. Már nem tudtuk megállítani…

- A mivé változásom? – rándult össze a gyomrom az arcokon végigfutva. Már nem bírtam tartani az iramot, az elmém túl zavart volt hozzá. Nem tudtam mi az álom, és mi a valóság. Kétségbeesetten kapcsolódtam össze Edward tekintetével, az ő szájából kellett hallanom, hogy elhiggyem.

- Vámpírrá – ejtette ki megrándult arccal, a szemeit lesütve.

- Tessék? – lobbant fel a jól ismert érzés bensőmben. Jasper a hangulatváltozásomat észlelve nyugtató hullámokat küldött felém, így valamelyest képes voltam a hisztérikus felemet elnyomni. – Én… - kezdtem bele, de torkomra forrt a szó a saját hangomat meghallva. Azt akartam mondani, hogy én nem lehetek vámpír, de a csilingelő hang alátámasztotta a többiek igazát. Mégis milyen más oka lehetne annak, hogy már szinte éneklek? – Tanya? – futkosott a hideg rajtam, amint kezdtek az emlékképek megjelenni előttem. Alig határoztam el, hogy a nyakamhoz érintem a kezem, már körül is fogtam. Az ujjaim kíváncsian fonódtak a torkom köré, és a harapást keresték. Két apró mélyedést sikerült elkülönítenem. A bőröm ott sokkal érdesebb volt… és vastagabb.

- A Denali-klán hazavitte, nem kell félned. Többé már nem a család barátja, ha mégis ide tévedne, akkor az életétől is búcsúzhat, nem csak tőlünk – beszélt Edward fagyosan, a földet vizslatva.

- Sajnálom – a példáját követve a parkettát és falat mustráltam, a lényeg az volt, hogy mindegyikük tekintetétől távol maradjak.

- Te sajnálod? Hiszen ő támadott rád – éreztem meg Edward rám szegeződő tekintetét, amitől emberi életemben mindig elpirultam, de így vámpírként csak a kellemetlen bizsergés jutott.

- Én azt sajnálom, hogy ezt tettem – mutattam körbe a szobán még mindig a sarokban ácsorogva. – És hogy bántottalak titeket – suttogtam elkeseredetten, a karjaimat mellkasom köré csavarva.

- Semmi baj Bella, nyugodj meg – ölelt át koboldra hasonlító barátnőm, én pedig szorosan hozzábújtam. Kellett valaki, akiben megkapaszkodhattam.

- Alice – vágott közbe Jasper dühösen. Látszott rajta, hogy félti tőlem a feleségét.

- Bella nem fog bántani senkit. Félreértés volt az egész. Ugye, Bella? – nézett bele bizalmasan a szemeimbe.

- Igen – bólintott lassan, hogy még véletlenül se idegesítsem tovább a Jasperben munkálkodó feszültséget. Már így is túl engedékeny volt velem, hiszen még új vagyok a vámpírok körében, és nagyon nem is értettem, hogy mi lesz a következő lépés, amit meg kell tennem. Csak azt tudtam, hogy a torkom eszméletlenül ég, ezért is kapargattam a körmömmel megállás nélkül.

- Valaki éhesnek tűnik – kacagott fel Alice és vele együtt nevettek a többiek is. A szobában most először lehetett felfedezni a feszültségen kívül valami mást, a megnyugvást. Felszabadítónak tűnt ez a kis nevetés a borús hangulat után, csak én álltam értetlenül a nyakamat szorítva.

- Éhes? Úgy értitek…? – nyúlt meg az arcom a csodálkozástól.

- Nem olyan nehéz, ez a vámpíroknál ösztönös – kezdett Alice nyugtatni koboldos varázsával. Többé-kevésbé sikerült is neki.

- Nem is tudom, talán jobb lenne máskor – próbáltam az időt húzni, de Edward átlátott rajtam.

- Jasper megőrül a közeledben, ha még órákig ilyen intenzíven érez téged. Hagyj neki egy kis pihenőt – kérlelt lágyan, és közelebb lépdelt, fél méterre megállva tőlem. Egyik kezét felém nyújtotta, képtelen voltam neki ellenállni. Lassan belecsúsztattam az elém tartott tenyérbe a kezemet. Amint összeért a bőrünk, elektromos szikrák hada pattogott közöttünk. Nem csak kívül, belül is ugyan olyan intenzíven éreztem a súrlódó erőt, ami Edwardhoz vonzott. Megremegtem az elképesztő érzéstől, mintha haza érkeztem volna. Haza Edwardhoz. Mosolyán látszott, hogy ő is érzi a bizsergést.

- Sok sikert a vadászathoz, remélhetőleg vámpírként ügyesebb leszel. Szívesen megnéznélek akció közben, biztos muris lenne – brummogott Emmett, amíg Rosalie tarkón nem vágta és a fülénél fogva a szobájuk felé nem húzta.

- Na, menjünk te vadszamár.

- De hát cica, ezt miért… - követte Rose-t pincsikutyaként, amitől nevetnem kellett.

- Indulhatunk? – szakította meg Edward a merengésemet. Bólintva vissza fordultam arcához, de ott lemerevedtem. Újabb szélrohamként süvített át rajtam a csiklandós érzés, aminek nem bírtam ellenállni. Szemeimet lehunytam és megdöntöttem a fejemet. A többiek Rose és Emmett kettőse után kullogtak, így csak miénk volt a szoba. Edward lehelete elbódított, amit szörnyen élveztem. Az emberi érzékeim ehhez képest buta kis másolatokkal értek fel.

- Bella azt szeretném mondani… oh, bocsánat – fordította el Esme a tekintetét rólunk. Azonnal hátrébb léptem Edwardtól, és megszakítottam a bőrünk egybeolvadását. Az arcom bizsergető érzése visszatért, én pedig azt sem tudtam hova nézzek szégyenemben. Nagyobb zavarban voltam Esme-nél is.

- Csak azt szerettem volna mondani, hogy ha ruhákra van szükséged, Alice felajánlott pár darabot, amíg nem vásárolunk neked – tüntette ki figyelmével az ajtófélfát.

- Köszönöm – suttogtam a körmeimet birizgálva. – Akkor induljunk – kerültem ki az üvegszilánkokat és gondolkodás nélkül kiugrottam az ablakon, hogy a zavarom minél hamarabb véget érjen. A földet csak ujjaimmal érintettem, majd az egész súlyommal ránehezedtem a talajra és felnéztem Edward szobájába.

- Engem keresel? – vigyorgott rám és bevetette magát az erdőbe…

A szagok vegyesen keveredtek össze az erdő közepén állva. Elárasztották a különböző aromák az ízlelőbimbóimat. Éhesen megnyaltam az ajkaimat, igaz, kissé ódzkodtam a gondolattól, hogy egy állatot igyak ki.

- Mit érzel? – lépett mellém Edward várakozón. Neki ez már a kisujjában is benne lehetett.

- Mindent, olyan sok… - fújtattam dühösen, amiért nem vagyok képes az illatokat szétválasztani.

- És melyik vonz a leginkább? – szimatolt bele a levegőbe, hogy kiválassza a saját zsákmányát. Néhány slukk után szó nélkül ott hagytam és futottam a saját példányom felé. A szájamban összefutott a nyál és a méreg a zamatos illattól. Egy cseppet sem hagyok kárba veszni ebből az eszenciából. Kígyómozgásban siklottam végig az erdőn, kikerülve minden fát. A madarak csipogva szálltak fel a magasba vészjósló személyemtől. A figyelmetlenségtől az egyik bokor ugyan szétszakította a combomnál a ruhát, de ez most cseppet sem érdekelt, csak az égető érzésre tudtam figyelmemet szentelni. A sebességemet megkétszereztem, a közelébe érve pedig gondolkodás nélkül rávetettem magam a barna bunda gazdájára és vadul szívni kezdtem az isteni nedűt. Mancsával ugyan rám sózott egyet, - aminek következtében a csípőmnél is elszakadt a finom anyag, - de ez sem foglalkoztatott sokáig. Dühösen belemartam az ütőerébe és lenyomtam a földre hatalmas prédámat. Behunyt szemmel élveztem a vérének utolsó csepp ízét, majd felálltam a puma mellől.

- Van itt valahol egy kis víz? – pördültem meg, miután végigtekintettem magamon. Elég illetlenül festettem így.

- Gyere utánam – villódzót Edward mézbarna szempárja a ruhámon végigfutva. Muszáj volt megmosolyognom a viselkedését. Azért valahogy őt is heccelni lehet. Alig futottunk egy percnyit és már ott is voltunk. Addig is próbáltam a ruhámat egyben tartani magamon. A patak kicsi volt, de ahhoz elég, hogy megmosakodjak. Fölé hajoltam és érdeklődve belenéztem. Csakhogy egy teljesen más lány köszönt vissza, mint amire emlékeztem. Ajkait megszáradt vér borította, és a szemei. Te jó Isten! Azok a szemek skarlátvörösek voltak. Gyorsan a ruhámba töröltem a kezeimet és undorodva eltávolodtam a patakparttól. Se szó, se beszéd az erdő felé vettem az irányt. El akartam bújni örökre előlük, el magamtól.  Én nem akarom ezt az egészet, gyűlölöm, amivé lettem.

- Bella, várj. Mi történt? – ragadta meg a karom Edward és értetlenül a szemeimet fürkészte. A sírás fojtogatta a torkomat, de ki kellett mondanom. Ha nem is magamért, hát érte.

- Mi nem lehetünk együtt Edward, soha többé. Sajnálom – ráztam meg a fejem és esetlenül futni kezdtem a fák sűrűje felé…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés