A termosz kiürült, de én még többet akartam, olyan volt, mintha ezer év sivatag után, jéghideg vízzel oltanám szomjamat. Levy és Pam mosolyogva figyelték, hogy élvezettel kortyolgatom a meleg, vörös folyadékot. A fémes ízt eltekintve, annyira nem is volt rossz, persze nem gondoltam bele, hogy vért iszom. Mert ha megtettem volna, azzal a lendülettel, amivel leküldtem, vissza is jött volna. Tudtam, hogy Evan a nappaliban van, és dühöng, tudtam, hogy mérges, csak épp azt nem, hogy miért. Elvégre nem öltem meg senkit érte, és mertem remélni, hogy Levy sem hazudott abban, hogy a hentestől hozta. Letettem a konyhapultra a poharat, majd Levy és Pam felé fordultam, ők még mindig mosolyogtak rajtam.

- Na, milyen volt vért inni? – lépett be Evan a konyhába, dühös volt, és gúnyosan nézett végig rajtam. Egy kicsit el is szégyelltem magam, de kihúztam magam, és felszegett fejjel, épp oly gúnyosan néztem rá.
- Finom – feleltem, majd Pam felé fordultam. – Ha megkérlek, segítesz? – kérdeztem, mire ő azonnal mellettem termett, és gyengéden a karjaiba vett. – Nem vagyok nehéz?
- Ugyan, mint egy tollpihe – nevetett halkan. – A szobádba? – kérdezte, mire én csak némán bólintottam. Küldtem, egy színpadias puszit Levy felé, mire ő elkapta, és mosolyogva úgy tett, mintha zsebre tenné.
- Szeretnék lefürödni – mondtam félénken, amikor Pam a szobámba ért velem. – Olyan szagom lehet, mint egy malacnak – húztam el a szám.
- Még mindig nagyon jó az illatod – rázta meg Pam a fejét. – De ha szeretnéd, akkor segítek a fürdésben – mondta végül, majd a válaszomat meg sem várta, bement a fürdőmbe. Halk kopogást halottam, tudtam, hogy csakis Evan lehet az, ezért azonnal kiszóltam, hogy szabad.
- Zavarok? – dugta be a fejét ő.
- Nem, gyere csak, Pam a vizet csinálja nekem – mondtam kicsit sértetten. Persze rájátszottam, hiszen semmi okom nem volt, hogy haragudjak rá.
- Lizzy – állt elém Evan, nekem pedig rendesen ki kellett csavarnom a nyakam, hogy felnézzek rá. Ezt ő is észrevette, ezért leguggolt elém.
- Mit akarsz? – kérdeztem meg végül, mert hosszú másodpercek óta csak némát nézte az arcom.
- Sajnálom, jó – mormolta az orra alatt, és lehajtotta a fejét. – Nem kellett volna ennyire kiborulnom, hiszen egy vámpírbabát hordasz a szíved alatt, persze, hogy szüksége volt vérre, hiszen… - annyira hadart, hogy rendesen oda kellet, figyeljek, ha meg akartam érteni.
- Oké, oké, vegyél már levegőt – nevettem el magam, mire Evan felnézett rám, szép zöld szemében bűnbánat csillogott.
- Nem haragszol? – kérdezte végül, mire én csak megráztam a fejem.
- Miért haragudnék rád? – kérdeztem vissza mosolyogva. – Hiszen, tudom, hogy nem épp rajongsz a vámpírokért, és mégis elhoztad nekem Levy-t, és Pamet. Hálás vagyok, hogy megteszel mindent, csak azért, hogy segíts nekem. Tudod, ha nem lennél ilyen átkozottul makacs, még kedvelnélek is – nevettem el végül magam, mire Evan ajka is megrándult.
- Csak kedvelnél? – kérdezte féloldalasan mosolyogva.
- Nem, igazából akkor is utálnálak – öltöttem rá nyelvet. Tudta, hogy mennyire szeretem, de kimondani nem voltam hajlandó. Soha, soha többé nem fogom kimondani azt a szót. Csak a babámnak, de csak akkor, ha senki nem hallja. Csalódtam a szerelemben, és ez a szó folytonosan arra emlékeztet.
- Hát, tudod mit Lizzy – állt fel végül Evan, mire megint csak kicsavarodott nyakkal néztem fel rá. Miért kell ilyen átkozottul magasnak lennie? – Én is utállak.
- Helyes – nevettem el magam, és megpróbáltam felállni, de megbotlottam valamiben, valószínű, a saját lábamban, ha Evan nem kap el, akkor közelebbről is megszemlélem a padlót.
- Azért remélem, hogy a babád nem lesz ennyire béna, mint te – morogta, miközben én a széles mellkasának préselődtem.
- Marha humoros vagy Evangelus – csattantam fel sértetten.
- Tudod, humor a második nevem, Elizabeth – felelte nagy arccal, mire én megint csak nyelvet öltöttem rá, mint egy öt éves.
- Lizzy, kész a víz – lépett ki Pam a fürdőből. Evan a lábamra állított, majd rám kacsintott, és kiment.
- Akkor fürcsi – mondtam vigyorogva, mire Pam is elmosolyodott.
Szerencsétlenkedtem egy sort, mire sikerült lehámoznom magamról a ruhákat, és áldottam az eget, hogy most Pam mellettem volt, és segített. Befeküdtem a meleg, habos vízzel megtöltött kádba, annyira jól esett, hogy halkan felnyögtem, eddig csak tusolni mertem. Pam leült a kád melletti kis szekrényre, amiben a törölközők voltak, és mosolyogva figyelte, azt, hogy mennyire élvezem a fürdést. A csend kezdet túl nagy lenni ezért megszólaltam.

- Pam? – kezdtem halkan, rekedtes hangon, majd megköszörültem a torkom.
- Igen, kedvesem? – kérdezett vissza ő, mire én vettem egy nagy levegőt és beszélni kezdtem.
- Kérlek, most csak hallgass végig, ezt el kell mondanom, de anélkül, hogy közbe szólnál – hadartam egy szuszra, mire Pam csak némán bólintott. – Szerintem sejted, hogy mekkora fájdalom van most a szívemben, és harag, hatalmas harag. Magam sem tudom, hogy, hogy tudom feldolgozni mindezt, Evan nagyon sokat segített, mégsem tud megérteni, mert nem ismer titeket, akármennyire is állítja, hogy ő mindent tud a ti fajtátokról. Nem látja, hogy nektek igen is van szívetek, és lelketek, ami tisztább, mint akármelyik emberi lényé.
- Lizzy… - kezdte Pam, de én felemelte a kezem, ezzel elhallgattattam őt.
- Csak, hadd mondjam végig, és utána mondhatod – mondtam végül, majd egy újabb nagy levegővétel után folytattam. – Azért nem hozzátok fordultam, mert a félelem mellett volt valami más is, szégyen… vagy csak egyszerűen tudtam, hogy Emmett a család része, ellentétben velem, aki csak… - nem tudtam befejezni, mert nem tudtam, hogy mi a megfelelő szó, betolakodó, vagy csak egyszerűen egy senki, akinek semmi joga nem volt ahhoz, hogy felforgassa az oly nyugodt életüket. Pam lassan felállt, és a kád mellé térdelve, egyenesen a szemembe nézett.
- Nem érdekel, hogy még nem fejezted be – kezdte ingerült, nyers hangon. – Az a sok ostobaság, amit összehordtál teljesen megfájdította a fejem. Nézd te buta, naiv lány – simította végig az arcomat a jéghideg kezével -, most elmondom neked, azt, amit Esme mesélt nekem, amikor egyszerűen nem akartam megérteni azt, hogy egy olyan vámpír, mint Emmett, hogy tudott beléd szeretni. Akkor még nem ismertelek, csak annyit tudtam, hogy te ember vagy és ő nem, ez annyira lehetetlennek tűnt, mindaddig míg Esme fel nem nyitotta a szemem. Te már akkor a család tagja voltál, amikor Emmett úgy döntött, hogy nem hajlandó távol maradni tőled. Mert te, annak ellenére, hogy csak egy ember vagy – rajzolt macskakörmöket a levegőbe grimaszolva -, olyan hatalmas szíved van, hogy elég lenne hat embernek is. Lizzy téged lehetetlen nem szeretni, és ezt nem csak én látom így, hanem Esme, Carlisle, Edward, Bella, Alice, Jasper, Levy, és Emmett is. Ő szeret a legjobban, akkora lánggal, hogy szép lassan felemészti őt.
- Ja, látom, hogy mennyire szeret – mondtam keserűen, mire Pam tiltakozni akart, de folytattam. – Ha szeretne, csak egy kicsit is, akkor nem hallgatott volna senkire, még saját magára sem. Szeretett volna, nem gondolta volna azt, hogy megcsaltam, bízott volna bennem, és most minden más lenne. Ha csak egy icipicit is szeretett volna, akkor nem vágott volna olyan szavakat hozzám, hanem csak átölelt volna, és annyit suttogott volna, hogy megoldjuk, mi ketten. Elhiszem, hogy a többiek szeretnek, és én is szeretem őket tiszta szívből, de soha, érted soha többé nem fogok megbocsájtani Emmettnek, mert az is, hogy most nincs velem, azt bizonyítja, hogy nem szeret.
- Azért nincs most itt, mert én kértem meg, hogy maradjon otthon – vágott a szavamba megint Pam.
- És te úgy ismered Emmett Cullent, mint aki hallgat bárkire is? – kérdeztem mérgesen. – Úgy ismerted meg, mint aki hajlandó fejet hajtani akármilyen parancsnak, vagy akár kérésnek is? – dühösen a vízbe csaptam. – Nem, ő nem olyan, ő csak magára gondol – ráztam meg a fejem, és a sós könnyek legörbültek a szememen. – Nem akarok többet róla beszélni – mondtam végül lenyelve a keserűséget, most is, mint mindig mosolyogni próbáltam, persze kudarcot vallottam, de legalább Pam értékelte a próbálkozásomat, és visszamosolygott.
- Rendben, nem beszélünk róla többet – mondta végül, majd kuncogva csiklandozta meg a hatalmas pocakomat, ami kikandikált a habok alól. – Mit gondolsz, kisfiú, vagy kislány lesz? – kérdezte végül, mire én felsóhajtottam.
- Nem tudom – mondtam végül, és megsimogattam a hasam. – Az érzéseim teljesen cserbenhagytak, és nem hiszem, hogy bármelyik babakönyv írna arról, hogy miféle házi módszerek vannak arra, hogy meghatározzam a vámpírbabám nemét – nevettem el végül magam, Pam pedig velem nevetett.

Miután alaposan szétáztattam magam, Pam segítségével szárazra töröltem magam, és felvettem a hálóingemet, azt a kockás pamutinget, amit apa szekrényéből emeltem el, amikor tizenöt éves voltam. Mindig biztonságban éreztem magam, mert egy darab volt az életemből, vagyis a régi életemből. Miután bemásztam a takaró alá, Pam magamra hagyott. Nem szerettem egyedül lenni, mert akkor folyamatosan kattogott az agyam. Méghozzá azon, hogy mi lesz velem. Rettegtem attól, hogy a bennem növekvő apró lény milyen úton-módon jön majd világra. És ez nem az a fajta félelem volt, amiket már ezer könyvben olvastam. Az elviselhetetlen fájdalom, és a testem különféle reakciói nem érdekeltek, inkább az, hogy, hogy fogok én még nyolc hónapot kibírni, amikor már most akkora vagyok, mint egy emeletes ház. Egy átkozott könyv sem írt arról, hogy mitévő legyen az ember lánya, ha egy vámpírtól esik teherbe. Annyit már tudok, hogy a vér jót tesz nekem, és a kicsinek is. Talán ha ez ilyen könnyen ment, akkor…
- Lizzy, alszol már? - jött a halk hang az ajtó túloldaláról.
- Nem, még nem – feleltem szintén halkan, mire kattant a kilincs, és Evan belépett a szobába.
- Zavarhatlak egy kicsit? – kérdezte az ágyam mellé lépve.
- Te sosem zavarsz – mosolyogtam fel rá, mire ő is villantott egy csibészes mosolyt.
- Dominic beszélni akar veled – komolyodott el hirtelen. – Holnap eljönne, persze csak akkor, ha jobban vagy, és képes vagy beszélni vele.
- Ha csak nem várja el, hogy szaltózzak, meg cigánykereket hányjak neki – vigyorodtam el -, akkor nagyon szívesen beszélek vele.
- Akkor megmondom neki – felelte Evan komolyan, és már fordult volna is meg, de meggondolta magát, és egyenesen a szemembe nézve megszólalt. – Én… szeretnék… valamit kérdezni… - kezdte akadozva. Furcsa volt a hangja, meg is ijesztett ez pillanatra.
- Hát, kérdezz – mondtam rekedtes hangon. Az ijedségem kiülhetett az arcomra, mivel Evan hirtelen elvigyorodott, és leült az ágyam szélére.
- Nem kell félned, semmi komoly, csak egy egyszerű kérdés lesz, jó? – kérdezte végül, és gyengéden végigsimított az arcomon. – Tudod, ha továbbra is úgy dagadsz, mint egy lufi – ennél a pontnál kólintottam fejbe, mire ő csak a markába nevetett -, akkor hamarosan megszületik az a kis poronty – most a takaró fölött a pocakomra csúsztatta a kezét. – És nem akarom, hogy az a baba pogány legyen – elfordította a fejét. – Tudod ezt soha nem mondtam neked, de amíg ember voltam, a családom nagyon vallásos volt. Istenfélő törzs volt a mienké, és én abban nőttem fel, hogy egy újszülöttnek, kell apa, anya, és természetesen keresztszülők, csak, hogy isten befogadja őt majd a menybe – mosolyognom kellett ezen. Ez a nagy mamut, aki keménynek akar látszani, belül egy istenfélő, gyengéd férfi.
- Én nem nagyon hiszek az ilyenben – ráztam meg fáradtan a fejem, az álmosság elemi erővel tört rám. – De ha te meg akarod keresztelni a gyermekem, akkor természetesen beleegyezem.
- Nos, az igazat megvallva, én nem a keresztapja akarok lenni a gyerekednek – még mindig nem nézett a szemembe, ez felettébb gyanús. – De látom, most nem alkalmas, majd talán holnap – mondta végül, és felállt. – Jó éjszakát csipkerózsika – mosolygott le rám, majd mielőtt bármit is válaszolhattam volna, kiment.

Oké, ezt megint nem értettem, de nem is volt energiám, ahhoz, hogy most ezen törjem a fejem. Oldalra fordultam, és az államig felhúztam a takarót, majd pillanatok alatt elaludtam. Szerencsére, mélyen és álom nélkül telt el az éjszakám.

Másnap reggel, úgy keltem fel, mintha az elmúlt pár hét meg sem történt volna. Teljesen úgy éreztem, mintha kicseréltek volna. A pocakom még mindig hatalmas volt ugyan, de már nem éreztem úgy, mintha mázsás súly lenne. Könnyedén kipattantam az ágyból, és magamra kaptam a legkényelmesebb ruháimat, ami egy kék terhes farmerből állt, és egy vérpiros pólót, amit még Evan vett nekem, mondva, hogy ez vidám szín. Kisiettem a konyhába, de nem találtam senkit, ezért a nappaliba vezetett az utam, ott sem volt senki.

- Hahó, van itt valaki? – kiáltottam, és kiléptem az erkélyre.
- Nem, ezt nem engedem – hallottam meg Evan hangját, a kert végéből jött, az erdős részből.

Visszasiettem a szobámba, és felvettem a sportcipőmet, meg a kabátomat, majd kiléptem a hideg reggeli levegőre. Frissítőbb volt, mint hittem volna, annyira intenzíven éreztem minden illatot. Hallottam minden egyes neszt, és az erdő, szinte elemi erővel vonzott, a lábaim maguktól indultak meg. Közelebb érve, megláttam, hogy Evan nem egyedül van, Paul, és Dominik áll vele szembe. Evan háttal állt nekem, mégis tudtam, hogy minden izma megfeszül, bármelyik pillanatban támadhat. Léptem egyet előre, de ekkor megreccsent a lábam alatt egy faág, mire mind a három férfi rám nézett.

- Szisztok – intetem félénken. Dom rám mosolygott, majd megindult felém.
- Elizabeth – mondta ki a teljes nevem.
- Lizzy – morogtam durcásan. – Nem szeretem a teljes nevem.
- Beszélhetnénk? – kérdezte, elengedve a füle mellett az előbbi megjegyzésemet.
- Persze – feleltem lezseren, közben az éreztem, hogy a babám erőteljes kapálózásba kezd a pocakomban.
- Megyek én is – lépett mellém Evan, mire Dominic olyan szemekkel nézett rá, amitől magam is megijedtem, pedig nem is rám nézett.
- Négyszemközt, ha lehetne – mormolta komoram, mégis illedelmesen. Majd felém nyújtotta a karját, amibe én gondolkodás nélkül belekapaszkodtam.
- Nyugi, maximum elrepítem – suttogtam oda a még mindig füstölgő Evannak, mire az ajka megremegett, egy elfojtott mosolytól.

Dominic és én visszasétáltunk a házhoz, majd a teraszra kísért, és illedelmesen kihúzta nekem az egyik kényelmes széket. Ő maga szemben ült le, és kifürkészhetetlen pillantással mért végig, majd egy pillanatra élénksárgák lettek a szemei. A fejem zsibbadni kezdett, és a hasam megkeményedett, hirtelen odakaptam mindkét kezem, annyira megijedtem. Csak sejtettem, hogy a képességét próbálja rajtam, felkaptam a fejem, egyenesen az élénksárga szemeibe néztem.

- Ezt ne csináld – sziszegtem mérgesen, teljesen elöntötte az agyam a fájdalom, és a méreg. Éreztem, hogy a felhők még vastagabban gyűlni kezdenek a fejem felett.
- Mit ne csináljak? – kérdezett vissza meglepődést mímelve.
- Ne használd rajtam a képességed, mert úgy sem hat. – Megpróbáltam tisztán kiejteni a szavakat, a babám egyre vadabbul vonaglott a hasamban. – Viszont az enyém igen is, hogy hat rád – felálltam, majd leugrottam és hátrálni kezdtem.
- Kíváncsi vagyok, hogy meddig bírod még Lizzy – mosolyodott el Dom, a szemei megint kékek voltak, és én már nem éreztem a fejemben azt az erős nyomást.
- Mit kéne, bírjak? – kérdeztem meglepve.
- Azt, hogy ellenállsz nekem – felelte Dominic, és felállt, majd lassan közeledni kezdett felém. Nem tudom, hogy miért nem csapattam agyon az árammal, csak álltam ott, mint egy darab bot, és vártam, hogy elém érjem.
Annyira kettős érzelmeket kelt bennem ez a pasi, a tökéletessége szinte megbabonáz, ugyanakkor a hideg kiráz tőle, és nem jó értemben. Ő az a tipikus anyukák réme, akiért a lány oda van, még ha tudja is, hogy hatalmas bajba keveredik. Most mitévő legyek? – kérdeztem magamtól, miközben Dominic egyre közelebb és közelebb ért.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés