A történet előzményei...
 

Tegyük fel, hogy Bella nem ugrik le a szikláról és ennek köszönhetően Edward sem megy vissza hozzá .Bella kis idő múltán rájön arra, hogy képtelen tovább Forks-ban élni, így elköltözik Seattle-be. Ott találkozik egy jóképű szívsebésszel Jack-el, akihez nem sokkal később hozzá is megy feleségül. Bella még mindig lehetetlenül szerelmes Edward-ba, de házasságuk után teherbe esik s négy évvel a baba születése után egy gimnáziumban kezd el biológia tanárként dolgozni. Ám egyik nap Bella nem kis meglepetésére új diákok érkeznek az iskolába, akik közt ott van egykori szerelme Edward Cullen is. A sok-sok szabály és határ ellenére vajon képesek e újból lángra gyúlni egykori érzéseik ? Vagy szerelmük éltető lángja sohasem hunyt el?


1. fejezet/ Változások

Edward szemszög!

Lassú mozdulattal simultam bele kényelmes ülésembe s erős, férfias fogással markoltam bele a kormányba. Olyan feszült és ideges voltam, mint mostanában soha. Éreztem, hogy valami történni fog, valami nagyon szomorú, de egyben vigaszt nyújtó. S az sem számított valami túl jó jelnek, hogy Alice az utazásunk előtti napon kijelentette, hogy ő semmiképpen nem hajlandó Seattle-be jönni...

- Nem megyünk Seattle-be!- jelentette ki Alice, miután már az utolsó bőröndöket is bepakoltuk az autóba.

- Te most hülyítesz! Ugye?- kérdezte Emmett ingerülten.

- Nem. Azt mondtam, hogy nem és kész!- mondta nyugodt hangon, figyelembe se véve Emmett savanyú képét.

- Akkor te fogsz kipakolni!- duzzogott mackó bátyám, miközben reménykedve nézett Carlisle felé. nem kellett ahhoz gondolatolvasónak lenni, hogy kitaláljuk, hogy mit vár el apánktól: azt hogy ő osszon igazságot. Hihetetlen!

- Emmett a szellemi szinted egy óvodáséval vetekszik- sóhajtottam, mikor kicsinyes gondolatai bejutottak elmémbe, de őt most nem érdekelte beszólásom, így hamar leintett s izgatottan várta Carlisle válaszát.

- Mit láttál Alice?- kérdezte végül Carlisle, mire Emmett egy jól betanult mozdulattal bevágta maga mögött az ajtót ami kis híján ki is esett a helyéről.

Minden olyan zavaros és fullasztó volt, mióta otthagytam Bellát. Az egész család mintha teljesen megőrült volna... Alice lassan már nem volt képes kezelni képességét, így percről-percre változgatta terveit és elhatározásait. Sosem tudott magának megbocsátani, amiért csak úgy zokszó nélkül otthagyta valaha volt legjobb barátnőjét. Carlisle egyre többet dolgozott, ami csak egyet jelentett, hogy egyre kevesebbet volt a családdal. Mint ahogyan Alice, úgy Esme sem tudta elviselni, hogy már-már sajátként tekintett lányukat minden szó nélkül otthagyták. Jasper pedig a sok zavaros érzelem áradattól akadt ki elég gyakran, így előfordult, hogy néha több hetes vadászatra ment feleségével együtt.

Rosalie-t valahogyan teljesen hidegen hagyták a történések, így ő volt a kakukk tojás, aki semmit sem változott. Családom tagjai közül meglepő módon Emmett volt az, akinek a legkiborítóbb és legelviselhetetlenebb volt a viselkedése. Néha rászállt valakire és addig záporozta az illetőt kétes megjegyzésekkel és egy csöppet félreérthető poénokkal, míg a szerencsétlen áldozat neki nem esett bátyámnak. Máskor viszont olyannyira lehangolttá és búskomorrá változott, hogy senkihez nem szólt hozzá, még Rosalie-hoz sem. De mindez semmit volt ahhoz képest, amit én éreztem. Mint egy drogfüggő, aki nem jut anyaghoz úgy szenvedtem Bella hiányától. Minden egyes éjszaka behunyt szemeim elé képzeltem azt a csodálatos szív alakú arcot s azokat a hatalmas szemeket melyek valahányszor olyan gyönyörűen csillogta, akár a csillagok. Szavakkal nem lehet leírni azt az égető s egyben magányos érzést melyet az ő hiánya okoz. Az életemben már nincs többé napfény, már nincs többé szivárvány...csak a mindent betöltő üresség maradt.

- Nem láttam semmit sem, csak túl közel van Bellához- suttogta Alice szomorú szemekkel.

Hat év óta ez volt az első alkalom, hogy valaki szájára vette szerelmem nevét, hiszen mindeddig valahogyan természetes volt, hogy ami fáj arról nem beszélünk, így Bella is egy ilyen tabu téma volt. Most azonban olyan váratlanul ért kedvesem neve, akárcsak egy hatalmas pofon.

- Az már nagyon régen volt...- látszott Carlisle- on, hogy nehezen találja a szavakat s mivel már hat éve nem használom gondolatolvasó képességem, ezért nem nagyon tudtam neki segíteni.

- Tudom, de Seattle túl közel van Forks-hoz- esedezett újból Alice.

- Ki tudja, hogy...hogy hol van már azóta Bella- mondta halkan Carlisle. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább hallgatni ezt a beszélgetést, így ütemes léptekkel megindultam a ház irányába, abba meg még csak bele sem mertem gondolni, hogy Carlisle mit értett azon, hogy "ki tudja hol van" .

- Sajnálom Alice, de nem bujdoshatunk létezésünk végéig a múltunk elől- zárta le a témát apa.

Így hát Emmett nagy örömére mégsem kellett újból kínlódnunk a pakolással...

- Szerintem Alice teljesen megbolondult. Keresni kéne majd neki egy jó kis agyturkászt- szólalt meg mellettem Emmett. Nagy pechemre vele kellett osztozkodnom az autómon, így egész úton hallgathattam a sületlenségeit.

- Ha Alice-nak egy agyturkász, akkor neked egy egész pszichológus szanatórium kell- sóhajtottam fel, miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám elhallgattatni idegesítő fivéremet.

- Héé ezt most sértésnek veszem- mondta tettetett felháborodással.

- Helyes, mert annak is szántam-mondtam faarccal- egyébként nagyon leköteleznél ha az út további részében hozzám se szólnál.

- Mióta vagyunk ilyen humorsakk?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Amióta mindenki más megbolondult s amióta már semmi sem érdekel- céloztam arra a végzetes napra, mikor életem egyetlen értelmét cserben hagytam. Emmett valószínűleg értette a célzást, mert aranybarna szemei hírtelen feketévé változtak s halál komoly arccal kereste tekintetemet.

- Nekem is szörnyen hiányzik- mondta meggyötört hangon- ő volt a legkedvencebb tesóm- tette még hozzá jóval később.

Az út további részét síri csöndbe burkolózva tettük meg s bár tudni nem tudhattam, de sejtettem, hogy Emmett is egész végig Bellára gondolt hiszen komoly tekintete még akkor sem engedett fel, mikor megláttuk újdonsűlt otthonunkat.

*.*

- Ne abba az iskolába menjünk!- kezdődött el újból Alice hiszti rohama, mikor később Carlisle szóba hozta a holnap kezdődő sulit.

- De hát miért?- kérdezte Rose türelmetlenül. Lassan már mindenkit kezdett kiborítani Alice hisztizős énje.

- Mert úgy hallottam, hogy az egy nagyon lepukkant hely- egy gyenge kis füllentéssel próbálta meg lezárni a dolgot, ám mindenki látta, hogy csak hazudik.

- De az a környék legjobb gimnáziuma és már amúgy is bevagytok íratva- mondta Esme rosszallóan.

- Akkor is keressünk valami mást!- duzzogott tovább a kis kobold.

- Olyan vagy, mint egy hisztis, elkényeztetett kis ötéves. Már csak az hiányzik, hogy itt toporzékolj- szólalt meg Emmett.

- Alice, most már tényleg fejezd be!- szólt rá most először szigorúan Jasper- kezdek kikészülni ettől a sok izgalomtól, kétségbeeséstől és félelemtől, ami belőled árad.

- Ne haragudj drágám!- adott egy puszit Jasper arcára, majd mikor már látta, hogy mind hiába van könyörgése, fogta magát és Jasper kíséretében elhagyta a házat.

Alice és Jasper egészen másnap reggelig nem is kerültek elő s mikor nap kelte után búskomor arccal beállítottak akkor kétség sem fért ahhoz, hogy egész éjszaka veszekedtek. Így hát az iskola parkolójához érve Alice már nem csak sértődött, de végtelenül szomorú is volt.

- Mondd Alice!- kértem mikor tesi óra előtt kettesben maradtunk egy kicsit.

- Tessék?- kérdezte teljesen összezavarodva. Egész álló délelőtt félelemmel telt arccal keresgélt valakit és azon kívül felettébb furcsán viselkedett.

- Olyan furán viselkedsz!- jegyeztem meg, ám ő csak megrázta fejét ezzel is azt jelezve, hogy egyáltalán nem hajlandó beszélni róla.

Testnevelés óra után biológia következett, amire Alice-al és Emmett-el mentem. A kitömött állatok körében Alice csak még ramatyabbul nézett ki, mint azelőtt. Kétségbeesetten fixírozta az ajtót, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban belép a halált nyújtó kaszás.

- Vársz valakit?- kérdezte Emmett.

- Nem- suttogta halkan.

- Én mondtam, hogy tisztára bedilizett. Már rég a gumiszobában lenne a helye- mondta újból Emmett. Máskor Alice-t nagyon érzékenyen érintették az ilyesfajta megjegyzések, hiszen egyszer már tényleg volt elmegyógyintézetben, most azonban elengedte füle mellett ökör bátyám tapintatlan beszólását.

- Jól vagy?- kérdeztem halkan, mert kezdtem nagyon aggódni.

Alice azonban csak gyorsan megrázta fejét s apró mutatóujjával az ajtó irányába mutatott. Mindhárman az említett tárgy felé kaptuk fejünket mely néhány másodperccel később kinyílt. Az ajtó mögött álló személy olyannyira váratlanul ért, hogy éppen kezeimben tartott táskám egy halk puffanással a földre hullott, én pedig kitágult szemekkel meredtem az előttem álló angyalra...