„I need love
Cause only love is true
I need every wakin' hour with you
And my friends cause they are so beautiful
Yeah my friends they are so beautiful
They're my friends”

(Band Of Skulls: Friends)

(Bella szemszöge)

Nem tudtam, hogy az egész napos érzelmi feszültség, vagy pusztán a fáradtság miatt, de amint Edward kitette a lábát a szobaajtóján, kényelmesen végigdőltem a fekete bőrkanapén és még arra sem volt energiám, hogy megszidjam Jacksont.

Majd holnap számolok vele, amiért szó szerint féltékenységi jelenetet rendezett és ezzel elrontotta a kellemes pillanatot Edwarddal.

Edward, aki óvatosan hajolt felém és hűvös ajkait az enyémekre csúsztatta. Csókja mámorítóbb volt minden másnál, mint amihez eddigi életem során szerencsém volt és szinte beleborzongtam észveszejtő leheletébe.

Elemezni már nem tudtam minden apró érintését és mozdulatát, mert elnyomott az álom. Nyugodtan aludtam, egészen addig, amíg egy puha és meleg valami nem bújt oda hozzám és felriadtam. Nagy örömmel konstatáltam, hogy „csak” Jackson az, és már feküdtem volna vissza, de a hatalmas üvegfalon beáramló holdfény mintha egy alak körvonalait rajzolta volna ki a szoba túlsó felében.

- Ki van ott? – kérdeztem feszülten, és totálisan idiótának éreztem magamat, amiért így viselkedem.

Már megint képzelődöm – gondoltam. – Talán nem kéne annyi filmet néznem, és főleg nem olyanokat, amik vámpírokról, vérfarkasokról és más, természetfeletti lényekről szólnak.

- Remek – morogtam az orrom alatt és visszahanyatlottam a kanapéra. – Már hallucinálsz is! Szép volt, Bella, gratulálok!

Jack szorosan bújt oda a fölsőmhöz, és apró, hideg orra a bőrömhöz ért.

- Megérdemelnéd, hogy kitegyem a szűrödet – sziszegtem neki csendesen. – Nem vagyok a tulajdonod, szóval ne sajátíts ki!

Jackson felemelte a fejét és a beáramló fény megcsillant apró, gomb szemeiben.

- És jobb, ha tisztázzuk – morogtam tovább, és még rá is böktem a mutatóujjammal a drámaibb hatás kedvéért. – Azzal csókolózom, akivel akarok, ehhez jobb, ha hozzászoksz!

„Fiam” dühösen prüszkölt egyet, aztán a lábára hajtotta a fejét és lassan szuszogni kezdett. Én is követtem a példáját és az oldalamra fordultam. Úgy éreztem, mintha egy pillanatra jeges fuvallat rohant volna végig a szobán, de az érzés, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt.

Kinyitottam a szemeimet, és a sötétben afelé a pont felé tekintettem, ahol képzelgésemet láttam. Most viszont hiába hunyorogtam, hiába fókuszáltam, semmi nem volt ott. Felsóhajtottam, és ténylegesen átadtam magam az álmok birodalmának.

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Az ablakon beáramló napsugarak csak néhány percig vonták arany színbe a szobát, mert utána jöttek a nagy és csúnya esőfelhők, hogy beborítsák az eget. Mégsem a nap volt az, ami felkeltett, hanem a kanapé mellé, a földre lerakott tálca. Jobban mondva a tálcán gőzölgő csésze tea, a friss péksütemény és a lekvár ínycsiklandozó illata.

Felültem, és hatalmasat nyújtóztam, aminek következtében Jackson legurult az ágyról és kis híján a forró teában kötött ki. Felnevettem, ő pedig morcosan kullogott a kosarába. Tudtam, hogy jó ideig fog ma még aludni, mert a tegnapi nap eléggé megviselte és a görények amúgy is szürkületi, alkonyati állatok.

- Esme készítette neked a reggelit és reméli, hogy ízleni fog – szállt egy hang felém az ajtóból és rögtön odakaptam a fejemet.

Edward állt az ajtófélfának támaszkodva, ajkain pedig az a jellegzetes, féloldalas mosoly ült, amit úgy szeretek. Végigkövettem tekintetemmel nyúlánk alakját és bosszankodva jutott el a tudatomig, hogy ő bezzeg úgy fest reggel akárhánykor, mint aki minimum tizenkét órát aludt végig. Bele sem mertem gondolni, hogy én hogyan nézhetek ki!

- Szia! – köszöntem, és nagy nehezen elnyomtam egy ásítást is.

- Szia! – viszonozta a gesztust és beljebb lépett. – Edd meg, amíg még friss!

Felvettem a tálcát és az ölembe raktam. Lassan fogyasztottam el az összekészített ételeket, és evés közben azon morfondíroztam, mit is mondjak a tegnap este – éjjel! – történt dologról. Először is, hogyan hozzam szóba?

Edward természetesen végig engem fürkészett mélyarany szemeivel, és ettől majdnem félrenyeltem. Letuszkoltam a falatot a torkomon és egy korty tea után nagy nehezen kinyögtem.

- Ami a tegnap estét illeti – kezdtem volna bele, de Edward közbevágott.

- Sajnálom. Nem szokásom így viselkedni és rettenetesen bánt a dolog. – Tekintetét a padlóra szegezte. – Egyszerűen nem tudom, hogy mi ütött belém. Lehetne arról szó, hogy elfelejtsük az egészet?

Szerencsém volt, mert nem nézett rám, ugyanis éreztem, hogy elsápadtam és az ajkaim remegtek. Elfelejteni? Azt a csókot, ami életem talán legfantasztikusabb élményei közé írta be magát? Ezt most komolyan gondolta?

Edward rám emelte gyönyörű szemeit, én meg gyorsan rendeztem az arcvonásaimat. Viszont tudtam, hogy ha megszólalok, azzal elárulom magamat, hiszen a hangom megcsuklott volna és fájdalommal telik meg. Ezért csak bólintottam és gyorsan a számhoz emeltem a csészét, hogy elfoglaljam magam valamivel.

- Remek – sóhajtotta Edward és lehuppant a kanapé elé a földre. – Tehát, mit szeretnél ma csinálni?

- Öhm, hát, úgy volt, hogy leugrom ma La Pushba, meglátogatni Jake-et, he elfelejtetted volna – motyogtam és hál’ Istennek nem remegett meg a hangom.

- Igaz – morogta és maga elé meredt. – Nem felejtettem el, csak reméltem, hogy lemondtál erről a tervedről.

- Hát, amit egyszer elhatároztam, azt véghez is viszem – húztam ki magamat büszkén.

- Ki hitte volna? – vonta fel játékosan a szemöldökét.

A feje felett átemeltem a lábaimat és a tálcát a kezembe fogva felálltam. Egy pillanatra furcsán meredtem a kanapén heverő takaróra és nem értettem, hogyan került oda. Edward, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, készségesen sietett a segítségemre a válasszal:

- Én terítettem rád, amikor visszajöttem a konyhából – magyarázta. – Nem akartam, hogy megfázz.

- Kösz – motyogtam és elpirultam. – Nem tudod véletlenül, hogy mennyi az idő?

- De, fél kilenc múlt nem sokkal – válaszolta.

- Akkor jobb, ha összekészülődöm, mert még haza is kell ugranom és nem két perc, amíg lejutok La Pushba – vázoltam az aktuális helyzetet.

Edward felkelt és kivette a kezemből a tálcát. Libabőrös lettem, amikor hűvös ujjai véletlenül hozzáértek a kézfejemhez, és nem azért, mert hideg volt.

- Majd én leviszem, te addig készülődj össze – mormolta és látszott rajta a szórakozottság. – A táskád a vendégszobában van, ha gondolod, áthozhatom neked…

- Nem kell – tiltakoztam. – Már így is teljesen el lettem kényeztetve és nem akarom még jobban kisajátítani a szobádat. Majd átmegyek.

Edward csak biccentett és hátat fordítva kisétált az ajtón. Még annyi időm sem maradt, hogy azt mondjam „ukmukfukk”, amikor Alice robbant be a szobába, de szó szerint.

- Tudom, mit vegyél fel ma! Tudom, mit vegyél fel ma! – lelkendezett és odatáncolt hozzám.

- Huh, Alice, lassíts! – mosolyogtam kissé feszengve. – Honnan tudod, hogy mégis miket hoztam magammal?

- Nem emlékszel? – tette csípőre játékosan a kezeit. – Na, mégis ki volt az, aki tegnap este kipakolt neked, és ki volt az, aki nálatok bepakolt a bőröndödbe?

- Oh, tényleg – csaptam rá a homlokomra.

- Na, szóval arra gondoltam, hogy felvehetnéd azt a fekete selyem felsődet, aminek olyan érdekes a mellrészének a megoldása, a fekete koptatott farmeredet, hozzá pedig a…

- Állj le, Alice! – kiáltottam színpadiasan, de a végén már nevettem. – Szerinted feltett szándékom, hogy elcsábítsam Jacobot?

- Ki beszélt itt holmi Jacobokról? – csattant fel és arany tekintete megvillant. – Én…

- Itt az ideje, hogy a roppant kicsi és idegesítő húgom távozzon a helyiségből – szólt erélyesen a „kicsi és idegesítő” húg bátyja és úgy nézett Alice-re, amitől még én is megijedtem.

- Ünneprontó – sziszegte a kobold, és eltáncolva Edward mellett egy ronda grimaszt vágott. – Soha nem értékelitek az ember fáradozásait – dünnyögte, majd eltűnt a lépcsőnél.

- Nézd el neki, néha nagyon nem bír magával! – sóhajtotta Edward.

- Átöltözök, még mielőtt Alice ismét visszatér egy csodálatos ötlettel – motyogtam zavartan és elosontam mellette.

Azaz elosontam volna, ha Edward nem kapja el a karomat és nem fordít szembe magával. Mélyen a szemembe nézett és csak pár perc múlva szólalt meg. Én addig arra koncentráltam, hogy ne ájuljak el az érintésétől és tökéletes arcának látványától.

Uh! – nyögtem fel magamban. – Mióta szokásom ilyen nyálasan dumálni, vagy csak gondolkodni is?

- Bella, minden rendben? - kérdezte lágy, dallamos hangján.
- Miért kérdezed? - tértem ki a válaszadás elől.
- Mert mintha bántana valami - mondta és tekintete egy percre sem eresztett el, ugyanúgy, ahogyan karja sem.
- Csak kicsit fáradt vagyok, ez minden - füllentettem, de tudtam, hogyan tereljem el a figyelmét. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ma mégsem megyek le La Pushba. Még a végén szegény Jake agyvérzést kapna tőlem.
Arcán egy halvány mosoly suhant át.
- Ha gondolod, maradhatsz - ajánlotta fel, és normális esetben kapva kaptam volna az alkalmon, de most nem.
Most teljesen le voltam hangolódva, mint egy rossz gitár, és ilyenkor tényleg elviselhetetlen vagyok. Még csak az kellene, hogy ezzel tönkretegyem a barátságunkat, ha már csak azok lehetünk.
De mégis mit vártam? Hogy majd szépen az ujjam köré csavarom Edwardot? Oh, ilyenre még gondolnom sem lenne szabad! Hiszen ő csak egy srác, az Istenért! Akkor mégis miért van rám ekkora hatással?
- Bella, hahó! - rázott meg gyengéden Edward.
- Bocs, csak elméláztam - hebegtem. - Nem, haza kell mennem, tegnap megígértem Charlie-nak.
- Rendben, akkor hazaviszlek - mondta nemes egyszerűséggel, és már éppen szóra nyitottam a számat, hogy tiltakozzam, de lehurrogott. - Nem vagy valami jó passzban, még a végén bajod esik, és megnézheted magad.
- És te hogyan jutsz vissza? - vontam fel a szemöldököm.
- Az már legyen az én gondom! - érintette meg játékosan az orrom hegyét, és megpördülve a tengelye körül távozott.
Lassan átbattyogtam a vendégszobába, és mivel nem szándékoztam ma sehova sem menni, ezért nyugodtan felvehettem az Alice által megálmodott ruhakombinációmat.

A szobában lévő szekrény mindkét ajtajának előlapja tükör volt, így alaposan és kritikus szemekkel nézhettem végig magamon. A felső, amit Alice talált ki, hogy azt vegyem fel és a végül tényleg rám került, a legtöbbet mutató darab a ruhatáramban, és őszintén bevallom, hogy nem az én akaratomból került bele a bőröndömbe. Alice tornádóként söpört végig a szekrényemen tegnap, és még a kérlelő pillantásom bevetésekor sem volt hajlandó elárulni, hogy a fekete selyem felsőt miért kell magammal hoznom. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy lehet tudta, nem megyek La Pushba, de végül kinevettem magam ezért a buta feltételezésért. Elvégre honnan is tudhatta volna? Ha csak nem lát a jövőbe. Megint felnevettem, hogy hogyan gondolhatok ilyen butaságokra, majd végre a tükörképemnek szenteltem a figyelmemet. Be kellett vallanom minden szerénységemet félretéve, hogy nagyon jól festek, és Alice tökéletesen eltalálta az összeállításomat. A felső eltakart ott, ahol kellett, a szűk farmer kiemelte vékony lábaimat, és a magas sarkú bokacsizma is remekül passzolt a ruhákhoz. A neszesszeremet és a törölközőmet felkaptam és a vendégszobához tartozó fürdőbe mentem. Megmostam a fogaimat, aztán az arcomat is, és míg megtöröltem utóbbit, azon gondolkoztam, hogy kihúzzam-e szemceruzával a szemeimet vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy csak szájfényt teszek a számra, mert nincs kinek tetszenem. Kár lenne tagadnom, hogy Edward kedvéért csinosítottam ki magam, de ahogy eszembe jutott, hogy ő el szeretné felejteni a csókot, rögtön átfutott az agyamon, hogy talán a felsőt át kellene vennem egy egyszerű pólóra, és minél hamarabb haza kellene pucolnom.

De aztán megráztam a fejem és elhatároztam, hogy attól, mert Edward sajnálja azt a csókot és ebből következtetve nem akar tőlem semmit sem, még nézhetek ki jól. Elvégre ő csak egy fiú, és azért, mert nem jelentek neki semmit, még nem dől össze a világ. Csak majdnem!

Megfésültem a hajam, majd kicsit beleborzoltam, hogy valahogy kinézzen, és ne csak lapuljon a fejemre. Aztán visszamentem a szobába, majd a törölközőmet betettem a bőröndbe, a neszesszeremet pedig rá, aztán behúztam a bőröndön lévő cipzárt és elkezdtem húzni a földszint felé.

Tanácstalanul álldogáltam a lépcsősor tetején és morfondíroztam, hogy miként fogom lecipelni a bőröndnek álcázott monstrumot. Hiába nem voltak benne nehéz dolgok, mégis ólomsúlyú volt. Csak tudnám, Alice, hogy bírta el tegnap!

- Segítsek, kislány? Úgy látom, nem nagyon boldogulsz – hallatszott mögöttem az Emmetthez tartozó dörmögő hang.

- Hát tényleg akadt egy kis problémám. Szerintem Alice téglákat is pakolt a bőröndbe, olyan nehéz – vázoltam a gondomat, miközben felé fordultam.

- Tyű, apám! – szólt meglepve. – Az öcsémnek ma jó napja lesz, ebben biztos vagyok – terült el a képén egy kaján vigyor.

Összezavarodottan néztem rá, ugyanis nem értettem, hogy mi volt az előbbi megnyilvánulása. Értetlen arcom láttán, rövid magyarázatba kezdett.

- A melltartód hiánya és a felsőd kivágása azt hiszem, nem kis hatással lesz majd Eddykére. Amúgy elmondhatnád Rose bébinek, hogy hol lehet ilyen cuccokat kapni. Nem tiltakoznék, ha ezentúl ehhez hasonló ruhadarabokban járna.

Kivette a kezemből a bőröndöt, majd a legkisebb erőfeszítés nélkül cipelte le a földszintre. A nappaliban a szülőkön kívül mindenki ott volt és a tv-t nézték.

- Sziasztok – köszöntem nekik, mire mind felém kapták a tekintetüket.

- Szia – köszönt Rosalie, Alice és Jasper egyszerre.

A tekintetem automatikusan siklott Edwardra, aki tátott szájjal bámult, aztán becsukta telt ajkait és nyelt egyet. Szemei újra és újra végigpásztáztak tetőtől talpig, amibe kis idő múltán zavaromban belepirultam.

Nem értettem semmit. Hiszen arra kért, felejtsük el a csókot. Ha tetszenék neki és érdeklődne irántam, akkor nem úgy reagált volna. De most meg bámul gátlástalanul, ismét tátott szájjal és egyik kezével a kanapé karfáját szorongatja. Miért csinálja ezt, ha nem érdeklem őt? Nem értem! Gondolataimból Emmett hangja szakított ki.

- Nem akarok azzal jönni, hogy én megmondtam. De én megmondtam, hogy az öcsikém elalél majd a dekoltázsodtól – dörmögte önelégülten a fülembe.

Edward végre magához tért és azonnal bátyjára mordult.

- Emmett! – szólt zavartan és eléggé rekedten – utóbbi okát nem tudtam hová tenni, ugyanis nem sokkal korábban, a szobájában még semmi gond nem volt a hangjával -, majd megköszörülte a torkát és miután egy pillanatra a szemeimbe nézett sötét arany szemeivel, hirtelen Jasperre kapta a tekintetét.

Nem volt alkalmam arra, hogy hosszasan belemerüljek ebbe a jelenetbe, ugyanis a figyelmemet elvonta a furcsán viselkedő Edward-Jasper párosról utóbbi barátnőjének füléig érő mosolya. Alice-nek mind a harminckét foga látszott – na, jó, huszonnyolcban biztos vagyok, de, hogy az összes bölcsességfoga kinőtt-e már, arra nem mernék mérget venni – és önelégülten nézett rám, amiért az van rajtam, amit ő kigondolt.

- Most pedig beszámolót kérünk, hogyan is telt nálunk az első éjszakád Bella – tolt Emmett a vállaimnál fogva a kanapé felé, majd ott lenyomott a még mindig Jaspert fürkésző Edward mellé, aki helyet foglalásommal egy időben elszakította tekintetét bátyjáról, és engem tüntetett ki a figyelmével.

Erre most mit mondjak? – hangzott saját magamnak a kétségbeesett kérdés.

Azt csak nem mondhatom, hogy úgy kezdődött, hogy Edward megcsókolt, aztán úgy folytatódott, hogy azt képzeltem, valaki figyel, miközben alszom és úgy végződött, hogy a „fiam” „apja” a tudomásomra hozta, hogy életem legjobb csókja fikarcnyit sem jelentett számára.

A számat rágcsáltam, hátha megúszom valahogy a vallatást vagy eszembe jut valami épkézláb ötlet.

Nos, a második valósult meg, bár épkézlábnak korán sem volt nevezhető.

- Jól, kényelmes volt a kanapé.

Ekkora nagy baromságot, csak te vagy képes kinyögni, Bella! Gratulálok! Ismét bebizonyítottad előttük, hogy nem vagy százas, és elszóltad magadat, hogy Edward szobájában aludtál. Bár valószínű, hogy utóbbit már tudták.

De tévedtem!

Emmett – szemben velem a fotelben, ahová időközben leült, majd ölébe rántotta keresztben az eddig a karfán ülő barátnőjét - egy olyan mosolyra, sőt mi több, vigyorra húzta a száját, amiről már tudtam még rövid ismertségünknek ellenére is, hogy végem van.

- Kanapé? – vonta fel a szemöldökét. – Csak nem arról a bőrből készült fekete darabról beszélsz, ami Eddy fiú szobájában van? Előszedve Sherlock Holmes-i énemet ebből arra következtetek, hogy ti ketten – mutatott felváltva Edwardra és rám – együtt töltöttétek az éjszakát.

- Emmett! – szólt figyelmeztetően barátjára Rosalie, természetesen hasztalan.

- Milyen romantikus – sóhajtott fel hangosan Emmett. – Ahelyett, hogy a vendégszobai hatalmas franciaágyon huncutkodtatok volna, inkább azon a kicsi kanapén kuporodtatok össze. Biztos nem volt köztetek egy milliméternyi hely sem. Na, meséljétek csak el a részletesen, mi is történt köztetek!

Emmett kérdésére elöntöttek az emlékek és felidéztem a csókot. Edward ajkai olyan hűvösek voltak, mint amilyen a keze szokott lenni, de ahelyett, hogy ez taszított volna, csak elvette a maradék józan eszemet is.

Nem kétséges, ha Jackson nem lép közbe, nagy valószínűség szerint rávetem magam Edwardra. Vajon, hogy végződött volna az egész, ha nem zavar meg minket a „fiunk”?

Milyen érzés lett volna, ha gyengéden és mégis határozottan eldönt a kanapén, majd felém helyezkedve csókol tovább szenvedélyesen és mohón, aztán pedig a nyelveink jártak volna vad táncot a másikéval? Haragudtam Jacksonra, amiért megzavart minket, bár talán jobb, hogy így történt. Még jobban fájt volna, ha esetleg tovább megyünk, mert Edwardnak több mindent kellett volna megbánnia.

- Ti tényleg csináltatok valamit – vádolt meg minket Emmett.

Örültem, hogy kirángatott a gondolataimból; ki tudja mik nem jutottak volna még eszembe.

- Képzelődsz – vágtam rá.

- Nem hinném, kislány. Rákvörös vagy, ami azt jelenti, hogy beletrafáltam és ti ketten ki tudja milyen piszkos dolgokat csináltatok. Én meg nem voltam ott, a fenébe! Lemaradtam az ingyen pornóról – vált sértődötté a végére.

- Emmett, te beteg vagy! – csattant fel végre Edward mellettem. – A viselkedésed szánalmas és…

- Emmett, ha tényleg az történt közöttünk, amire te gondolsz, hogy történt – vágtam bele Edward monológjába –, akkor szerinted azt nem hallottátok volna?

A szobára néma csend telepedett és minden szempár döbbenten meredt rám. Felkészültem erre a fogadtatásra, így felöltöttem a pókerarcot, és finom mosolyt eresztettem meg feléjük. Edward ismét nyelt egyet, de nem nézhettem rá, mert az éppen a röhögéstől megszakadni készülő Emmett kötötte le a figyelmemet.

Nagy nehezen végre megszólalt.

- Az ördögbe is, mennyire igazad van, kislány! – vihogott, de aztán elkomorult az arca. – Akkor ezek szerint nem volt jó a teóriám?

- Hát, szívem, úgy néz ki, hogy nem! – mosolygott Rosalie.

- Oh, hogy az a… - pattant fel Em és öles léptekkel a lépcső felé csörtetett.

- Most meg mi baja? – kérdeztem értetlenül.

- Egy egész világot döntöttetek most össze benne – magyarázta Jasper és egy mindentudó vigyor terítette be a képét.

Edward halkan megköszörülte a torkát, és felkelt. Várakozóan nézett le rám, és láttam rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül egyenesen a szemembe néznie. Egyszer biztos, hogy megőrülök miatta! Most megint mi ez a viselkedés?

- Indulnunk kéne, nem? – kérdezte még mindig rekedtes hangon.

- De, mehetünk – pattantam fel én is, és felkaptam a bőröndömet, meg Jackson kosarát, hogy az ajtóhoz vigyem.

Edward volt olyan kedves, és felsegítette rám a kabátomat, és miután ő is felvette a sajátját, kinyitotta előttem az ajtót. Kiléptünk a küszöbön, de még a legfelső lépcsőfokra sem tehettük le a talpunkat, mert a szobából ismét felharsant Emmett hangja.

- Bella, ha legközelebb jössz, szerintem ismét Alice-t kérd meg, hogy pakoljon be a táskádba – kiáltott utánam, és visszafordulva láttam, hogy emelgeti a szemöldökét. – Bár, ha a húgomnak van egy cseppnyi sütnivalója, azért a pakolásért már felárat fizettet meg Eddel!

Nem vagyok az a mérges típus, de most elszakadt nálam a cérna. Azt fontolgattam, hogy a kezem ügyében lévő tárgyak közül melyiket vágjam hozzá. A kosarat, benne Jackkel, aki természetesen megérdemelné, hogy megbüntessék a tegnap estéért, de ennyire barbár nem lehetek. Vagy a bőröndöt, amit szerintem nem sikerülne megemelnem sem.

Edward döntötte el a kardinális kérdést, ugyanis visszaugrott a nappaliba, és a bejárat melletti kis szekrényke tetejéről lekapta a telefonkönyvet. Persze nem a helyi pszichiátria telefonszámát kereste ki belőle – bár azzal is jól jártunk volna! –, hanem egy ügyes, és irigylésre méltó mozdulattal hozzávágta bátyjához, aki éppen Rose felé fordult.

A vastag könyv hatalmas csattanással jelezte, hogy Em tarkója állt az útjába, és a földre hullva kipotyogott belőle pár lap is. Emmett felhördült és dühösen meredt az immár ismét mellettem álló Edwardra, és rám.

- Melyikőtök merészelte? – sziszegte a fogai között.

- Én – vágtam rá kapásból, Edward meg az egyik kezébe temette az arcát, és a fejét csóválta.

Nem csak Emből, de a többiekből is kitört a röhögés és így egy vidám bagázst hagytunk magunk mögött. Edward segített lecipelni a bőröndöt és betette a kocsim csomagtartójába, amíg én bemásztam a volán mögé. Azaz csak bemásztam volna, ha nem kapja el a derekamat, és finom erőszakkal nem tol át a másik oldalra, hogy kinyitva előttem az anyósülés ajtaját betuszkoljon.

Míg ő megkerülte az autót, én bedobtam a duzzogó kislány figurát, és karba font kezekkel, na, meg persze a markomba szorított kocsi kulccsal vártam, hogy ő is beszálljon.

Nem kellett neki sok idő, hogy kapcsoljon és a lehető legszívdöglesztőbb arckifejezését felvéve forduljon felém.

- Bella, ideadnád a kulcsot? – kérlelt és még a hipnotikus pillantását is bevetette.

Megráztam a fejemet, és még jobban szorítottam magamhoz a slusszkulcsot.

- Hát, jó – sóhajtott fel igazi mártírként. – Te akartad!

Átnyúlt előttem, és hosszú kezének köszönhetően hamar megtalálta, amit keresett. Egy halk kattanás után már csak azt éreztem, hogy az ülésem háttámlája hihetetlen gyorsasággal dől hátrafelé, és vele együtt én is.

Edward felettem helyezkedett el, két lábával a bal combomat fogta közre, és ott térdelt az ülésemen, míg jobb kezével megtartotta magát a fejem felett. Már a testhelyzetünk is eléggé, khm, adta magát, az meg csak rátett egy lapáttal, hogy arca alig néhány centire volt az enyémtől, és bal kezével a járomcsontomat súrolta.

Hűvös lélegzete az őrületbe kergetett, és csak imádkozni tudtam: maradjon meg annyi józanság bennem, hogy ne teperjem le most azonnal azt a srácot, akibe minden valószínűség szerint totálisan belezúgtam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés