- Hogy az a rohadt, büdös, magjával nem bíró, felkoppintó… - kezdek kifogyni. Nem jó így… - Szóval az a… tökélet..len, szemfogas… buzi gyanús, cigányfürti, búspöcs, göndör bari bárány…. Hogy mert így felültetni? Engem? Pedig én, az Isten bassza meg, megnyíltam neki. Ugye picinyem? – simogattam meg a hasamat. – De remélem azzal tisztában vagy, hogy ezeket a csúnya szavakat csak akkor mondhatod, ha olyan dühös és elkeseredett vagy, mint a mami. De mellettem nem lehetsz az, szóval fogd be a füled! – mordultam rá.
Basszus, miért vagyok ma ennyire feszült? Mik ezek a felhők a fejek felett? Nem, nem szabad egy pasi miatt dühöngenem. Nem leszek paranoiás… Nem stimmel valami, ennyire fontos lett volna nekem? Ennyire peches vagyok? Beleszerettem a gyerekem apjába? Ne már!
A nap már az ég alján járt, éhes voltam az eső is nagy, kövér cseppekben kopogott a szélvédőn. Szar idő volt, a kedvem is rossz volt, és kibaszottul mérges voltam. Felemésztett a harag. Nem a szomorúság. Ó, nem. Én bosszús voltam.
Alig láttam már valamit, mire erősen kezdtem a kormányt csapkodni.
- Szentséges, rohadt élet! Élvezed, mi? – morogtam a sötét, szürke felhők felé.
A közelben alig láthatóan, de egy kis, lepukkant motelt véltem felfedezni.
Ránk fér a pihenés, állapítottam meg. Leparkoltam, majd kiszálltam az autóból, egyenesen bele a sárba. Az eső még mindig szakadt, így tökéletesen átáztam. Kellemetlen volt. A szél süvített, a fák dühösen susogtak, az épület tetejéről ágak, falevelek jártak táncot a szélben. A viskó régi volt, a fa kívülről vörösre volt mázolva, a tetőt benőtte a moha. Megfogtam a bőröndjeimet, majd felhúztam a kapucnimat, és kelletlenül betrappoltam a „hotelnek” nevezett izébe. Bent szokatlan meleg és büdös volt. Egy hatalmas faliórával találtam szembe magam. Hajnali négy volt, és az épület belülről is ugyanolyan régi és lepukkant volt, mint kívülről. Egy 40-es éveiben járó, kopaszodó, borostás férfi a recepciós pultnál horkolt. Mellette volt egy csengő, így én megnyomtam. Összerezzent, majd lassan megnyújtózkodott és kelletlenül rám nézett.
- Ébresztő hapsikám – dörrentem rá.
- Szép jó reggelt kishölgy! – gúnyolódott. Hogy pofám verném, Istenem. De hogy! Jót tesz az erőmnek a terhességi hormon. Lobbanékonyabb vagyok.
- Egy szobát szeretnék, de rögtön. Fáradt és terhes vagyok. Csipkedje magát! – magyaráztam sürgősen.
- Hagyd, Bob, majd én segítek neki. – jelent meg… egy dallamos hangú, vámpír! Fekete, oldalra nyalt haja, hófehér képe és arany írisze volt. Pont, mint Cullenék.
- Köszi, SP – sóhajtott az öreg. – Egy újabb PMS-es hölgy.
- TERHES, te fasz! – csaptam az asztalra.
- Nyugi, add csak a bőröndjeit. – kapta ki a kezemből, a feltehetően süti barát. Elég buzis képe volt, már nem azért.
Nagy, nyúlánk léptekkel megindult egy szűkős folyóson. A plafon szokatlanul magasan helyezkedett el, a vakolat néhány helyen potyogott. A padló régi, kopott volt, amit egy virágos szőnyeggel próbáltak leplezni.
- Várj! – kaptam el a vállát, ami kemény, elpusztíthatatlan fajtából készült. Plusz egy pont. Tuti, hogy vérszívó.
- Igen? – fordult meg, arcára barátságos mosoly ült ki, kivillantva szemfogát. Tuti, hogy homár!
- Hogy hívnak?
- Christian Frewer, miért?
- Vámpír vagy? – vontam kérdőre ellentmondás nem tűrően. Kínosan, reflexszerűen felnevetett.
- Dehogy, hülye vagy? - cincogott. Felsóhajtottam.
- Na, idefigyelj, sovány tej! Nem érek rá, mert rohadtul felcsinált egy vérszívó, belehalhatok és a gyerekemnek apa kell. Mivel veled futottam össze, te leszel az, aki segít nekem – förmedtem rá. Arca elnyúlt.
- Terhes vagy… egy… magunk fajtától? – suttogta. Sík hülye.
- Mondtam már! Segítesz vagy hagysz meghalni? – kérdeztem ironikusan.
- Van más választásom? – nézett az ég felé. – Segítek.
Edward
Már egy hete itt rohadok Volterrában, a szobámba. Ki nem merek menni, mert ott vár a mennyasszonyom Xénia. Apám! Beijedtem egy nőtől!
Carlisle-t meggyőztem, hogy, hadd éljünk továbbra is állati véren Alice-kel. Természetesen Jasper nem akart. „Apánk” (ha lehet őt még így nevezni), csak úgy ment bele, hogy látta, bizony így is ugyanolyan erősek, és strapabírók vagyunk. Szánalmas.
Már egy hete némán, mozdulatlanul fekszem, a plafont bámulom. A szívem képtelen megszakadni, pedig most tuti belehalnék a fájdalomba. Szerelmem csodálatos arcán a düh, megvetés és undor. Összemosódnak a képek, s csak ez az egy, legrosszabb pillanat maradt meg kettőnkből. Lehunyom a szemem, és Őt látom. A szeme fájdalomtól csillog. Szeretném, ha megtalálna, és kivételes a szerepekben felcserélve, Ő mentene meg engem. Nem a herceg a hercegnőt. Fordítva. Nem akarom, hogy valaki más ölelje Őt. Nem akarom, hogy visszamenjen ahhoz a… Chris Summer gyerekhez. Hiszen én szeretem Őt. Ismertem eddig a testi harcokat, majd Esme után a lelki küzdelmet. De ez az elsöprő, pusztító érzés nem hasonlított semmihez. Mint amikor a méreg terjedt a szervezetemben. Ég az egész testem, agyam fáradt, kiégett. Belefáradtam. Miért nem hozhattam magammal? Miért mentem bele abba, hogy legyen menyasszonyom? Miért nem kértem még haladékot? Akkor talán… Bella is itt lehetne.
*
- Edward! Ideje lenne kimozdulni! – dörrent rám Carlisle. – Már három hónapja csak vadászni mész ki.
- Nem akarom elvenni Xénia-t! – nyafogtam. – NEM AKAROM! Ő egy házisárkány.
- Fiam, nekem mindegy kit veszel el, de muszáj, hogy legyen egy feleséged. És lássuk be, senki nem akar attól a bús fejedtől semmit azon az aranyos, szófogadó kislányon kívül. – veregette meg a vállamat. Érintésétől kirázott a hideg.
„
Bella akart engem!” – sírt fel a lelkem.
- Ez nem igaz! Én szeretném őt. Én leszek a felesége.
Mi a fasz?! – néztünk egyszerre az ajtóban álló jövevényre.
Bella
Elköltöztünk London egyik külterületébe, olyan Isten háta mögötti helyre, ahol senkinek nem tűnt fel, hogy három hónap alatt, akkora lettem, mint a boroshordó. SP-ről /azt kérte hívjam így, most honnan gondoltam volna ezek után, hogy nem meleg?!/, kiderült, hogy a lányokat szereti, így összejöttem vele. Csak így ment bele abba, hogy azt mondjuk majd a gyerekemnek, hogy ő az apja. Nem akartam, hogy nincstelenül, félárván felnőjön.
- Chr… vagy is SP! Segíts felállni! – kiáltottam le annak a fél marhának. Már akkora volt a pocakom, hogy nem tudtam egyedül felkelni az ágyból.
- Itt vagyok, Élete(i)m. – húzott fel.
- Kösz – motyogtam. Remélem, azt tudja, hogy én nem szeretem őt. Legalább is ezt tisztáztam az olyan beszólásaimmal, mint „
sügér, apapótló, második, baszódj meg...”. Na, igen. Őt és a mosolyát semmi nem pótolhatja.
- Bella! – szólított meg riadtan. – Elfolyt a magzatvized!
Ezzel a mondattal iszonyatos fájdalmat éreztem, mintha a zsigereimtől akarnának megfosztani. Ilyen fájdalmat, még soha nem éreztem. Hangos, émelyítő sikításra figyeltem fel. A tükörképemmel találtam szembe magam, ami a gardróbból „mosolygott” rám. Arcom sápadt volt, a homlokom izzadságcseppek ültek, tartásom görnyedt volt, és, ami még rosszabb… ordítottam.
- Shh… - kezdett el kapkodni. – Feküdj le! – szólalt meg riadtan, majd egy pillanat alatt az ágyban találtam magam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
EZ FOLYTATÁSOS:
http://vampirhercegem.blogspot.com/