(Bella szemszöge)


- Igen! – mondtam ki az egész hátralévő életemet meghatározó szót. Ryan boldogan mosolyogva ölelt át.
- Annyira köszönöm – mormolta a hajamba. Bűntudatosan lehunytam a szemeim. Miért nem tudom úgy szeretni őt, ahogy azt megérdemli? Miért kell hazudnom ahhoz, hogy boldog legyen? – kérdeztem magamtól, és megeredtek a könnyeim.
Ryan eltolt magától, de csak azért, hogy a gyűrűt, a gyűrűmet felhúzhassa az ujjamra.
Egyszerűen nem tudtam a szemeibe nézni. Nem akartam látni a boldogságtól csillogó tekintetét , miközben én csakis Edwardot szeretem. Ryan nem ezt érdemli.
- Elmondjuk a többieknek? – húzott az ajtó felé. Kétségbesetten pillantottam fel rá. El akarja mondani nekik? Én… én erre még nem vagyok felkészülve! Nem vagyok képes egy egész családnak hazudni arról, hogy boldog vagyok!
Mire a végére értem a gondolatmenetemnek, már lent is voltunk a nappaliban.
- Szeretnénk bejelenteni valamit! – szólalt meg Ryan, és rám nézett. Innen már nincs visszaút! – jegyeztem meg magamban és megadóan felsóhajtottam. Jöjjön, aminek jönnie kell! - Összeházasodunk!
Sarah felsikított és a nyakunkba vetette magát. Jó volt látni, hogy ilyen boldog, de nem tudtam vele mosolyogni. Még mindig azt vártam, hogy mikor ébredek fel ebből a rémálomból.
- Gratulálok! – jött oda hozzánk Matt és szolidabban, de ugyanolyan szeretettel megölelt minket, mint Sarah.
Miután Monica és Josh által is gazdagabbak lettünk egy gratulációval, mind letelepedtünk a kanapéra, és az esküvőről kezdtünk beszélgetni.
- Mikorra tervezitek? – faggatott minket Sarah izgatottan. Ryan épp válaszolni akart, de én közbevágtam.
- Még várunk vele egy kicsit – zártam le gyorsan a témát, figyelembe sem véve Ryan kérdő tekintetét.
Aznap senki sem kérdezett többet a menyegzőről.


Indulásra készen toporogtam az ajtó előtt.
- El fogunk késni! – figyelmeztettem a többieket.
- Az én vezetési stílusom mellett? – nézett rám vigyorogva Monica.
Sóhajtva megforgattam a szemeim.
- Oké, most már tényleg indulnunk kell! – pattant fel Josh a kanapéról. Monica mosolyogva csóválta a fejét, de azért követte a példáját. Közben Ryan is elkészült, mellém állt, és lazán összekulcsolta a kezeinket.
- Miért nincs rajtad a gyűrűd? – kérdezte nemtörődöm stílusban, de tudtam, hogy belül nagyon zavarja.
- Nem akartam veszélyeztetni a titkunkat – feleltem. Úgy látszik, Ryan megelégedett a válasszal, pedig nem a teljes igazságot osztottam meg vele. A másik – nyomósabb – indok az volt, hogy feszélyezve éreztem magam, amikor rajtam volt a gyűrűm. Inkább éreztem börtönnek ezt az egészet, mint életem legjobb döntésének. Ezért minden alkalmat megragadtam, hogy levehessem az ujjamról.
- Vigyázzatok magatokra! – szólt utánunk Sarah az ajtóból.
- Nyugi anya, nem lesz gáz! – hajolt ki Monica a kocsi ablakán. Ő és Josh elöl ültek, míg Ryannnel hátul foglaltunk helyet.


- Nem megmondtam? – kérdezte elégedetten mosolyogva Monica. – Időben beértünk, sőt megdöntöttem a rekordomat is.
- Oké, elismerem, igazad volt, de most menjünk, mert a végén tényleg elkésünk! – húztam magammal Monicát a fizika terem felé. A fiúk nevetve követtek minket.
Az első négy óra esemény nélkül telt el. Épp az ebédlő felé indultunk el, amikor egy srác az utunkat állta.
- Helló Bella! – köszönt rám. Segélykérően néztem a többiekre. Ő mégis kicsoda?
- Szia…
- David. A nevem David – nyújtotta felém a kezét. - Közös az irodalom óránk.
- Ohh… Most már emlékszem. – Irodalmon?
- Remek! – vigyorgott rám. – Arra gondoltam, korrepetálhatnál… tudod leragadtam Shakespearnél. – mosolygott rám, miközben végigsimított a karomon. Köpni, nyelni nem tudtam. Shakespear? Ebben az évben nem volt róla szó… eléggé le lehet maradva.
- Na mit szólsz? – kérdezte, ellenállhatatlannak szánt hangon. Kerek szemekkel néztem rá. Mégis mit képzel magáról?
Hátra néztem egy kis segítségért, hisz tisztában voltam vele, hogy David nem igen fog lekopni. Monica elborzadva nézett, miközben Ryan és Josh elmélyült beszélgetést folytattak az autókról. A legjobban Ryan viselkedése lepett meg. Nem érdekli, hogy egy másik pasi akarja éppen felszedni a menyasszonyát?
- Azt hiszem, Bella idejébe nem fér bele a korrepetálás… - sietett a segítségemre Monica, látva, hogy Ryant hidegen hagyja a srác viselkedése.
- Akkor esetleg egy vacsora? – nyomult tovább.
- Vésd jól abba a kis mikroméretű eszedbe – kezdte fenyegetően Monica. – Bella sem most, sem a jövőben nem fog neked igent mondani – villantotta ki pengeéles fogait. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, behúzott az ebédlőbe. A fiúk csak percek múlva jöttek utánunk.
- Hogy lehetsz ekkora idióta? A hülye autóid helyett inkább foglalkozhatnál azzal, hogy a barátnődet pontosan két perce hívta el egy fiú randizni! – esett neki Monica Ryannek.
Ryan meglepetten nézett rám.
- Én saj… - kezdett volna mentegetőzni, de közbe vágtam.
- Most hagyj békén egy kicsit.
Monicával beálltunk a sorba, majd mikor megkaptuk az ebédet, leültünk egy asztalhoz, külön a fiúktól.
- Ryan annyira furcsa… - mondtam bizonytalanul. – Mármint, ha szeret engem, nem kéne figyelembe vennie, hogy megpróbálnak lecsapni a kezéről?
- Igen, tényleg különös, ahogy ma viselkedik… - értett egyet velem. – De lehet, hogy csak azért, mert az gondolja, most már a menyasszonya vagy, és nincs miért félnie.
- Tehát azt mondod, hogy azért nem féltékenykedik, mert bízik bennem?
- Lehetséges – bólintott.
- Van még másik lehetőség is? – érdeklődtem, rosszat sejtve.
- Nem, nincs! – vágta rá gyorsan, miközben hevesen megrázta a fejét.
- Monica… - szóltam rá. Éreztem, hogy elhallgat valamit előlem. Megadóan felsóhajtott.
- A filmekben általában azért nem érdekelik a férfiakat ezek a dolgok, mert nem is igazán szeretik a nőt. – Ryan nem szeret? – Ne, ne vágj ilyen kétségbeesett arcot, Ryan biztos szeret, és van más magyarázat arra, hogy miért ilyen – nyugtatgatott. A fejemben még mindig csak egy gondolat volt: Ryan nem szeret. Meg kéne könnyebbülnöm, de nem tudok. Hisz én sem szeretem őt szerelemmel, de akkor miért hazudik nekem?
- Bella, Ryan szeret… - fogta meg a kezem Monica. – Ebben 100%-ig biztos vagyok.
- Akkor mi a magyarázat a viselkedésére?
- Nem tudom…


Kicsöngetettek az utolsó óráról.
- Már alig várom, hogy haza érjünk – sóhajtottam fel fáradtan.
- Még nem megyünk haza! – jelentette ki Monica.
- Miért?
- Mert Sarahval elmegyünk vásárolni. Hát nem nagyszerű? – tette fel a költi kérdést. Közben a fekete mercedes felé húzott, amiben Sarah ült.
- Sziasztok! – köszönt ránk mosolyogva, mikor beültünk a kocsiba. – Hogy telt a nap?
- Rosszul… - motyogtam. Sarah kérdőn fordult Monica felé, látva, hogy nem vagyok beszédes kedvemben. Monica részletesen elmesélte Ryan furcsa viselkedését.
- Szívem… - nézett rám Sarah a visszapillantó tükörből. – Te is tudod, hogy Ryan szeret. Ha nem így lenne, akkor nem kérte volna meg a kezed. Bízik benned!
Nem bírtam megszólalni. Csak bólintottam.


A vásárlás tényleg jót tett nekem.
Sarah és Monica remekül értettek ahhoz, hogy eltereljék az ember figyelmét. Egy szót sem ejtettek Ryanről vagy az eljegyzésről. Ezért roppant hálás voltam nekik.
Amint hazaértünk, Sarah sürgősen vadászni indult. Nem értettem viselkedését, hisz tegnap már Mattel elmentek táplálkozni. De az eszembe jutott, hogy nemsokára házassági évfordulójuk lesz Mattel. Szinte biztos voltam benne, hogy valami meglepetést szervez neki.
Monica és Josh a garázsban beszélgettek, míg Ryan valahol a városban volt.
A ház teljesen üres volt, nem volt senki, aki elterelhetné a figyelmem Edwardról és Cullenékről.
Fájdalmasan felsóhajtottam.
Mindig ez lesz? Akárhányszor egyedül maradok, csak rá tudok majd gondolni? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért kell nekem kínoznom magam?
Elég ebből!
Dühösen leültem a zongora mellé, és elkezdtem játszani rajta. Öntudatlanul is az Edwardddal közös számunkat szólaltattam meg a zongora által.
Tovább kell lépnem. Ez már a búcsú. Most utoljára engedem meg a szívemnek, hogy sírjon utána. Többé nem gondolhatok rá. Többé már…
A dal, a közös dalunk, csak úgy repült az ujjaim által, s percek múlva az utolsó hang is elhallgatott. Lehunyt szemmel próbáltam új emberré válni.
Éreztem, hogy valaki figyel. Meg kell fordulnom!
Magamra erőltettem egy halvány mosolyt, és hátrafordultam. Igazam volt. Valaki tényleg állt a lépcsőknél, és engem figyelt.
A mosoly lefagyott az arcomról…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés