( Edward szemszöge)
Az ajtóban egy olyan személy állt, akire soha életemben nem számítottam volna. Vagyis erre a szerepkörre vállalkozva biztosan nem. Mérhetetlenül kicsi és bosszantó húgom kihúzta magát, és rezzenéstelen arccal állta a ráeső hitetlenkedő pillantásokat. Ez megbolondult? Még hogy ő legyen a feleségem? Hisz a testvérem. Jó, nem a vérszerinti, de akkor is. Ráadásul Jasper felesége. Ez sem elfelejthető tényező. A megdöbbenésből Carlisle ébredt föl először.
- Most nem érünk rá, holmi hülyeségekre Alice. Mihamarabb esküvőt kell tartanunk, különben lázadni fognak.
- A szándékaim komolyak. Edward felesége szeretnék lenni, és a vámpírfajt szeretném szolgálni. – Húgom arcáról elszántságot lehetett leolvasni. Miközben Carlisle ízlelgette az előbb hallottakat, Alice gondolatban győzködött engem.
„Kérlek Edward, segíts nekem! Nem tudok tovább Jasper mellett maradni. Folyamatosan megaláz. Már nem szeret engem. Tudtad, hogy megcsal Cassandrával? Tegnap rájuk nyitottam. És erre ő mit mondott? Ha tőlem nem kaphatja meg, van más, aki szívesen kiszolgálja. Számon kértem rajta a dolgot, erre ő majdnem megütött. Még szerencse, hogy Emmett arra járt, így megakadályozta a dolgot. Nem tudok így tovább élni. Könyörgöm, segíts rajtam!”
Szavai megdöbbentettek. Én ezekről miért nem tudtam? Honnan is tudhattam volna, ha ki sem mozdultam? Hisz a környezetemmel nem is foglalkoztam. Azt sem tudom, mi van a többiekkel. Önző voltam. Arcon kellene köpnöm magam. Vajon valaki törődött a kis Hannával?
„Mellesleg ezzel te is csak jól járnál. Én nem másznék rád, mint az a némber. Meg engem már amúgy is ismersz. Tudnál velem élni. Csak néha mennék az agyadra. „ – Folytatta a győzködést húgom. Meg kell hagyni, ért hozzá.
- Alice-t akarom. Különben nem lesz esküvő. – Jelentettem ki. Végre megmertem szólalni. Ideje visszaszereznem a becsületem. Nem riadhatok vissza, egy plasztik bébitől. Miután lezajlik ez a kis beszélgetés, megkeresem a többieket. Muszáj tudnom, mi történt azóta, mióta zombi lettem. Hogy lehettem ennyire gyáva? Ez már tőlem is hányinger. Beöltöztethetnének rózsaszín nyuszi jelmezbe, és én lehetnék a Nesquik nyuszi. Szánalmas alak vagyok, az biztos.
- Rendben. – Bólintott rá Carlisle.
- De…de… nekem kell lennem a feleségének. Nem teheted ezt. – Kezdett el hisztizni Xénia.
- Azt tehetek, amit akarok. Még én vagyok a király. Meghoztam a döntésem. Alice és Edward összeházasodnak.
- Nem. Nem fogom megengedni. – Folytatta a nyávogást a Barbieland VIP tagja. Carlisle mit sem törődve vele, hívatta az őröket, és kitessékeltette velük a „palotából”.
- Ezt miért kellett? – Kérdezte húgom értetlenül. Igaz, hogy nem szerette ezt a nőszemélyt, de megsajnálta.
- Már nem volt rá szükségem. – Húzta meg a vállát apám. Milyen közömbös. Mennyire érzéketlen.
- Hívjátok ide Jaspert! – Adta ki az utasítást. Pár percen belül megjelent fivérem. A gondolataiból kiolvastam, nem érti, miért van itt, de az érzelmeink összezavarják. Négyen tartózkodtunk csak a szobámban. Körbenéztem. Elég kicsi, ha bunyóra kerülne a sor. Húgom szorosan mellém állt. Látszott rajta, hogy fél a férjétől.
- Miért hívattál apám? – Kérdezte Jasper tisztelettel Carlisle-tól. Néhány másodpercre síri csend állt be, majd Carlisle megszólalt.
- Alice elválik tőled, és hozzámegy Edwardhoz. – Apám nem teketóriázott, az biztos. Rögtön a lényegre tért. Fivérem hitetlenkedve nézett feleségére. Mintha megbánás suhant volna át az arcán.
- Nem fogok elválni tőle. – Jelentette ki bosszúsan Jasper.
- Nem adtam választási lehetőséget számodra. Csak ismertettem veled a tényeket. Nekem erre nincs időm. Majd valakit megbízok a válásokkal. 3 nap múlva esküvő. Szorít a határidő. – Viharzott ki a szobámból Carlisle. Hárman maradtunk. Alice görcsösen kapaszkodott belém. Mindketten feszülten vártuk Jasper reakcióját.
- Beszélhetnék négyszemközt a feleségemmel? – Fordult felém fivérem.
- Nemsokára elválunk. – Vágta rá Alice.
„Ne hagyj vele kettesben! Bántani fog. „ – Üzent gondolatban húgom. Szorítása egyre erősebb lett. Szinte leszakította rólam a ruhát.
- Ne félj tőlem! – Lépett közelebb fivérem, de Alice a hátam mögé bújt. Jasper megtorpant, és felsóhajtott.
„ Gyűlöl?” – Kérdezte tőlem gondolatban. Még van pofája megkérdezni, azok után, amit művelt?
- Teljes szívéből. – Szűrtem ki fogaim között. Mit jó pofizik itt velem? Hisz ő is hibás abban, hogy az életünk ennyire szörnyű. Legszívesebben megölném ezt a mocskot.
- Megérdemelném. – Nézett rám bűnbánóan. Érzi az érzelmeimet. El is felejtettem. Mit játssza meg itt magát előttem? Nem áll jól neki ez a szerep. Előbb gondolkodni kellene, és utána cselekedni, kishaver. Az én boldogságomat is tönkretette, na de Alice? Elvégre őt még szereti is. Ha így bánik azzal, akit szeret, akkor mi történhet azzal, akit utál? Azt hiszi, mindent rendbe hozhat egy „megbántam” pillantással? Akkor nagyot kell koppannia.
- Akarsz még valamit mondani, vagy készülődhetünk az esküvőnkre végre? – Kérdeztem gúnyosan. Tudtam, ott bántom, ahol a legjobban fáj neki. Ideje megtanulnia mi is az a szenvedés. Miután látta, hogy Alice csak némán áll, jobbnak látta távozni.
- Nem voltunk túl kegyetlenek? Látszott rajta, hogy szenved. Lehet, hogy megváltozott. – Alice túl jószívű. Ez csak egy csel volt, hogy húgom lépjen vissza a házasságtól. Utána minden ott folytatódna, ahol most tart. Jasper továbbra is megcsalná és megalázná. Nem fog többet szórakozni a húgommal. Ezt megígérhetem.
- Figyelj ide! – Néztem mélyen szemébe. – Csak azt akarja, hogy bedőlj neki. Szerinted valaki megváltozhat egy perc alatt? – Kérdésemre megrázta a fejét.
- Na, látod. Nem engedem, hogy továbbra is így bánjon veled. Megértetted? Te az én kicsi húgom vagy, és meg foglak védeni. Mindent megteszek majd, hogy újra mosolyogni lássalak. Mivel mi leszünk a királyi pár, néhány módosítást bevezetünk majd. Először is: levetjük ezeket a köpenyeket. Azt akarom, hogy majd mindenkinek bevásárolj! – Az utolsó szóra szemei felcsillantak. Boldogan vetette bele magát karjaimba. Elvált tőlem, és szemembe nézett.
- És veled mi lesz? A te boldogságod nem fontos?
- Velem ne törődj! Az a lényeg, hogy ti biztonságban legyetek. Mi van a többiekkel? – Szégyelltem magam, amiért elhanyagoltam őket.
- Emmett csatlakozott a testőrséghez. Rosalie addig hisztizett, amíg Carlisle bele nem egyezett, hogy más szállítsa az ebédet. A kapcsolatuk nem igazán rendeződött. Emmett nem hajlandó megbocsátani Rose-nak. Pedig ha látnád, hogy mennyit változott. Adakozik a szegényeknek, és néha kisurran, hogy segítsen is nekik. Már nem saját magát állítja a középpontba. A változása csodálatra méltó. – Igazán meglepett, amit a nővéremről mondott. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg az a Rosalie, akit ismertem. Lehetséges ekkora változás? Talán Jaspernek is sikerülne? Nem kizárt.
- És Hanna? – Őt nem is említette. Húgom lesütötte szemeit, és a padlót fixírozta. Szándékosan másra gondolt. Vajon mi történhetett? Ez nem sejtet túl sok jót.
- Erről inkább kérdezd Rosalie-t. – Nyögte ki végül. Egyenesen nővérem szobája felé vettem az irányt, és kopogtatás nélkül rontottam be. Az ágyon feküdt elmerengve, és döbbenten kapta fel a fejét, mikor meglátott.
- Edward? – Kérdezte hitetlenkedve.
- Én vagyok az. Hogy vagy? – Arca szomorúságot tükrözött. Tényleg megváltozott. A mindig tökéletesen álló haja most össze volt kócolva. Arcát nem takarta smink. Köpenyt viselt.
- Megvagyok. És te? – Kérdezte félszegen.
„ Nem akartam, hogy ez legyen. Egy önző dög voltam. Mikor ráébredtem, mit tettem, már késő volt. Bella szeretett téged. Mindenki életét csak megkeserítettem. Megérdemlem, hogy az én kis macikám, ha még hívhatom így, teljes szívéből gyűlöl.” – Kért bocsánatot gondolatban.
- Csak haragszik rád. De te is tudod, hogy nem tud nélküled élni. – Kezdtem el bíztatni. Beszélnem kell majd Emmettel.
- Túl jó vagy Edward. Meg sem érdemlem a bocsánatod.
- Jaj, gyere már ide! – Öleltem át szorosan. Nem tiltakozott. Ő is visszaölelt.
- És Hanna? – Jutott eszembe, amiért is jöttem. Felkapta a fejét, és riadtan nézett rám.
- Te nem is tudod? Hanna már nem él…